Majd egyszer megcsinálom a Kreatív Bloggerkedést is, mert az vicces, de mondjuk inkább egy olyan időszakban, amikor épp nem érzem úgy, hogy most már tényleg bármelyik pillanatban felrobbanhatok, mert nem tudom, mi van, de most megtébolyodok rögvest.
Ezért is áll ám most minden, amibe nagy lelkesen belevágtam, mert nem tudnám máshogy csinálni egyiket sem, csak pocsékul. Most valahogy nem alkotó, hanem pusztító fázisomban vagyok, és két kézzel kell magam visszafognom, hogy ne reagáljak dolgokra, amíg ez nem múlik el, mert most aztán a világ összes kárát képes lennék tenni, bárkiben és bármiben.
Az a baj, hogy tudom, hogy mi lenne, ha most elmennék inni valakivel. Először is, elkölteném a világ összes pénzét. Aztán órákon át sírnék és rinyálnék, ami igazából NAGYON UNALMAS. Valamivel később facsemetéket hánynék tövön, kicsit szégyenkezve, de amúgy a dolgok tényszerűségének teljes tudatában, és utána két napig imádkoznék az öntudatlan ájulásért, de csak a másnaposság jönne el. Egy gramm feszültség sem oldódna, nem lenne jobb semmi sem, de legalább közben kurva rossz lenne minden.
Nem jó érzés, hogy már előre tudom, mennyire nem működik ez sem.
