Valami nevet vadászhattam épp, de helyette azt találtam, hogy hová szeretnék menni nyaralni, hatalmas reneszánsz vár öregtornyában lakni egy kanyargós, meredek völgy fölött, Alarcón, Alarcón, biztos van arrafelé tisztes spanyol vörösbor is és egyéb ínyencségek.
A görkorcsolyázás rettentően leizzaszt, bár egyelőre erről inkább a folyamatos halálfélelem tehet, mint a serkentő izommunka. Ezúttal egyszer estem fenékre, az fájt, egyszer pedig térdre, amikor épp a megállási technikákat próbálgattam, hát, végül is megálltam, hatékony ez, csak mégsem ideális teljesen. Szembesültem a ténnyel, hogy a kerületben minden utca lejt, és mindig abban az irányban, amerre menni akarok (ennek pedig szélsőséges börleszktevékenységbe torkolló, irányíthatatlan gyorsulás a vége. Komolyan. Az első negyven perc tetszőleges részletével a YouTube sztárja lehettem volna). Ha száznyolcvan fokot fordulok, akkor pedig arra lejt, és ha netán véletlenül mégsem lejtene, akkor hemzsegnek rajta a karvastagságnyi száraz ágak vagy a fél méter széles úthibák, mert argh, és ilyenkor néha már úgy kalimpálok a karommal, hogy ha a könyökvédő nem fogná össze a pulóverujjam, felszállnék, mint a vadlibák (lexikálisan tudom ám, hogy nem kéne kalimpálni, de ugye az ösztönök).
A Sparban ma megint elkérték a személyimet, amikor bort vettem, és igaz, hogy zombis OOTS pólóban voltam, összefogott hajjal és farmerben, mint a fiatalok nem feltétlenül, de azért a néni nagyon fáradt lehetett. Kivéve, ha úgy gondolta, hogy két üveg borhoz két teljes nagykorúságot kell letöltenie a delikvensnek - igaz, akkor még el kellett volna koboznia az egyiket, de közelebb lett volna a valósághoz. Nagyságrendileg. (Ennyire amúgy nem tartom jól magam, de ennyire már jó ideje nem is lenne természetes.)
Kicsit kommunikációs zsákutca is vagyok mostanában, de ahhoz már kezdek hozzáedződni. Csak az ismerőseim még nem.
