Öt napja szakad az eső, hosszú ujjú, lila hálóingben állok az ablakban, elszívom az évi harmadik fél cigarettámat, hallgatom a hangfalakból áradó bánatot, és az álmaimon gondolkozom, meg azon, hogy sosem voltam az az igazi Peter Steele fangirl, de ő akkor is egymaga korszak volt, akkor is, ha nekem csak valahol a periférián motoszkált.
Persze ha lenne képregényem, most arról írnék epizódot, hogy olyan lendülettel dobbant be az Alvilágba (tudom, katolizált pár éve - igaz, razZ0r teljesen jogosan azt válaszolta erre, hogy attól még nem biztos, hogy automatikusan a mennybe ment), hogy rögvest ki is tört az Eyjafjalla, és hamufelhőjével megbénította fél Európát. Kis viking sisakos kobold-ördögök rohangálnának idegesen a háttérben. Peter talán tolna valamit Dimebag Darrellel, akinél most már mindig tíz évvel idősebb lesz, holott valójában csak néggyel volt az, ki tudja, beülnének bazaltot fröccsözni a rock & roll bugyor egyik kénkövesebb sarkába a többi haverral, és végre egyszer őszintén tudna röhögni az egészen. Aztán odalenn megoldanák az idefenn dolgait.
Ehelyett viszont ilyen képregényem épp nincs. A fél cigarettám is elfogyott. Csak az eső szakad még mindig, és a hangfalakból árad a bánat.
