nanowrimo célvonal, szalag, stb.

"Gimnazista halhatatlanok. A Föld szívcsakrája. Házibuli, démonirtás, matekdolgozat."

A démonirtás hátravan, a matekdolgozat elmarad, én pedig egy részeg elefánt minden kecsességével keresztülzuhantam a célon. Ötvenezer szó, nyolc ív, és még nincs teljesen vége, de az már garantáltan csak a határidős munkáim után lesz. Tulajdonképp még vasárnap este is egészen biztos voltam benne, hogy nem fogom befejezni, vagy ha igen, csalnom kell hozzá - ehelyett írnom kellett, nem is keveset. Most viszont nem érzem, hogy az eddig kész részek milyenek lettek, mert annyira hamar írtam meg őket, hogy nem volt időm az arányokon töprengeni. Mivel az ösztöneim nem túl helyesek, előfordulhat, hogy minden irányból borul az egész. De akkor is. Háromszázhuszonhétezer leütés. Édes Istenem. És egy csomó részét még élveztem is.

Egyelőre egyébként senkivel nem akarom még elolvastatni, különösen, hogy a legtöbb ismerősöm amúgy is sírva hány a paranormális kamaszromantikától (és biztos nem nézte annak idején a Beverly Hills 90210-t sem).

(És közben sikerült összehegesztenem és leadnom két igazi küldetést is. Titkosakat. Sámánokkal és tiszafával. És dolgoztam is. És néha a padlón széttiport kis szilánkokból szedegettem össze a szívem. Csak hogy tisztázzuk, a novemberem nem csak erre ment el.)

tiszafa

Nagyapámat ugyanabban a kis falusi temetőben temettük el, mint a nagybátyámat, aki lassan már húsz éve halott, tudatos életem első halottja. Igazi kis temető, fenn a falu fölött, a Dunakanyarra néző hegyoldalon, fölötte már nincs is más, csak mezők és erdők, és az ég. Nagybátyám sírja felismerhető: nincs rajta kő, csak egy egyszerű, lassan már korhadóban lévő fejfa (élt harmincegy évet) és bukszusok és egy hatalmas, szinte bokorszerűen elterebélyesedő tiszafa. Amikor megláttam, az jutott az eszembe, hogy mennyivel szebb ez minden faragott márványnál, mennyivel igazabb tanúja az életnek, ami volt és elmúlt, de soha nem ér véget; és az, hogy igen, ez a szinte fekete örökzöld a túlvilági fa, és igen, ez az elrendezés minden szempontból végtelenül illő és helyes.

A temetés legvégére kisütött a bágyadt, novembere eleji nap is, még teljes pompájukban virultak a Halottak Napjára vitt virághalmok, és fejkendős nénikék gondozták a sírokat. És egy pillanatra tényleg el tudtam hinni, hogy a temető nem csak valami torz és perverz kapaszkodás a létbe, az emlékezésbe, hanem a tisztelgés és a csendes bánat helyszíne is lehet.

Kate Elliott: Crossroads

A legendák szerint egykor régen háborúk szaggatták a Száz földjét, gyilkosok és rablók fenyegették a népet, és nem volt más, csak szenvedés. Egy árva kislány felzarándokolt az égig érő hegyek közé, az istenek lakhelyére, és kérte őket, hogy vessenek véget a viszálynak, és hozzanak békét az embereknek.

Cikk az SFmag.hu-n.

sfmag.hu

Az egész akkor került először szóba, amikor a vonat valahol Pécs és Villány között döcögött, és brainoiz megkérdezte Judot, hogy akkor ez most hogy is van, mert őt beszerveznék, és szóba került, hogy esetleg engem is. Tudományos és tudománytalan fantasztikummal foglalkozó honlap szerzői gárdájába. Mire a szőlőpálinkákig jutottunk a Günzer pincében, már egész cikksorozatokat kitaláltunk, ezek közül persze még egy sem valósult meg, de ezt még pótolhatjuk bármikor.

