Kis híján fejjel lefelé lógok ki a tizedik emeleti ablakból, és érzem, hogy csak el kéne rugaszkodnom, hogy repüljek, de rászólok magamra, hogy most nem álmodom, ilyenkor nem kéne. Hárpiák libbennek a képbe, és pár pillanat múlva felébredek - utólag kicsit sajnálom, hogy tévedtem, és kihagytam egy felszabadító, éjszakai repülést. Persze jobb félni, mint megijedni. Csak hát álmomban nem szoktam túlóvatoskodni a dolgot, máskülönben nem tudnám rendszeresen megmenteni a világot. És hősiesen sem.
Éjjel négykor megakaszt az írásban a kérdés, hogy a fiúszopránokból felnőve mi lesz, cserben hagy a google fu, de aztán órákon át híres basszusokat hallgatok a YouTube-on (egy felvétel minőségre sincs soha fülem). Aztán azon morfondírozok, hogy tudok-e én írni zenéről, mármint olyanról, amit nem kell konnektorba dugni, hogy jól szóljon, és ennek ellenére sem lyukas cipőjű négerek adják elő egy viharvert bendzsóval, de végtelen lélekkel. Kávét iszom a müzlis tálamból, és ez még engem is meglep.
Két egymást követő nap is megnézem a sárkányos filmet (How to train your dragon / Így neveld a sárkányodat), és lelkesedem, zöld szemű, fekete sárkányt akarok, és álmomban meg is kapom, bár zöld szemű, fekete sárkány létére nagyon emlékeztet a fekete szemű, fehér plüss jegesmedvémre, alighanem azért, mert alvás közben a derék Seamus a fejemre telepedett (azért ez a neve, mert éppolyan féloldalas mosolyt sikerült varrniuk neki, mint amilyennel az öreg Heaney szokta szemlélni a világot).
Sörözünk, többen, többfelé, többfélét. Rábukkanunk a helyre, ahol a választék négy darab sörből áll (két üveges barna Szalon, egy üveges Dreher, egy dobozos Löwenbrau; válasszatok, mondta sürgetően a néni, miután előszedte egy gyanúsan vödörnek tűnő tárgyból), de az áruk ennek ellenére belvárosi. Az az érzésünk, hogy itt kiváló brit vígjáték-sorozatokat forgathattak ezzel a berendezéssel és ezzel a stábbal, még vidám nimfapapagájok is vannak az egyik sarokban, tökéletesen tudják utánozni a legidegesítőbb kutyanyüszögést, eltanulták a pár hete befogadott kóbor kölyökkutyától, akit a pultos nagymama a legidegesítőbb pillanatokban kiköt egy asztal lábához, holott addig mellettünk szunyókált a bérház-nappalit idéző, párnázott padon. Komolyan, ha ezt a műsort a tévében vetítenék, legalább egy részt megnéznék belőle, de sörözésre nem volt túl alkalmas.
És kaptam már húsvéti tojást.
