Az előbb úgy belevágtam a kést a pizzásdobozba, hogy alig tudtam kiszabadítani belőle, nem gond, tudom, mitől vagyok ennyire ideges, mindentől, legfőképp attól, hogy leülök megtervezni dolgokat, és órákon át semmi sem jut az eszembe, nincsenek gondolataim és ötleteim, és álmos vagyok mindig. Miért nem születtem zseninek vagy legalább szorgalmasnak vagy legalább ébernek. Hogy hagyok én majd így ércnél maradandóbbat magam után (bár azt hiszem, egy csomó pillepalack maradandóbb egy csomó ércnél, nem? Vagy azok a sörösüvegek?). Ach.
Szombaton huszonegy-két éves külföldiekkel söröztünk, és ebben volt jó is, átvittem őket csettalira is, ahol sokan voltunk, és a végére többen pálinka általi öngyilkosságot kíséreltek meg. És nem tudom, legyen már végre hideg, mert ez a hamis tavasz olyan szinten az agyamra megy, hogy fejfájásom is lesz tőle.
És bizarr dolgokat kavarognak az álmaimban, és tele van a fejem nem létező városokkal és utcákkal és emlékekkel, és mielőtt bárki azt találná mondani, hogy örüljek, hogy így feltörnek bennem az előző életeim, kizárnám a lehetőséget, hogy Keszthely bármely történelmi korban az egyszarvútornyú kastélyok városa volt, hogy az örvénylő vizű tokaji szurdok fölött komor, ősi szobrok állnak sorfalat (az egyik irányban négysávos főút, lakótelep és temető, a folyó felé végtelen barlangrendszer), vagy hogy az edinburghi vár közepén rejlő kis kolostort hostellé alakították, és a kerengő zöld füvén ülve spanyol turistákkal ivott ott bárki (például mert az edinburghi várban nem rejlik kolostor, nincs odafenn hostel, sem a várhegy tövében erdős szigetek).
