A héten voltam megbeszélni fordításokat, és a kiadó embere képes volt azt mondani, hogy az démon-anál-ufoszauruszoktól hemzsegő 2012 nem is olyan rossz könyv, ezt ezentúl legyen szíves mindenki figyelembe venni, amikor a magyar science fiction életről mereng. A kiadó embere végtelenül aranyos és kedves és szétszórt, de ez a kijelentése kicsit meglepett, a 2012 ugyanis a sötétség egy olyan mély kútja, hogy ahhoz képest, nem is tudom, annál a könyvnél még a hasonlatok is felsikítanak és sietve öngyilkosok lesznek. (És ha már itt tartunk, leszögezném, hogy nem az én döntésem volt, hogy a Forty Signs of Rain - az első könyv, amin konkrétan sírva fakadtam... dühömben - magyar címe Árral szemben legyen.)
Voltam megbeszélni az én lelkem horizontját folyamatos borúként ellepő regényt is, regényt írni sokkal ijesztőbb, mint gondoltam volna. Könnyed és fordulatos kalandregényt pedig nagyon különösen. Az aljas történet például fölöslegesen bonyolódik, és lassan most már érik, hogy sikítva csupaszítsam vissza, mert főleg azt a két fő motívumot borítottam el cselekménnyel, amiből az egész kiindult annak idején. És jönnek elő a régi, berögzült hibáim megállás nélkül, és jajnekem, jajnekem, mi lesz így ebből.
A csütörtöki sörözés aztán végképp betette a kaput a kilencvenes évekből ottfelejtett zenékkel, amitől fiatalnak éreztem magam, de úgy, hogy közben azért nagyon öregnek is, és ez a kombináció egy fejessaláta és két korsó sör után egészen apokaliptikus. Sulemia javasolta, hogy minden nap posztoljam a Világ Épp Legjobb Számát, ezt végiggondoltam és elvetettem, bár mostanában például nagyon bájos, fiatal Plácido Domingo és Sherrill Milnes is lenne köztük, bár az Ördög Keresztapja szerint bármiből nem Tito Gobbi féle változatot hallgatni, amiből létezik, hiba. Okulok és művelődöm. De a mozgókép még mindig kilóra megvesz, pláne ha sármos fiatalemberek rohangálnak talpig jelmezben.
Művelődömről szólva, kezd aggasztani ez az ikes ige dolog, a beszélt nyelvben már rég megdőltek a szabályok, de azért engem még mindig kiráz a hideg, ha valahol azt látom leírva, hogy eszek. Most pár hónap leforgása alatt két szerfelett művelt és iskolázott ismerősöm is elkövette, tudom én, hogy változik a nyelv és benne változunk mi is, de azért. Ewww, ahogy a művelt angolszász mondaná. Fájott tőle az én lelki szemem nekem, mind a kettő. Mondjuk érdekel, hogy meddig ragaszkodunk még az eszem írásmódhoz, ha egyszer a hétköznapi használat a másik változat mellett tette le a voksot.
(Voksról szólva, az is érdekelne, hogy ha nem lenne most itthon internetem, elfelejtenék-e holnap elmenni szavazni. Ahogy magamat ismerem, simán.)
