Két fogadalmat is tettem ma gyors egymásutánban: 1) ezentúl jó fej leszek az emberekkel 2) faszt. Már többször rájöttem, hogy jó fejnek lenni az emberekkel hiába nagyon jó érzés, 1) fárasztó 2) céltalan 3) értelmetlen, ha nem így volna, nyilvánvalóan mindenki kedvelne, akivel valaha jó fej voltam, és csak azok nem kedvelnének, akikkel nem. És ez nem így van, bár persze nyilván itt szóba kerül az is, hogy miképp definiáljuk a jó fejség fogalmát, mert mi van, ha mások másképp, és plusz ezermilliárd pontot adnak már csak azért is, mert van mellem, míg mások ugyanennyit levonnak ugyanezért.
A hazudós ruhámban indultam el otthonról, amit elég felvennem ahhoz, hogy tíz kilóval könnyebbnek látsszak a súlyomnál, és ezúttal nem trapézfarmert vettem alá, hanem harisnyát, kicsit furcsa érzés volt, hogy a busz előzékenyen megvárt, és a sofőr vigyorogva nyitott ajtót csak nekem, de ez a ruha ennyire előnyös. Annyira, hogy gyors egymásutánban francia és/vagy egyetemistának is néztek benne, ezzel én nem tudok mit kezdeni, a hétvégén csináltam magamról fényképeket, és igenis látszik rajtam a korom, legalábbis ha a jobb és a bal szemem háborút indítana az orrnyergem birtoklásáért, a szemem körüli mélységes árkokban évtizedes állóháborúra rendezkedhetnének be. Békésebb esetben kutathatnák benne a mélység titkát, nézzék, a kék bálna épp csak addig tud lebukni, amit még kiegyenlít az alapozó, de a ránc mélyén már igazi döbbenetek laknak.
Nem, nem arra vágyom, hogy azt mondják nekem, mennyire fiatalosan nézek ki, ez ennél sokkal nehezebb. Valahogy el kell fogadnom, hogy a harmincas éveim közepén járok, és ha netán nem is mindig látszik rajtam a korom, már nagyon közel van, nagyon közel ahhoz, hogy letagadhatatlan legyen. És ahogy egyre fiatalságimádóbb lesz a világ, egyre nehezebb méltósággal és stílussal átcsúszni ezen a határon.
És próbálkozom és küzdök és néha kétségbeesetten nem érzem, merre, csak hogy semerre sem működik, hogy még hatvan évig fiatal legyek.
Go on and wring my neck, pedig Mike Pattonnak még csak a ráncoktól sem kell annyira megijednie.
amelyben igazán művészi ötleteim támadnak
(de ha sokáig várok, csak feladják az ostromot és hazamennek, nem?)
Nekiálltam, hogy most akkor elkezdem összeállítani a helyszínt a nyuszis rettenet legújabb értelmezéséhez (zsírkrétával rajzolt falak és post-it szövegbuborékok, mert a papírdíszletek nem voltak kellően egységesíthetőek, a fentről belógatós szövegek pedig jó függődísz módjára mindig épp exponáláskor fordultak el), de közben megtaláltam a Másik Puzzle-t, és ez azzal járt, hogy két és fél órán keresztül fekete-fehér apró mintás kartondarabokról próbáltam kitalálni a fizikai hovatartozásukat. A rajzon szereplő három arcból hármat csak a szomszédos motívumok kirakása után tudtam beazonosítani, és az egyszínű részeken még a nagyon halvány vezetőminta dacára is elvéreztem. Ahhoz képest, hogy ott volt mellettem egy A3-as méretű puska, amit ráadásul én rajzoltam, egész rossz eredmény.Közben rájöttem, hogy az igazi azért csak az lenne, ha a gondolatbuborékokat a képregényben igazi(nak tűnő, bár szilárd műanyag és kicsit homályos felszínű) szappanbuborékokra írnám, alatta alig láthatóan egy teljes gondolatfolyammal, ahogy az emberek ugye gondolkozni szoktak, hogy "dalszöveg dalszöveg fázik a lábam jól van, most már főzök egy kávét, neee ahhoz el kéne mosogatni a bögrét, és aztán megválaszolom azt az emailt, dalszöveg fúrnak a szomszédban fáj a lábujjam". Aztán úgy döntöttem, hogy a művészet egyelőre mégis meghajol a valóság előtt, eleve nem tudok ál-szappanbuborékot készíteni, és aztán is csak a gond lenne velük, egyfolytában mindig.
De az is lehet, hogy epizódról epizódra új koncepciószeletet próbálok majd ki. És hogy néhány részt majd a konyhapulton készítek el, mert arról könnyen le lehet mosni a zsírkrétát, és jó a természetes megvilágítása is (és tervezek egy akciójelenetet a fregolin, de ez már mind rég az álmodozás kategória).
(Mondtam már, hogy rühellem, amikor a szolgáltató úgy dönt, hogy most csak úgy megszakad a kapcsolat, és inkább egy ideig ne is próbálkozzam újraéleszteni? Csak mert rühellem. De tényleg.)
majdnem fotóblog
Ezek a képek még Vid Tündér gépével készültek...
Ezek már az én új gépemmel, ami majdnem olyan, mint a régi, csak sokkal okosabb és ezüstszínű, nem fekete.