Hosszú hónapok munkája után aztán múlt vasárnap elindult a SFmag, a spekulatív irodalommal (és művészetekkel) foglalkozó, napi frissítésű oldal. Van víziónk is, vagy missziónk (bár erről nekem mindig az jut az eszembe, amikor a jóember harmadéves közgazdász volt, és ilyeneket mesélt, én pedig rendre kormányzásfonológiával tromfoltam), nem is tudom, melyik, valamelyik a kettő közül, és hitvallásunk is, és sajtóközleményünk, ahogy azt illik, és ahogy azt kell.

A valóban igen népes és szerteágazó tapasztalattal, kapcsolatokkal, érdeklődéssel rendelkező stáb kicsit inkább a sci-fi felé húz - például igen sok elismert kortárs science fiction szerző található meg közöttük - de azért nem utálják ki a fantasztikum más ágazatait sem. Van itt minden. Film, novella, regénysorozat, képzőművészet... angolul és magyarul is. Az ismertetőkön kívül szerepelnek a honlapon olyan irodalmi alkotások is, amiket először itt lehet magyarul olvasni: elsőnek Lavie Tidhar izraeli író novellája, A Pók holdja került fel.

(De hogy kicsit saját magam felé is hajoljon a kezem: eddigi egyetlen ottani cikkem eleve az archívumban kezdte a pályafutását, és megérdemelne némi szeretgetést. Még ismeretterjesztés is van benne. És a Gyárban felszedett tudásmorzsák.)

kreatív blogger

1. Köszönd meg, akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be, akitől kaptad.
4. Add tovább további 7 blogosnak.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról 7 dolgot.

Akkor folytassuk ott, hogy köszönöm, Sulemia! 4-6 pontokat könnyedén és stílustalanul kihagyom, mert úgyis mindenki megkapta-megkapja, én pedig igazán lusta vagyok válogatni (és a láncleveleket sem küldöm tovább; csak mondom).

Egészen belevesztem az archívumba, hogy kiderítsem, mit is árultam el magamról a legutóbbi ilyen körbelinkelődés során, de passz. Nem találom. Találtam helyette sok olyasmit, amit el is felejtettem (némelyiktől megint olyan érzésem volt, hogy ójajbazdmeg, elég rágondolnom egyes emberekre, és a lelkemet szeretném egy vödör hipóba áztatni utána, a csökött, mocskos lelkemet), és csokit is az egyik fiókomban.

Az egyik igazi fiókomban, a blogomnak nincsenek fiókjai.

Szóval előállhatok akármilyen hét dologgal, azt hiszem.

1. Gimnazista koromban évekig két karórát hordtam, egyet a bal, egyet a jobb kezemen. Az egyik egy szecessziós indákkal díszített, fekete Swatch volt ezüst számlappal, a másik egy szecessziós indákkal díszített, bordó-kék Swatch volt arany-ezüst számlappal. Mind a ketten nagyon szépek. És hasznosak is, például amikor osztálykiránduláson a fiúknál nem volt óra, és elkérhették tőlem, hogy ne késsék le a vonatot. Ezen kívül arra is jó volt, hogy baromira zavarba lehetett azzal hozni, ha valaki megkérdezte, miért hordok két órát, mondjuk bármivel zavarba lehetett hozni akkoriban.
   
   
2. Egyszer majdnem a Tiszába fojtottam magam, csak amikor már térdig álltam a vízben, rájöttem, hogy olyan hihetetlenül röhejes az egész jelenet, hogy inkább kijöttem, és írtam egy verset. Az is röhejes volt, de az éjféli folyóba önmagát gyilkoló bölcsészjelöltnél még mindig színvonalasabb. Igazából kamaszkoromban sok röhejes verset írtam, mentségemre szóljon, hogy a többségükről azért már akkor is sejtettem, hogy röhejesek. (Szeretem ezt a szót, igen.)
   
