Írhatnék valami értelmeset is, arról, hogy az egyik nap a nagyszüleimnél ebédeltem, a másik nap a nővéremnél, a harmadikon pedig az unokatestvéremmel uzsonnáztam (a mínusz egyediken pedig egy fordítás kapcsán együtt ebédeltem egy Kanadába szakadt, lelkes és agilis nyugdíjassal , aki a dohányzásról akarja leszoktatni az embereket, és Shakespeare szonetteket fordít magának prózában [demagógia] és a nyugdíjasoknak egy ideális világban tényleg ilyesmivel kéne foglalkozniuk ahelyett, hogy sorban állnak az ételosztásnál a Blahán[/demagógia]), a negyediken pedig, holnap, megrendezésre kerül az éves chat-találkozó is, mintegy rengeteg emberrel.
Nem tudok ülni, feküdni, járni és állni sziszegés, fintorgás és fájdalom nélkül, futni pedig sehogy sem (megpróbáltam elérni egy buszt, de inkább kis híján elsírtam magam), hogy lesz énbelőlem így sportember, és leginkább mikor. Mert kedvem lenne visszaállni a görkorcsolyára, de hogy leüljek és felcsatolás közben előre hajolgassak, azt nem. Az majdnem olyan rosszul esne, mint a jelek szerint én szerdán, kétszer, fenékre. Nyáf. Nyáf-nyáf.
És mostanában mindig Neil Gaimannel álmodom. Csak tudnám, hogy miért. Fantasztikus írókból China Miéville a titkos szerelmem.
