A pályaszerkesztő felfedezésének nagy előnye, hogy megszerkesztettem magamnak azt a pályát, és amikor játszom rajta, mindig úgy érzem magam, mint egy mesében, a nagyobb változatában ködös, júniusi hajnal lapul a fák között, a kisebbiken havas, szikrázó reggeli fény csillan az ellenfél vértjén, és titokzatos szörnyek bujkálnak az eldugott szirteken. Nagy hátránya, hogy amikor most járt nálam egy fordítandó novella, azonnal sikerült szerkesztett pályának látnom a végső leszámolás helyszínét, gondolatban lepakoltam már a fákat, azt is tudtam, hogy melyik elemet honnan válogassam, és hol vannak tökéletes, törött oszlopok.A spanyol királyi család, barátaik és üzletfeleik operateljesítménye nagyon serkenti a romantikus énemet, ez nem árt, mert épp romantikus történetet próbálok összekalapálni, egyelőre erősen kétesélyes, hogy sikerül-e (nem romantikus történetet semmiképp sem sikerülne; rég rájöttem már, hogy nálam a legelvetemültebb alapötletből is szerelem és dráma lesz) (esetleg beszélő malaccal). Tegnap eljutottam arra a pontra, ahol le kellett volna írnom egy lovat egy olyan szereplő szemszögéből, aki ért a lovakhoz, velem ellentétben. Gondolkoztam rajta, hogy ez a saját szintemen hogy nézne ki. "Pompás jószág volt. Nagy volt, mint a lovak általában, a pónikat és különösképp a shetland pónikat kivéve, mert azok elég kicsik, és annyira nem volt szőrös sem, bár nyilván volt sörénye, a nyakán, és ha jobban megnézte, volt farka is. Az nem a nyakán. Négy lába volt, kettő elöl és kettő hátul, és volt egy feje is. Elöl. A nyakán. De nem ott a nyakán, ahol a sörénye. Hanem feljebb. Meg máshol. Hozzáértően szemlélte a csodálatos állatot. A füle is pont ott volt, ahol lennie kellett, a sörénye két oldalán, a fején. A nyaka fölött." Aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, viszont nem állok neki utánanézni, mert ha a fiúszopránok felkutatásából Verdi-függés lett, ennek a végén beköltözne a fürdőszobámba egy ménes, és egészen biztos, hogy nem férnének el.