   
3. Ahányszor csak találkozom azzal az emberrel, akit egyszer nagyon részegen és annál jóval alaptalanabbul felpofoztam, sírhatnékom támad. Nem szoktam sokszor találkozni vele, de olyankor mindig sírhatnékom támad, és arra gondolok, hogy ó bazdmeg, kellett neked ezt is elbasznod, hülye picsa (mert én ilyen romantikusan társalgok magammal), és megfogadom, hogy ezentúl éhgyomorra legfeljebb három Johnnie Walkert és két üveg sört tolok le. Ettől mondjuk nem fog megjavulni a mi barátságunk soha se nem, de ha már ilyen hülye picsa voltam, meg is érdemlem.
   
   
4. Időnként még mindig heti hét nap álmodom (ezt most nem fogalmaznám meg értelmesen, hollókkal), ilyenkor általában nem vagyok boldog, de amúgy meg nagyon megépíthetetlen szecessziós épületekkel is álmodom, és rajzokkal, amiket technikailag nem fogok tudni kivitelezni sohasem, és olyankor sem vagyok boldog, meg olyankor sem, amikor álmomban tudom, hogy már meghaltam, és igazából nem mindig jó halottnak lenni sem. Viszont olyan lenyűgöző látványokat szoktam álmodni (és éppolyan valósak és élesek, mint bármi, amit ébren látok), hogy az még az eseti halottságot is megéri, azt hiszem.
   
   
5. Ha van reinkarnáció, a következő életemben kisbolygó szeretnék lenni. Vagy bükkfa. Igazából emberen kívül bármi érdekel. De semmiképp sem szeretnék Tibetbe újjászületni, mert hiába arra a legmagasztosabbak a lámák, ott az a sok hegy meg a hideg, és ez két olyan dolog, amit külön-külön sem szeretek.
   
   
6. Még telefonálás közben is el kell mutogatnom, amit mondok. Ha még csak gesztikulálnék, hagyján, de nem, nekem el kell mutogatnom, miről beszélek. Megőrülök tőle. Még szerencse, hogy írás közben nincsenek ilyen késztetéseim, bár akkor meg felvehetném videóra, és én lennék a YouTube legújabb csillaga.
   
   
7. Iszonyatosan rossz az arcmemóriám. Simán elmegyek olyan emberek mellett is, akibe szerelmes vagyok. Mondjuk simán nekimegyek az utcán a lámpaoszlopoknak is, szóval lehet, hogy nem az arcmemóriámmal van a baj, hanem azzal, hogy ha elgondolkozom, akkor azt alaposan, mély odaadással teszem. Aztán nekimegyek a lámpaoszlopnak, vagy leesek a járdáról, esetleg a lépcsőről, mert elfelejtettem, hogy az is lesz.
   

destruktív blogger

Majd egyszer megcsinálom a Kreatív Bloggerkedést is, mert az vicces, de mondjuk inkább egy olyan időszakban, amikor épp nem érzem úgy, hogy most már tényleg bármelyik pillanatban felrobbanhatok, mert nem tudom, mi van, de most megtébolyodok rögvest.

Ezért is áll ám most minden, amibe nagy lelkesen belevágtam, mert nem tudnám máshogy csinálni egyiket sem, csak pocsékul. Most valahogy nem alkotó, hanem pusztító fázisomban vagyok, és két kézzel kell magam visszafognom, hogy ne reagáljak dolgokra, amíg ez nem múlik el, mert most aztán a világ összes kárát képes lennék tenni, bárkiben és bármiben.

Az a baj, hogy tudom, hogy mi lenne, ha most elmennék inni valakivel. Először is, elkölteném a világ összes pénzét. Aztán órákon át sírnék és rinyálnék, ami igazából NAGYON UNALMAS. Valamivel később facsemetéket hánynék tövön, kicsit szégyenkezve, de amúgy a dolgok tényszerűségének teljes tudatában, és utána két napig imádkoznék az öntudatlan ájulásért, de csak a másnaposság jönne el. Egy gramm feszültség sem oldódna, nem lenne jobb semmi sem, de legalább közben kurva rossz lenne minden.

