Nagyapámat ugyanabban a kis falusi temetőben temettük el, mint a nagybátyámat, aki lassan már húsz éve halott, tudatos életem első halottja. Igazi kis temető, fenn a falu fölött, a Dunakanyarra néző hegyoldalon, fölötte már nincs is más, csak mezők és erdők, és az ég. Nagybátyám sírja felismerhető: nincs rajta kő, csak egy egyszerű, lassan már korhadóban lévő fejfa (élt harmincegy évet) és bukszusok és egy hatalmas, szinte bokorszerűen elterebélyesedő tiszafa. Amikor megláttam, az jutott az eszembe, hogy mennyivel szebb ez minden faragott márványnál, mennyivel igazabb tanúja az életnek, ami volt és elmúlt, de soha nem ér véget; és az, hogy igen, ez a szinte fekete örökzöld a túlvilági fa, és igen, ez az elrendezés minden szempontból végtelenül illő és helyes.
A temetés legvégére kisütött a bágyadt, novembere eleji nap is, még teljes pompájukban virultak a Halottak Napjára vitt virághalmok, és fejkendős nénikék gondozták a sírokat. És egy pillanatra tényleg el tudtam hinni, hogy a temető nem csak valami torz és perverz kapaszkodás a létbe, az emlékezésbe, hanem a tisztelgés és a csendes bánat helyszíne is lehet.