És még Métely és Búvárzenekar macskáit is lefényképeztem vele! A feketés-mocsárszín Forrest, a vörös cirmos Békafül, a szürke cirmos pedig Wilhelm.
gyorsan
Mert el fogom felejteni, hogy sütött a nap, és a Millenáris füvén ültünk, vagy fenn ebédeltünk a piros napernyő árnyékában a teraszon, igazi menzás spagettit és paradicsomos húsgombócokat, és ismerősökkel találkoztunk és ismeretlenekkel, kaptam tiszteletpéldányokat és adtam belőle tovább, leégett az arcunk, és ha már így mind összejöttünk, ittunk egy délutáni sört a Marximban. Aztán este a Pótkulcsban, a blogokról is beszélgettünk, és hogy néha nehéz ám visszaolvasni pár évvel később a nagy lelkesedéseket és időközben szertefoszlott álmokat, de mondjuk a gyerekeinknek majd még kínosabb lesz korai olvasmányélményként szembesülniük szüleik, eh, izé, hibáival. Hideg volt az udvaron, fáztunk is, halott virágok lógtak a fejünk fölött, és Brainoiz szokás szerint szociodrámákat vizionált pár sör után. Hazafelé D.-vel még palacsintáztunk is, ott, ahol 14-16 éve annyi hajnalt ültem végig rég elveszett barátnőkkel az első 11-es buszra várva, buliból hazafelé menet, fiúkkal és anélkül, annyit nevettünk és terveztünk és aludtunk az agyonkaristolt asztalokra borulva, és semmi sem változott. Azaz minden megváltozott. Épp csak a plafonra mázolt palacsinta-hold és az agyonkaristolt asztalok és a palacsinta nem. D. is nosztalgiázott egy sort, ő dolgozott ott egy ideig, de az később volt, akkor már megépült a Mammut, és olyan zsírtarkójúak tértek be hajnaltájt, akiknek a létezéséről mindannyian szeretünk megfeledkezni.
Amiket aztán álmodtam, azt nem kívánom az ellenségeimnek sem.
Pénteken megkaptam elő-elő-előszületésnapomra a fényképezőgépemet, pici és szépséges és csodálatos, de még okos is; és bambán mászkáltam és hideg volt, teljesen fölöslegesen elmentem Mételyékhez, aztán haza, azt már nem fölöslegesen, csak bambán. Csütörtökön alaptáboroztunk és előtte kávéztam J.-vel, elmentünk könyvesboltba is, és rájöttem, hogy tiszta lelkiismerettel a jóféle szépirodalom és a szórakoztató fantasztikum helyett csak Erich Kastner könyvekre tudnám rábeszélni, mert azok verhetetlenek. Visszakanyarodva a bejegyzés elejére, ez mentette meg a Könyvfesztiválon is az életemet, bár gyanítom, hogy a négyzetméterszám terített vampirizmus mellett amúgy is gúnyos félmosollyal sétáltam volna el.
A díszpontyok pedig nagyon csúnya állatok.
Amiket aztán álmodtam, azt nem kívánom az ellenségeimnek sem.
Pénteken megkaptam elő-elő-előszületésnapomra a fényképezőgépemet, pici és szépséges és csodálatos, de még okos is; és bambán mászkáltam és hideg volt, teljesen fölöslegesen elmentem Mételyékhez, aztán haza, azt már nem fölöslegesen, csak bambán. Csütörtökön alaptáboroztunk és előtte kávéztam J.-vel, elmentünk könyvesboltba is, és rájöttem, hogy tiszta lelkiismerettel a jóféle szépirodalom és a szórakoztató fantasztikum helyett csak Erich Kastner könyvekre tudnám rábeszélni, mert azok verhetetlenek. Visszakanyarodva a bejegyzés elejére, ez mentette meg a Könyvfesztiválon is az életemet, bár gyanítom, hogy a négyzetméterszám terített vampirizmus mellett amúgy is gúnyos félmosollyal sétáltam volna el.
A díszpontyok pedig nagyon csúnya állatok.
gondolataim, mások sincsenek
Voltam megint görkorcsolyázni, és egyszer sem estem el, azaz csak egyszer, egy pad mellett, és olyan ügyesen, mintha csak általában is így szoktam volna leülni. Szinte magamat is megtévesztettem.
A boltban a 100 forintra leárazott, másnapig fogyasztható "Feketeerdő desszert" halomba derékig merült egy néni, és telepakolta vele a bevásárlókocsit, már akkor is furcsa volt, hogy mit tervez vele, belekanalazza a kádba, és ebben fog fürdeni? Aztán hazafelé a liftben összetalálkoztam vele, és panaszkodott, hogy kitört a kereke a banyatankjának (kis kerekes vászon bevásárlókocsi, ha valaki nem tudná), szomorúan elmosolyodott, és hozzátette, "ezeket sem egy bölcsőde élelmiszerellátására tervezték". Mit ne mondjak. Meghökkentem. Mindig azt hittem, hogy az ilyen intézményekbe hivatalosan szállítják az élelmet, nem egy nyugdíj közeli alkalmazott rabolja le zárás előtt a közeli szupermarket lejárat előtt gyorsan leakciózott vackait.