Nem jó érzés, hogy már előre tudom, mennyire nem működik ez sem.

aggodalomra talán még mindig semmi ok

Ma kiejtettem egy doboz gyufát az ablakon. Az első doboz cigarettámból még mindig van 12 szál. Igaz, ha hozzáadom azt a 6-7 szálat vékony fehér gyengeséget, amit a láncdohányos ötvössel szívtam szeptember-októberben, akkor 2010-ben saccperkábé annyit dohányoztam, mint az azt megelőző 35 évben összesen.

nembazdmeg értembazdmeg

Az egyik ismerősöm szerint aranyos és vicces dolog hajnalban részeg smseket küldeni, és előre tudom, hogy amennyire életösztön- és józanészmentes a jámbor, őszintén meg fog sértődni, hogy miért lettem kibaszottul ideges tőle.

Tényleg nem értem.

Mi abban az annyira felmérhetetlenül logikaellenes, hogy az emberek nem szeretnek éjjel háromkor smst kapni? Az emberek éjjel háromkor 1) alszanak, és kurvára nem akarnak smst kapni 2) határidős munkán dolgoznak, és kurvára nem akarnak smst kapni 3) maguk is részegek, és kurvára el sem tudják olvasni, mi a faszt írtak nekik. Mi a picsa szeretetreméltó vagy vicces van abban, hogy valaki felébred / megakad a munkájában / a söröskorsójába ejti a telefonját csak azért, mert valami balfasz képtelen elengedett kézzel meginni két cent whiskeyt?

(Persze miért nem kapcsolom ki a telefonomat. Azért, mert van olyan az életben, amikor fontos lenne, hogy utolérjenek. Általában az sem vicces, de legalább senki nem hiszi annak.)

sztárblogger alert

Igaz, hogy a legkonszolidáltabb bankár ismerősöm példaképe, de időről időre én is őszintén egyet tudok érteni vele.

írás, olvasás helyett

Sikeresen írtam valami közepesen gyengét egy flash fiction pályázatra, aztán eszembe jutott egy sokkal jobb, amit viszont nem írtam meg, mert nem úgy jött ki és össze és vissza sem. Valamint attól, hogy sokkal jobb volt, nem volt még igazán jó az sem.

Most már 4 nappal vagyok lemaradva a NaNoWriMo kvótámmal, ami a jövő hetemet elnézve sajnos garantálja a csúfos bukást, pedig én úgy hittem benne, hogy megcsinálom. És tulajdonképp baromi sokat meg is csináltam már belőle, kész van több, mint négy ív (saccperkábé 80 regényoldal), azaz érezhetően több, mint abból a csodálatos regénykezdeményből, amit ezért az egy hónapos hajtásért tettem félre, és már egy éve szenvedek vele (de visszaolvasva legalább nem is jó, nem csoda, hogy egyszer már kidobtam az egészet 70 oldal után, és újrakezdtem) (jobb lett tőle, de még mindig nem elég jó).

Eléggé idegesít, hogy már az erősségeimben is baromi gyenge lettem.

:facepalm: :facepalm: :headdesk:

Valamikor hajnaltájt hazaértem Anathema koncertről, és megvolt bennem az elszánás, hogy röviden írjak róla, de nagyon jó ütemben elaludtam inkább helyette. Persze tagadhatatlanul érdekes kísérlet lett volna Walther von der Vogelweide örökérvényűeket kirakni abból, hogy :facepalm: :facepalm: :headdesk: - ami egyáltalán nem a koncert minőségére vonatkozik, hanem arra, hogy ó jaj, hogy elmúlt minden, és mennyire szeretnék rájönni, hogy ezzel mit kezdjek.

Valamikor a Judgement előtti blokkban gondolkoztam azon is, hogy most én akkor mindjárt felhívok valakit, akinek a vállán teljesen nyugodtan kisírhatom magam, és megkérem, hogy legyen szíves rendelkezésre állni szombat este. Aztán rájöttem, hogy már baromi régen nincsen az életemben ilyen ember. Úgyhogy inkább írtam egy kis regényvázlatot egy sarokban, majd bementem az első sorra, mert Judgement. És volt, ami megjavult egy mosolytól, és volt, ami már nem fog sosem.

