Süt a nap, meleg van, tegnap kötött ruhában és áfonyaszín harisnyában menten át vásárolni (amúgy rózsaszín alapon rózsaszín terrieres pizsamában fordítok itthon, hah, gót vagyok, kérem szépen), világgá kéne menni, de legalábbis cserepes tulipánt nevelni az ablakpárkányon (az ablakpárkányom túl keskeny hozzá, és már megint egy hétig elfelejtettem locsolni) (de majdnem elcsábultam egy ötven hagymás tavaszi mix láttán, tulipánok és nárciszok és krókuszok, csak hová tenném és honnan szereznék hozzá ötven cserepet és annyi virágföldet).
Az elmúlt hónapban a normális tempóm felével megy csak a fordítás, borzalmas, és ráadásul rettegek, hogy mi van, ha még a színvonalat is feleztem. A rettegéstől persze semmivel sem lesz jobb a helyzet, sőt, a színvonal sem, de legalább a rosszullétig fáj a fejem. Viszont kiváló kalandregényt találtam ki, enyhe steampunk / urban fantasy jellegekkel; gyönyörűen közhelyes lenne, és a Bodrog-ártérben játszódna egy alternatív századfordulón. Lenne benne léghajó, kiöregedett garabonciás, halott boszorkány és rengeteg varjú, esetleg igény szerint zombik is. És tokaji.
Persze előbb be kéne fejezni és át kéne írni a nanowrimo-rettenetet, valójában nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy az első változat kész legyen; és lehetne haladni a rókaálarcos bandita történetével is, ha egyáltalán el tudnám dönteni, hogy azt logótlanítom-e (azaz most komolyan akarok írni egy regényt a vinyómnak? Neki nem kell, tartok rajta Scalzit, azt csak jobban szereti), vagy inkább hagyom a fenébe az egészet...
Elsőnek azért mindenképp kiirtok még pár sárkányhajónyi vikinget, minden más csak azután jöhet.
(Azaz nulladik helyre besorolt a kávé.)