És süt a nap és szépek a virágok, kivéve, amikor borzalmas idő van, és nem mozdulok ki itthonról. És akarok rajzolni valamit, amiben kelta fonatok vannak és fogaskerekek, de nem áll össze, mert nem tudok szerkeszteni, pedig ennél szebb steampunk kódexilluminátum nem lenne soha és sehol sem (kezdek ott tartani, hogy inkább meg kéne építeni, az sem lehet sokkal nehezebb). És kezdem úgy érezni, hogy a regénykezdeményemet most kéne a kukába hajítani, és elmenni inkább hamburgerhajtogató szakmunkásnak egy gyorsétterembe.
A boltban a 100 forintra leárazott, másnapig fogyasztható "Feketeerdő desszert" halomba derékig merült egy néni, és telepakolta vele a bevásárlókocsit, már akkor is furcsa volt, hogy mit tervez vele, belekanalazza a kádba, és ebben fog fürdeni? Aztán hazafelé a liftben összetalálkoztam vele, és panaszkodott, hogy kitört a kereke a banyatankjának (kis kerekes vászon bevásárlókocsi, ha valaki nem tudná), szomorúan elmosolyodott, és hozzátette, "ezeket sem egy bölcsőde élelmiszerellátására tervezték". Mit ne mondjak. Meghökkentem. Mindig azt hittem, hogy az ilyen intézményekbe hivatalosan szállítják az élelmet, nem egy nyugdíj közeli alkalmazott rabolja le zárás előtt a közeli szupermarket lejárat előtt gyorsan leakciózott vackait.
És süt a nap és szépek a virágok, kivéve, amikor borzalmas idő van, és nem mozdulok ki itthonról. És akarok rajzolni valamit, amiben kelta fonatok vannak és fogaskerekek, de nem áll össze, mert nem tudok szerkeszteni, pedig ennél szebb steampunk kódexilluminátum nem lenne soha és sehol sem (kezdek ott tartani, hogy inkább meg kéne építeni, az sem lehet sokkal nehezebb). És kezdem úgy érezni, hogy a regénykezdeményemet most kéne a kukába hajítani, és elmenni inkább hamburgerhajtogató szakmunkásnak egy gyorsétterembe.
választások
Hisztérikusan vidám gimnazisták utaztak péntek délután a négyes-hatoson, az egyik lány farzsebein nagy, látványos "Igen, lehet" LMP-s matricák villogtak, és a villamosra felszálló, harmincas férfiak arckifejezése alapján ezt senki sem pártállásként értelmezte.
nulla negatív
Öt napja szakad az eső, hosszú ujjú, lila hálóingben állok az ablakban, elszívom az évi harmadik fél cigarettámat, hallgatom a hangfalakból áradó bánatot, és az álmaimon gondolkozom, meg azon, hogy sosem voltam az az igazi Peter Steele fangirl, de ő akkor is egymaga korszak volt, akkor is, ha nekem csak valahol a periférián motoszkált.
Persze ha lenne képregényem, most arról írnék epizódot, hogy olyan lendülettel dobbant be az Alvilágba (tudom, katolizált pár éve - igaz, razZ0r teljesen jogosan azt válaszolta erre, hogy attól még nem biztos, hogy automatikusan a mennybe ment), hogy rögvest ki is tört az Eyjafjalla, és hamufelhőjével megbénította fél Európát. Kis viking sisakos kobold-ördögök rohangálnának idegesen a háttérben. Peter talán tolna valamit Dimebag Darrellel, akinél most már mindig tíz évvel idősebb lesz, holott valójában csak néggyel volt az, ki tudja, beülnének bazaltot fröccsözni a rock & roll bugyor egyik kénkövesebb sarkába a többi haverral, és végre egyszer őszintén tudna röhögni az egészen. Aztán odalenn megoldanák az idefenn dolgait.
Ehelyett viszont ilyen képregényem épp nincs. A fél cigarettám is elfogyott. Csak az eső szakad még mindig, és a hangfalakból árad a bánat.
Persze ha lenne képregényem, most arról írnék epizódot, hogy olyan lendülettel dobbant be az Alvilágba (tudom, katolizált pár éve - igaz, razZ0r teljesen jogosan azt válaszolta erre, hogy attól még nem biztos, hogy automatikusan a mennybe ment), hogy rögvest ki is tört az Eyjafjalla, és hamufelhőjével megbénította fél Európát. Kis viking sisakos kobold-ördögök rohangálnának idegesen a háttérben. Peter talán tolna valamit Dimebag Darrellel, akinél most már mindig tíz évvel idősebb lesz, holott valójában csak néggyel volt az, ki tudja, beülnének bazaltot fröccsözni a rock & roll bugyor egyik kénkövesebb sarkába a többi haverral, és végre egyszer őszintén tudna röhögni az egészen. Aztán odalenn megoldanák az idefenn dolgait.
Ehelyett viszont ilyen képregényem épp nincs. A fél cigarettám is elfogyott. Csak az eső szakad még mindig, és a hangfalakból árad a bánat.
szeretném ezt a hetet eddig nem
És épp mérhetetlenül tombolok, amiért az internetszolgáltatóm úgy gondolja, hogy az 1-3 KB/s letöltési sebesség az elfogadható. Pedig nem. Nem az. Nem vicces, amikor az átküldött próbamunkát négy és fél óra alatt szedem le. Addigra kb. vissza kéne küldenem.