(Nyilván sokkal egyszerűbb lenne a világ, ha nem lenne tele a fejem álmokkal és rossz emlékekkel.)

hasnyúl

És annyira szép marhasteaket láttam nevetségesen féláron a boltban, hogy nem csak megvettem, de képes voltam a kedvéért lemondani arról az elképzelésemről, hogy amit sütőben vagy mikróban nem lehet elkészíteni, azt én nem készítem el, és bekentem csilis-bazsalikomos olivaolajjal, provanszi fűszerekkel, bourbonnel és mézzel, aztán felszeleteltem mellé egy almát, azt is bekentem mindezekkel, és előástam a grill-lapot, és az egészet meggrilleztem. És rádobtam egy evőkanálnyi kék sajtra, és nekiestem.

Most elégedetten iszom a maradék Aberlourt. Akkor is, ha a Jack Daniel's stílusosabb lenne (ha már abból egy kupicával főztem) (mindent egybevéve és visszaosztva az egész került annyiba, mint másfél sajtburger).

nem tudok erről most lecsavarodni

 

 

már megint reggel

Iszonyú jókat álmodtam, és felébredtem, és rájöttem, hogy mindez nem csak nem igaz, de egyenesen lehetetlen. Aztán bánatomban elkezdtem rágcsálni a fésűmet, és telement hajjal a szám.

Komolyan mondom, nekem rajzfilmnek kéne lennem, még boldogabb is lennék, és feltétlenül színesebb.

hhhhhh

Az előbb úgy belevágtam a kést a pizzásdobozba, hogy alig tudtam kiszabadítani belőle, nem gond, tudom, mitől vagyok ennyire ideges, mindentől, legfőképp attól, hogy leülök megtervezni dolgokat, és órákon át semmi sem jut az eszembe, nincsenek gondolataim és ötleteim, és álmos vagyok mindig. Miért nem születtem zseninek vagy legalább szorgalmasnak vagy legalább ébernek. Hogy hagyok én majd így ércnél maradandóbbat magam után (bár azt hiszem, egy csomó pillepalack maradandóbb egy csomó ércnél, nem? Vagy azok a sörösüvegek?). Ach.

Szombaton huszonegy-két éves külföldiekkel söröztünk, és ebben volt jó is, átvittem őket csettalira is, ahol sokan voltunk, és a végére többen pálinka általi öngyilkosságot kíséreltek meg. És nem tudom, legyen már végre hideg, mert ez a hamis tavasz olyan szinten az agyamra megy, hogy fejfájásom is lesz tőle.

És bizarr dolgokat kavarognak az álmaimban, és tele van a fejem nem létező városokkal és utcákkal és emlékekkel, és mielőtt bárki azt találná mondani, hogy örüljek, hogy így feltörnek bennem az előző életeim, kizárnám a lehetőséget, hogy Keszthely bármely történelmi korban az egyszarvútornyú kastélyok városa volt, hogy az örvénylő vizű tokaji szurdok fölött komor, ősi szobrok állnak sorfalat (az egyik irányban négysávos főút, lakótelep és temető, a folyó felé végtelen barlangrendszer), vagy hogy az edinburghi vár közepén rejlő kis kolostort hostellé alakították, és a kerengő zöld füvén ülve spanyol turistákkal ivott ott bárki (például mert az edinburghi várban nem rejlik kolostor, nincs odafenn hostel, sem a várhegy tövében erdős szigetek).

és akkor Isten előszedte a kihúzófilceit

én is le szoktam esni a székről

 

 

nem megy ma nekem ez sem

a születésnapomra tűzománc csalán kitűzőt kérek

Észrevettem, hogy mostanság mintha a kelleténél érdesebb hangnemben kommunikálnék emberekkel, ez alapvetően azért van, mert mostanság a világot úgy általában szeretném rozsdás hólapáttal arcon csapni sokszor, nincs rá semmi különös okom, csak ezt a késztetést váltja ki belőlem. Leginkább talán persze azért lehet, mert öt hete egyfolytában köhögök és be vagyok rekedve, és nem tudok énekelni, márpedig én azzal vezetem le a feszültséget, hogy belevisítom az éjszakába, hogy saw things clearer, clearer, mert a felénél elmegy a hangom, aztán utána tíz percig hörögve kell levegő után kapkodnom. Vagy azért, mert a világ tényleg menjen már a picsába el, sosem találja ki a gondolataimat, csak a rosszakat, és én a jókat is akarom.

