Fény áradt ki és illatos, kábult meleg. A férfi a vállára vetette a kabátját, és átölelte az estélyi ruhás nőt.
- Menj csak vissza, szívem, még megfázol nekem; Dai leszedné a fejem! Kár, hogy már mennem kell, de...
A nő könnyedén arcon csókolta, és hátralépett. Összehúzta a vállán a selyemstólát.
- Ugyan! Örülök, hogy egyáltalán eljöttél. Csoda, hogy volt időd átöltözni; mikor szálltatok le? Hétkor? - Megfordult, aztán visszanézett. - De a megfázással itt ne viccelj. Tudod, náluk mennyivel komolyabb. A tizenhetes járvány óta a zsebkendő láttán is pánikba esnek.
- Lehet, hogy kikészítek két köteggel a holnapi tárgyalásra. - A férfi jókedve hirtelen elillant. - Mennyit is költ a társaság egészségügyi ellátásra éves szinten? És még ők panaszkodnak...
- Tömeges elbocsátásoktól tartanak.
- Zavargásokat szítanak.
- Joguk van küzdeni. - Megborzongott. - Most már muszáj visszamennem! Nem hagyhatom magára Dait, legalább négy üveg bort megivott!
A férfi elmosolyodott és biccentett. Dudorászva baktatott le a lépcsőn, félig még a keringő ütemét számolta, félig már a bányászok követeléseit. Az árnyékban gubbasztó rongykupacot is csak az utolsó pillanatban vette észre; megütötte a szemét a követelődzően előrenyújtott kéz, a loncsos haj alól előparázsló tekintet.
- Állatok - morogta, és megrázta a fejét. - Ráadásul gyerekkel - sóhajtott az egyre élesebb vinnyogás hallatán. A kabátzsebébe túrt, bár tudta, hogy nincs nála más, csak egy papírba tekert, félig elszopogatott torokpasztilla: a reggeli séta közben már úgy köhögött a lánya, hogy kiköpte. Amilyen hirtelen iderángatták, nem volt ideje se kidobni, se alamizsnának valót tenni a helyére... A fogadásra is leszállás közben öltözött át. De nem mutathatta magát keményszívűnek. Nem mehetett tovább, hiába nem volt mit adnia.
Felnézett a hideg, szenvtelen csillagokra, és megint számolt, csak most nem a bált, a nevetést, hanem a közhangulatot, az elbocsátásokat, összecsapásokat... Lekanyarította a válláról a kabátot. Kirázta, gyengéden a koldusasszony vállára terítette.
- Vigye csak haza, jó meleg! - Biztatóan lemosolygott, aztán tovább sietett. A némber meg sem köszönte, már a kabátban matatott, mohón nyelte le a ragacsos cukrot. Mordult valamit, talán hogy hálás, vagy hogy hé, üres a zsebe...! A férfi odabiccentett a csendőröknek; kihúzták magukat, tisztelegtek. Tudta, mit láttak. Nagylelkűséget. Gondoskodást. A bányakonszern egyik igazgatója a kabátját is a nincstelen helyieknek adja. Egyetlen kis gesztus mennyit ért... Hogyan lázadhatna fel ezek után bárki is ellenük?
Halkan dúdolni kezdett. Ő tudta csak igazán, ez a kis gesztus mennyit ért.
Orvosi költségeket is jól becsült fejben.
2003-2009.