No mindegy, a hangulatomon nyilván nem segít az sem, hogy világvége van, mármint /a tételes rívást kérjük ide illessze be/ és még egyszerű matematikai problémákkal sem birkózom meg. Persze vannak olyan kellemes dolgok is, mint az opera (újra)felfedezése, az őszibaracklé és az alvás, az üveggolyókról nem is beszélve.
No mindegy, a hangulatomon nyilván nem segít az sem, hogy világvége van, mármint /a tételes rívást kérjük ide illessze be/ és még egyszerű matematikai problémákkal sem birkózom meg. Persze vannak olyan kellemes dolgok is, mint az opera (újra)felfedezése, az őszibaracklé és az alvás, az üveggolyókról nem is beszélve.
Nagylelkűség
A ház előtt széles járomcsontú bennszülött asszony kuporgott, a térdét egész az álláig felhúzta. Valahol a rongyai alatt csecsemő nyöszörgött éhesen. Az anya megrázta, aztán nekidőlt a falnak. A kőből csak úgy sütött a hideg. A tér túloldaláról fenyegetően meredtek rá a csendőrök, de mielőtt elzavarták volna, kinyílt a lépcsősor tetején az ajtó.
Fény áradt ki és illatos, kábult meleg. A férfi a vállára vetette a kabátját, és átölelte az estélyi ruhás nőt.
- Menj csak vissza, szívem, még megfázol nekem; Dai leszedné a fejem! Kár, hogy már mennem kell, de...
A nő könnyedén arcon csókolta, és hátralépett. Összehúzta a vállán a selyemstólát.
- Ugyan! Örülök, hogy egyáltalán eljöttél. Csoda, hogy volt időd átöltözni; mikor szálltatok le? Hétkor? - Megfordult, aztán visszanézett. - De a megfázással itt ne viccelj. Tudod, náluk mennyivel komolyabb. A tizenhetes járvány óta a zsebkendő láttán is pánikba esnek.
- Lehet, hogy kikészítek két köteggel a holnapi tárgyalásra. - A férfi jókedve hirtelen elillant. - Mennyit is költ a társaság egészségügyi ellátásra éves szinten? És még ők panaszkodnak...
- Tömeges elbocsátásoktól tartanak.
- Zavargásokat szítanak.
- Joguk van küzdeni. - Megborzongott. - Most már muszáj visszamennem! Nem hagyhatom magára Dait, legalább négy üveg bort megivott!
A férfi elmosolyodott és biccentett. Dudorászva baktatott le a lépcsőn, félig még a keringő ütemét számolta, félig már a bányászok követeléseit. Az árnyékban gubbasztó rongykupacot is csak az utolsó pillanatban vette észre; megütötte a szemét a követelődzően előrenyújtott kéz, a loncsos haj alól előparázsló tekintet.
- Állatok - morogta, és megrázta a fejét. - Ráadásul gyerekkel - sóhajtott az egyre élesebb vinnyogás hallatán. A kabátzsebébe túrt, bár tudta, hogy nincs nála más, csak egy papírba tekert, félig elszopogatott torokpasztilla: a reggeli séta közben már úgy köhögött a lánya, hogy kiköpte. Amilyen hirtelen iderángatták, nem volt ideje se kidobni, se alamizsnának valót tenni a helyére... A fogadásra is leszállás közben öltözött át. De nem mutathatta magát keményszívűnek. Nem mehetett tovább, hiába nem volt mit adnia.
Felnézett a hideg, szenvtelen csillagokra, és megint számolt, csak most nem a bált, a nevetést, hanem a közhangulatot, az elbocsátásokat, összecsapásokat... Lekanyarította a válláról a kabátot. Kirázta, gyengéden a koldusasszony vállára terítette.
- Vigye csak haza, jó meleg! - Biztatóan lemosolygott, aztán tovább sietett. A némber meg sem köszönte, már a kabátban matatott, mohón nyelte le a ragacsos cukrot. Mordult valamit, talán hogy hálás, vagy hogy hé, üres a zsebe...! A férfi odabiccentett a csendőröknek; kihúzták magukat, tisztelegtek. Tudta, mit láttak. Nagylelkűséget. Gondoskodást. A bányakonszern egyik igazgatója a kabátját is a nincstelen helyieknek adja. Egyetlen kis gesztus mennyit ért... Hogyan lázadhatna fel ezek után bárki is ellenük?
Halkan dúdolni kezdett. Ő tudta csak igazán, ez a kis gesztus mennyit ért.
Orvosi költségeket is jól becsült fejben.
Fény áradt ki és illatos, kábult meleg. A férfi a vállára vetette a kabátját, és átölelte az estélyi ruhás nőt.
- Menj csak vissza, szívem, még megfázol nekem; Dai leszedné a fejem! Kár, hogy már mennem kell, de...
A nő könnyedén arcon csókolta, és hátralépett. Összehúzta a vállán a selyemstólát.
- Ugyan! Örülök, hogy egyáltalán eljöttél. Csoda, hogy volt időd átöltözni; mikor szálltatok le? Hétkor? - Megfordult, aztán visszanézett. - De a megfázással itt ne viccelj. Tudod, náluk mennyivel komolyabb. A tizenhetes járvány óta a zsebkendő láttán is pánikba esnek.