őszi tavasz

Gyönyörű idő van, kinyitottam az ablakot, és ültem a napsütésben, rajzoltam, élveztem a meleget, és arra gondoltam, hogy ennek még valami nagy téli zordság lesz a vége, mert fő az optimizmus.

Impatienttel kétszer is voltunk moziban, megnéztük a Szemekbe zárt titkok című argentínumot, kifejezetten igen jó volt, mondhatni nagyon. Aztán megnéztük a Könnyű nőcske névre hallgató könnyedséget, ami ugyan egyáltalán nem volt rossz, de semmivel sem emelkedett ki a műfajából (kicsit vicces, kicsit romantikus, nagyon következetlen és a legkevésbé sem életszerű tinifilm), pedig a kritikák azt ígérték. Utána söröztünk is. Több helyen.

Rajzoltam keveset, írtam keveset, dolgoztam viszonylag sokat, ráadásul cseppet sem hatékonyan, és aludtam is rengeteget, ami mindig jó, pláne, ha olyasmiket álmodom, mint hogy találkoztunk Terry Pratchettel és megnevettettük. Dolgok történnek és sustorognak és konspirálnak a háttérben, és tervek öltenek magukra egyre kevésbé felismerhető formákat (az ott egy repülőgép alakú pogácsaszaggató, egészen tisztán láttam).

Izgalmas internetes hirigeket követek figyelemmel, lenyűgöz, ahogy negyven perc alatt gyorsulnak a közel nulláról csúcsra, ahol már csak Neil Gaiman twittere révén másfél millió olvasó szakad a bűnösökre. Tanulság: mielőtt belekötsz egy bloggerbe, nézd meg, kicsoda, és számold ki, hány poszt/tweet távolságra lehet tőle a Boing Boing stáb és korunk legdivatosabb fantasztikus írója. Ha van fiatal amerikai scifi-fantasy író a közvetlen kontaktjai között, ez a szám úgy nagyjából egy. Egy. És utána a fejedre szakad az internet. (Tanulság: inkább ne köss bele bloggerekbe.)

És most hajmosás és írás és család.

halottak napja

Huszonhat éve volt, hogy életemben először és utoljára kivittek a temetőbe Halottak Napján. A mi családunk nem temetős. Nem tartunk otthon leselejtezett kőkereszteket (az exem kertjében például volt vagy öt), nem szögezzük ki az őseink koponyáját a nagyszoba ajtaja fölé (láttam már ilyet is), és fölöslegesnek tartjuk a kisgyerekeket kirángatni a legrondább őszi időben, hogy megnézzen egy földhalmot vagy kőlapot, és átérezze, hogy az alatt fekszik valaki, és nem csak, hogy nem jöhet ki, de igazából nem is akar. Nem tud már akarni sem. Ott is van, meg nem is.

Mi már nagyok voltunk akkor, és emlékeztünk is a dédszüleinkre, akiknek a sírjához kivitt minket anyai nagymamám. Szürke, ködös idő volt, hideg, tömeg, kicsit kertészkedtünk, aztán jó volt hazamenni, és megnyugodni, hogy semmiből nem maradtunk ki eddig sem. Már sötétedett, mire visszaértünk a nagyszüleimhez, az utcai lámpák nagyon sárgák voltak a szürkeségben.

Aznap született az öcsénk (bár nem ezért voltunk a nagyszülőknél, ő apám második házasságából született). Nekem a Halottak Napja csak születésnap volt onnantól kezdve.

Mostantól valahol kettős lesz. Hajnalban meghalt a nagypapám.