Huszonhat éve volt, hogy életemben először és utoljára kivittek a temetőbe Halottak Napján. A mi családunk nem temetős. Nem tartunk otthon leselejtezett kőkereszteket (az exem kertjében például volt vagy öt), nem szögezzük ki az őseink koponyáját a nagyszoba ajtaja fölé (láttam már ilyet is), és fölöslegesnek tartjuk a kisgyerekeket kirángatni a legrondább őszi időben, hogy megnézzen egy földhalmot vagy kőlapot, és átérezze, hogy az alatt fekszik valaki, és nem csak, hogy nem jöhet ki, de igazából nem is akar. Nem tud már akarni sem. Ott is van, meg nem is.
Mi már nagyok voltunk akkor, és emlékeztünk is a dédszüleinkre, akiknek a sírjához kivitt minket anyai nagymamám. Szürke, ködös idő volt, hideg, tömeg, kicsit kertészkedtünk, aztán jó volt hazamenni, és megnyugodni, hogy semmiből nem maradtunk ki eddig sem. Már sötétedett, mire visszaértünk a nagyszüleimhez, az utcai lámpák nagyon sárgák voltak a szürkeségben.
Aznap született az öcsénk (bár nem ezért voltunk a nagyszülőknél, ő apám második házasságából született). Nekem a Halottak Napja csak születésnap volt onnantól kezdve.
Mostantól valahol kettős lesz. Hajnalban meghalt a nagypapám.