- Lehet, hogy kikészítek két köteggel a holnapi tárgyalásra. - A férfi jókedve hirtelen elillant. - Mennyit is költ a társaság egészségügyi ellátásra éves szinten? És még ők panaszkodnak...
- Tömeges elbocsátásoktól tartanak.
- Zavargásokat szítanak.
- Joguk van küzdeni. - Megborzongott. - Most már muszáj visszamennem! Nem hagyhatom magára Dait, legalább négy üveg bort megivott!
A férfi elmosolyodott és biccentett. Dudorászva baktatott le a lépcsőn, félig még a keringő ütemét számolta, félig már a bányászok követeléseit. Az árnyékban gubbasztó rongykupacot is csak az utolsó pillanatban vette észre; megütötte a szemét a követelődzően előrenyújtott kéz, a loncsos haj alól előparázsló tekintet.
- Állatok - morogta, és megrázta a fejét. - Ráadásul gyerekkel - sóhajtott az egyre élesebb vinnyogás hallatán. A kabátzsebébe túrt, bár tudta, hogy nincs nála más, csak egy papírba tekert, félig elszopogatott torokpasztilla: a reggeli séta közben már úgy köhögött a lánya, hogy kiköpte. Amilyen hirtelen iderángatták, nem volt ideje se kidobni, se alamizsnának valót tenni a helyére... A fogadásra is leszállás közben öltözött át. De nem mutathatta magát keményszívűnek. Nem mehetett tovább, hiába nem volt mit adnia.
Felnézett a hideg, szenvtelen csillagokra, és megint számolt, csak most nem a bált, a nevetést, hanem a közhangulatot, az elbocsátásokat, összecsapásokat... Lekanyarította a válláról a kabátot. Kirázta, gyengéden a koldusasszony vállára terítette.
- Vigye csak haza, jó meleg! - Biztatóan lemosolygott, aztán tovább sietett. A némber meg sem köszönte, már a kabátban matatott, mohón nyelte le a ragacsos cukrot. Mordult valamit, talán hogy hálás, vagy hogy hé, üres a zsebe...! A férfi odabiccentett a csendőröknek; kihúzták magukat, tisztelegtek. Tudta, mit láttak. Nagylelkűséget. Gondoskodást. A bányakonszern egyik igazgatója a kabátját is a nincstelen helyieknek adja. Egyetlen kis gesztus mennyit ért... Hogyan lázadhatna fel ezek után bárki is ellenük?
Halkan dúdolni kezdett. Ő tudta csak igazán, ez a kis gesztus mennyit ért.
Orvosi költségeket is jól becsült fejben.
2003-2009.
A Költészet Napja
Ha már Isolde eszembe juttatta, gondoltam, én is ékelek be videót, bár nem ezt szoktuk a francia autópályákon száguldva soronként próbálni összerakni, hanem talán ezt, mert ezt meglehetősen sokáig tartana. És mennyi szép vers van még...
könyvek, baritonok és ikes igék
A héten voltam megbeszélni fordításokat, és a kiadó embere képes volt azt mondani, hogy az démon-anál-ufoszauruszoktól hemzsegő 2012 nem is olyan rossz könyv, ezt ezentúl legyen szíves mindenki figyelembe venni, amikor a magyar science fiction életről mereng. A kiadó embere végtelenül aranyos és kedves és szétszórt, de ez a kijelentése kicsit meglepett, a 2012 ugyanis a sötétség egy olyan mély kútja, hogy ahhoz képest, nem is tudom, annál a könyvnél még a hasonlatok is felsikítanak és sietve öngyilkosok lesznek. (És ha már itt tartunk, leszögezném, hogy nem az én döntésem volt, hogy a Forty Signs of Rain - az első könyv, amin konkrétan sírva fakadtam... dühömben - magyar címe Árral szemben legyen.)
Voltam megbeszélni az én lelkem horizontját folyamatos borúként ellepő regényt is, regényt írni sokkal ijesztőbb, mint gondoltam volna. Könnyed és fordulatos kalandregényt pedig nagyon különösen. Az aljas történet például fölöslegesen bonyolódik, és lassan most már érik, hogy sikítva csupaszítsam vissza, mert főleg azt a két fő motívumot borítottam el cselekménnyel, amiből az egész kiindult annak idején. És jönnek elő a régi, berögzült hibáim megállás nélkül, és jajnekem, jajnekem, mi lesz így ebből.
A csütörtöki sörözés aztán végképp betette a kaput a kilencvenes évekből ottfelejtett zenékkel, amitől fiatalnak éreztem magam, de úgy, hogy közben azért nagyon öregnek is, és ez a kombináció egy fejessaláta és két korsó sör után egészen apokaliptikus. Sulemia javasolta, hogy minden nap posztoljam a Világ Épp Legjobb Számát, ezt végiggondoltam és elvetettem, bár mostanában például nagyon bájos, fiatal Plácido Domingo és Sherrill Milnes is lenne köztük, bár az Ördög Keresztapja szerint bármiből nem Tito Gobbi féle változatot hallgatni, amiből létezik, hiba. Okulok és művelődöm. De a mozgókép még mindig kilóra megvesz, pláne ha sármos fiatalemberek rohangálnak talpig jelmezben.
