Gyönyörű idő van, kinyitottam az ablakot, és ültem a napsütésben, rajzoltam, élveztem a meleget, és arra gondoltam, hogy ennek még valami nagy téli zordság lesz a vége, mert fő az optimizmus.
Impatienttel kétszer is voltunk moziban, megnéztük a Szemekbe zárt titkok című argentínumot, kifejezetten igen jó volt, mondhatni nagyon. Aztán megnéztük a Könnyű nőcske névre hallgató könnyedséget, ami ugyan egyáltalán nem volt rossz, de semmivel sem emelkedett ki a műfajából (kicsit vicces, kicsit romantikus, nagyon következetlen és a legkevésbé sem életszerű tinifilm), pedig a kritikák azt ígérték. Utána söröztünk is. Több helyen.
Rajzoltam keveset, írtam keveset, dolgoztam viszonylag sokat, ráadásul cseppet sem hatékonyan, és aludtam is rengeteget, ami mindig jó, pláne, ha olyasmiket álmodom, mint hogy találkoztunk Terry Pratchettel és megnevettettük. Dolgok történnek és sustorognak és konspirálnak a háttérben, és tervek öltenek magukra egyre kevésbé felismerhető formákat (az ott egy repülőgép alakú pogácsaszaggató, egészen tisztán láttam).
Izgalmas internetes hirigeket követek figyelemmel, lenyűgöz, ahogy negyven perc alatt gyorsulnak a közel nulláról csúcsra, ahol már csak Neil Gaiman twittere révén másfél millió olvasó szakad a bűnösökre. Tanulság: mielőtt belekötsz egy bloggerbe, nézd meg, kicsoda, és számold ki, hány poszt/tweet távolságra lehet tőle a Boing Boing stáb és korunk legdivatosabb fantasztikus írója. Ha van fiatal amerikai scifi-fantasy író a közvetlen kontaktjai között, ez a szám úgy nagyjából egy. Egy. És utána a fejedre szakad az internet. (Tanulság: inkább ne köss bele bloggerekbe.)
És most hajmosás és írás és család.
