Előrehajol, mintha az a pár tenyérnyi távolság számítana; ott, a három nyírfánál tényleg nekiszaladt egy szarvas az üveghalomnak, jól hallotta éjszaka a csörömpölést. Lecsusszan a fáról, és rohanni kezd. A legtöbb vadállat csak menekülés közben, vakon merészkedett ilyen közel a tükrökhöz, de más vetélytársa is akadt: a tükröket minden hajnalban letakarító, zümmögő kis démonok. Ha megvárja, amíg az első napsugarak felébresztik őket, feldarabolják, bemocskolják, a földre szórják a húst.
Megáll a jókora dög mellett. Jól látta fentről, csak belefutott az üveglapokba és összeroskadt, nem hentergett bele kínjában a földet borító mocsokba. Fel sem kell néznie, az erősödő fényből is tudja, hogy nincs sok ideje. A vállhoz, az üveghez közeli részekről kezdi először lehasogatni a húst, és amikor az első póklábú, éles karmú kis lény végigcsusszan a fekete lapokon, sietve a hátsó combhoz húzódik. Nem lehet sok húst lefaragni ilyen sietve, de ez is több a semminél. A fekete rémek a tetemhez gyülekeznek, és elkezdik letakarítani az üvegről, amire futtában felhasalt. Mire a nap kétujjnyira látszik a hegy fölött, már nyoma sincs. A pókszerűségek is visszasiklanak az üveglapok alá.
Egyedül van a tükrökkel. Sietve csíkokra vágja a húst, és feldobálja egy alacsonyabb lapra. Keres egy hosszú ágat, és vár. A tükörmező peremén csak délben elviselhetetlen a hőség, de az üveg már reggel tűzforró: a hús hamar átsül, az ággal majd lekotorja, és viszi haza. A repedések közül felgőzölgő, éles, idegen szag csak őt nem zavarja az erdő lakói közül. Leül egy kőre és vár; várja, hogy az üvegsivatag mélyén, a völgy közepén felcsillanjon a hatalmas, fehér koronájú, fekete torony.
Egy nap úgyis eljut oda.
2009.