Művelődömről szólva, kezd aggasztani ez az ikes ige dolog, a beszélt nyelvben már rég megdőltek a szabályok, de azért engem még mindig kiráz a hideg, ha valahol azt látom leírva, hogy eszek. Most pár hónap leforgása alatt két szerfelett művelt és iskolázott ismerősöm is elkövette, tudom én, hogy változik a nyelv és benne változunk mi is, de azért. Ewww, ahogy a művelt angolszász mondaná. Fájott tőle az én lelki szemem nekem, mind a kettő. Mondjuk érdekel, hogy meddig ragaszkodunk még az eszem írásmódhoz, ha egyszer a hétköznapi használat a másik változat mellett tette le a voksot.
(Voksról szólva, az is érdekelne, hogy ha nem lenne most itthon internetem, elfelejtenék-e holnap elmenni szavazni. Ahogy magamat ismerem, simán.)
Voltam megbeszélni az én lelkem horizontját folyamatos borúként ellepő regényt is, regényt írni sokkal ijesztőbb, mint gondoltam volna. Könnyed és fordulatos kalandregényt pedig nagyon különösen. Az aljas történet például fölöslegesen bonyolódik, és lassan most már érik, hogy sikítva csupaszítsam vissza, mert főleg azt a két fő motívumot borítottam el cselekménnyel, amiből az egész kiindult annak idején. És jönnek elő a régi, berögzült hibáim megállás nélkül, és jajnekem, jajnekem, mi lesz így ebből.
A csütörtöki sörözés aztán végképp betette a kaput a kilencvenes évekből ottfelejtett zenékkel, amitől fiatalnak éreztem magam, de úgy, hogy közben azért nagyon öregnek is, és ez a kombináció egy fejessaláta és két korsó sör után egészen apokaliptikus. Sulemia javasolta, hogy minden nap posztoljam a Világ Épp Legjobb Számát, ezt végiggondoltam és elvetettem, bár mostanában például nagyon bájos, fiatal Plácido Domingo és Sherrill Milnes is lenne köztük, bár az Ördög Keresztapja szerint bármiből nem Tito Gobbi féle változatot hallgatni, amiből létezik, hiba. Okulok és művelődöm. De a mozgókép még mindig kilóra megvesz, pláne ha sármos fiatalemberek rohangálnak talpig jelmezben.
Művelődömről szólva, kezd aggasztani ez az ikes ige dolog, a beszélt nyelvben már rég megdőltek a szabályok, de azért engem még mindig kiráz a hideg, ha valahol azt látom leírva, hogy eszek. Most pár hónap leforgása alatt két szerfelett művelt és iskolázott ismerősöm is elkövette, tudom én, hogy változik a nyelv és benne változunk mi is, de azért. Ewww, ahogy a művelt angolszász mondaná. Fájott tőle az én lelki szemem nekem, mind a kettő. Mondjuk érdekel, hogy meddig ragaszkodunk még az eszem írásmódhoz, ha egyszer a hétköznapi használat a másik változat mellett tette le a voksot.
(Voksról szólva, az is érdekelne, hogy ha nem lenne most itthon internetem, elfelejtenék-e holnap elmenni szavazni. Ahogy magamat ismerem, simán.)
egyfajta pavlovi reflex ez is
Le kéne már szoknom arról, hogy ahányszor Posa márki a szabadságot élteti és a rabságot kárhoztatja, én is hevesen gesztikulálni kezdjek, mert eddig ötször vágtam orrba magam, és három bögre kávém bánja.
húsvét
Szombaton kirándultam; vasárnap felmentünk az erdei házikóba, és idén először kinn ebédeltünk a szabadban, bablevest és almás sütit, és nyíltak még a kökörcsinek, és én utána még apámékkal is pogácsáztam egyet a húgom új albérletében. Hétfőn szakadt az eső, és a ribizlipálinka - bableves - egybesült fasírt krumplipürével és párolt zöldborsóval - almás süti - kávé menü után mindannyian elaludtunk. Ilyen ünnepeket bármikor szívesen.
a szavak fejedelme
A pályaszerkesztő felfedezésének nagy előnye, hogy megszerkesztettem magamnak azt a pályát, és amikor játszom rajta, mindig úgy érzem magam, mint egy mesében, a nagyobb változatában ködös, júniusi hajnal lapul a fák között, a kisebbiken havas, szikrázó reggeli fény csillan az ellenfél vértjén, és titokzatos szörnyek bujkálnak az eldugott szirteken. Nagy hátránya, hogy amikor most járt nálam egy fordítandó novella, azonnal sikerült szerkesztett pályának látnom a végső leszámolás helyszínét, gondolatban lepakoltam már a fákat, azt is tudtam, hogy melyik elemet honnan válogassam, és hol vannak tökéletes, törött oszlopok.A spanyol királyi család, barátaik és üzletfeleik operateljesítménye nagyon serkenti a romantikus énemet, ez nem árt, mert épp romantikus történetet próbálok összekalapálni, egyelőre erősen kétesélyes, hogy sikerül-e (nem romantikus történetet semmiképp sem sikerülne; rég rájöttem már, hogy nálam a legelvetemültebb alapötletből is szerelem és dráma lesz) (esetleg beszélő malaccal). Tegnap eljutottam arra a pontra, ahol le kellett volna írnom egy lovat egy olyan szereplő szemszögéből, aki ért a lovakhoz, velem ellentétben. Gondolkoztam rajta, hogy ez a saját szintemen hogy nézne ki. "Pompás jószág volt. Nagy volt, mint a lovak általában, a pónikat és különösképp a shetland pónikat kivéve, mert azok elég kicsik, és annyira nem volt szőrös sem, bár nyilván volt sörénye, a nyakán, és ha jobban megnézte, volt farka is. Az nem a nyakán. Négy lába volt, kettő elöl és kettő hátul, és volt egy feje is. Elöl. A nyakán. De nem ott a nyakán, ahol a sörénye. Hanem feljebb. Meg máshol. Hozzáértően szemlélte a csodálatos állatot. A füle is pont ott volt, ahol lennie kellett, a sörénye két oldalán, a fején. A nyaka fölött." Aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, viszont nem állok neki utánanézni, mert ha a fiúszopránok felkutatásából Verdi-függés lett, ennek a végén beköltözne a fürdőszobámba egy ménes, és egészen biztos, hogy nem férnének el.
wiifit, virágok, nyuszik ülnek
Most az lesz nehéz, hogy sok minden történt, és összefüggéstelen vagyok, de majd csak. Kigabalyítom az elmúlt hetet. Hétfőn például megint megnéztem a sárkánynevelős filmet, ezúttal magyarul, és megint jó volt. Utána Impatient szemrehányóan csak annyit tett hozzá, hogy "azt mondtad csak, hogy aranyos, azt nem, hogy jó is", én már csak így félrevezetem az embert.
Aztán pedig Vidnél próbálgattuk egyik este a Wii Fitet, amitől le lehet izzadni, alaposan. Azért azt tisztázzuk, hogy a valóságban egy hullahop karikával sem boldogulok két másodpercnél tovább, nem hogy hárommal egy percig; de általános erőnlétet, egyensúlyérzéket és hasonlókat tényleg kiválóan lehet vele fejleszteni. Meg társasági életet is.
Virtuális énünket pingvinruhába öltöztetve egy jégtáblán csúszkálva próbáltunk elkapni halakat (mármint én nem, de rajtam kívül mindenki), Vid és AnnGel még autóversenyeztek is, és a babakocsijaik néha belezuhantak az űrbe vagy a fortyogó magmába, mert ez egy ilyen játék. Aztán még órákon át beszéltünk fontos és vicces dolgokról, néha egybe is estek, és ittunk bort, és nagyon jó volt, bizony.
És Vid, akinek nem véletlenül Tündér a Métely adományozta ragadványneve, kölcsön adta nekem a fényképezőgépét! Mert az enyém teljesen és végleg meghalt. És már januárban, és azóta is elvonási tüneteim voltak. Kicsit gondolkoztam rajta, hogy illik-e elfogadni egy ilyen nagylelkű ajánlatot, de győzött a függőség, és másnap már minden virágot le is fényképeztem a Flórián tér és az Eurocenter között. Szombaton pedig egészen az Erdőig eljutottam, és nyulakat is fényképeztem, ültek a fűben (a szabadnapos nyuszik előszeretettel mulatnak magas, rövid ruhás nyúlhölgyekkel az ölükben, sörrel a kezükben). (A nyúlhölgy az a nyuszi, amit Jud hozott nekem.)
Aztán pedig Vidnél próbálgattuk egyik este a Wii Fitet, amitől le lehet izzadni, alaposan. Azért azt tisztázzuk, hogy a valóságban egy hullahop karikával sem boldogulok két másodpercnél tovább, nem hogy hárommal egy percig; de általános erőnlétet, egyensúlyérzéket és hasonlókat tényleg kiválóan lehet vele fejleszteni. Meg társasági életet is.
Virtuális énünket pingvinruhába öltöztetve egy jégtáblán csúszkálva próbáltunk elkapni halakat (mármint én nem, de rajtam kívül mindenki), Vid és AnnGel még autóversenyeztek is, és a babakocsijaik néha belezuhantak az űrbe vagy a fortyogó magmába, mert ez egy ilyen játék. Aztán még órákon át beszéltünk fontos és vicces dolgokról, néha egybe is estek, és ittunk bort, és nagyon jó volt, bizony.
És Vid, akinek nem véletlenül Tündér a Métely adományozta ragadványneve, kölcsön adta nekem a fényképezőgépét! Mert az enyém teljesen és végleg meghalt. És már januárban, és azóta is elvonási tüneteim voltak. Kicsit gondolkoztam rajta, hogy illik-e elfogadni egy ilyen nagylelkű ajánlatot, de győzött a függőség, és másnap már minden virágot le is fényképeztem a Flórián tér és az Eurocenter között. Szombaton pedig egészen az Erdőig eljutottam, és nyulakat is fényképeztem, ültek a fűben (a szabadnapos nyuszik előszeretettel mulatnak magas, rövid ruhás nyúlhölgyekkel az ölükben, sörrel a kezükben). (A nyúlhölgy az a nyuszi, amit Jud hozott nekem.)
tings
Kis híján fejjel lefelé lógok ki a tizedik emeleti ablakból, és érzem, hogy csak el kéne rugaszkodnom, hogy repüljek, de rászólok magamra, hogy most nem álmodom, ilyenkor nem kéne. Hárpiák libbennek a képbe, és pár pillanat múlva felébredek - utólag kicsit sajnálom, hogy tévedtem, és kihagytam egy felszabadító, éjszakai repülést. Persze jobb félni, mint megijedni. Csak hát álmomban nem szoktam túlóvatoskodni a dolgot, máskülönben nem tudnám rendszeresen megmenteni a világot. És hősiesen sem.
Éjjel négykor megakaszt az írásban a kérdés, hogy a fiúszopránokból felnőve mi lesz, cserben hagy a google fu, de aztán órákon át híres basszusokat hallgatok a YouTube-on (egy felvétel minőségre sincs soha fülem). Aztán azon morfondírozok, hogy tudok-e én írni zenéről, mármint olyanról, amit nem kell konnektorba dugni, hogy jól szóljon, és ennek ellenére sem lyukas cipőjű négerek adják elő egy viharvert bendzsóval, de végtelen lélekkel. Kávét iszom a müzlis tálamból, és ez még engem is meglep.
Két egymást követő nap is megnézem a sárkányos filmet (How to train your dragon / Így neveld a sárkányodat), és lelkesedem, zöld szemű, fekete sárkányt akarok, és álmomban meg is kapom, bár zöld szemű, fekete sárkány létére nagyon emlékeztet a fekete szemű, fehér plüss jegesmedvémre, alighanem azért, mert alvás közben a derék Seamus a fejemre telepedett (azért ez a neve, mert éppolyan féloldalas mosolyt sikerült varrniuk neki, mint amilyennel az öreg Heaney szokta szemlélni a világot).
Sörözünk, többen, többfelé, többfélét. Rábukkanunk a helyre, ahol a választék négy darab sörből áll (két üveges barna Szalon, egy üveges Dreher, egy dobozos Löwenbrau; válasszatok, mondta sürgetően a néni, miután előszedte egy gyanúsan vödörnek tűnő tárgyból), de az áruk ennek ellenére belvárosi. Az az érzésünk, hogy itt kiváló brit vígjáték-sorozatokat forgathattak ezzel a berendezéssel és ezzel a stábbal, még vidám nimfapapagájok is vannak az egyik sarokban, tökéletesen tudják utánozni a legidegesítőbb kutyanyüszögést, eltanulták a pár hete befogadott kóbor kölyökkutyától, akit a pultos nagymama a legidegesítőbb pillanatokban kiköt egy asztal lábához, holott addig mellettünk szunyókált a bérház-nappalit idéző, párnázott padon. Komolyan, ha ezt a műsort a tévében vetítenék, legalább egy részt megnéznék belőle, de sörözésre nem volt túl alkalmas.
És kaptam már húsvéti tojást.
Éjjel négykor megakaszt az írásban a kérdés, hogy a fiúszopránokból felnőve mi lesz, cserben hagy a google fu, de aztán órákon át híres basszusokat hallgatok a YouTube-on (egy felvétel minőségre sincs soha fülem). Aztán azon morfondírozok, hogy tudok-e én írni zenéről, mármint olyanról, amit nem kell konnektorba dugni, hogy jól szóljon, és ennek ellenére sem lyukas cipőjű négerek adják elő egy viharvert bendzsóval, de végtelen lélekkel. Kávét iszom a müzlis tálamból, és ez még engem is meglep.
Két egymást követő nap is megnézem a sárkányos filmet (How to train your dragon / Így neveld a sárkányodat), és lelkesedem, zöld szemű, fekete sárkányt akarok, és álmomban meg is kapom, bár zöld szemű, fekete sárkány létére nagyon emlékeztet a fekete szemű, fehér plüss jegesmedvémre, alighanem azért, mert alvás közben a derék Seamus a fejemre telepedett (azért ez a neve, mert éppolyan féloldalas mosolyt sikerült varrniuk neki, mint amilyennel az öreg Heaney szokta szemlélni a világot).
Sörözünk, többen, többfelé, többfélét. Rábukkanunk a helyre, ahol a választék négy darab sörből áll (két üveges barna Szalon, egy üveges Dreher, egy dobozos Löwenbrau; válasszatok, mondta sürgetően a néni, miután előszedte egy gyanúsan vödörnek tűnő tárgyból), de az áruk ennek ellenére belvárosi. Az az érzésünk, hogy itt kiváló brit vígjáték-sorozatokat forgathattak ezzel a berendezéssel és ezzel a stábbal, még vidám nimfapapagájok is vannak az egyik sarokban, tökéletesen tudják utánozni a legidegesítőbb kutyanyüszögést, eltanulták a pár hete befogadott kóbor kölyökkutyától, akit a pultos nagymama a legidegesítőbb pillanatokban kiköt egy asztal lábához, holott addig mellettünk szunyókált a bérház-nappalit idéző, párnázott padon. Komolyan, ha ezt a műsort a tévében vetítenék, legalább egy részt megnéznék belőle, de sörözésre nem volt túl alkalmas.
És kaptam már húsvéti tojást.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)