Félek a holnaptól és a holnaputántól és az azt követő napoktól, először is jelmezbálba kéne mennem és nincs jelmezem és nem is lesz, aztán pedig csak tennem kell a dolgomat, és az épp elég rémítő. És buta emberekkel vitatkoznom buta dolgokról és én jobb szeretnék okos emberekkel vitatkozni okos dolgokról, vagy csak aludni vagy csak bármi mást.
Sosem tudom, melyik Radiohead lemezeim vannak meg, és melyikeket vettem annak idején az exnek, és melyikeket vettem meg azóta magamnak is, utólag nagyon nehéz kezelni ezeket a szimbiózisokat. A másodikkal már nem is közösködtünk adathordozókon, nem is egyezett annyira az ízlésünk, és amilyen viszonyban ő volt bármivel, minek vettem volna neki dolgokat, csak a legváratlanabb pillanatban könnyen megszabadul tőlük, de nyomtalanul, hogy utána mintha nem is emlékezne rájuk, tulajdonképp a végén velem is ez történt, igaz, akkor már nagyon örültem neki. És szerencsére már nekem sem kell nagyon emlékeznem az egészre, csak néha még feldereng, kissé homályosabban, mint a legtöbb álmom, de a visszatérő következetlenségek azért arra utalnak, hogy valóság volt.
Igazából lehet, hogy sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb lennék, ha csak álom lett volna, de nem, és igazából nem tudok mit kezdeni egyikkel sem, nagyon kevés maradandót hagytak maguk után a sérüléseket leszámítva, a bizalom tökéletes lehetetlenségét leszámítva, meg az undort, hogy néha milyen is voltam miattuk és értük. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én soha, senkivel sem akarom ezt tenni, és nem akarom azt sem, hogy bárki ezt tegye velem még egyszer, de persze ez elég helytelen hozzáállás, mert ez nyilván minden kapcsolatban elkerülhetetlen, csak mégis annyira belefárasztottak a játszmázásba, hogy hat év egyedüllét után sem sikerült kipihennem a tevékenységüket. Persze legalább az egyiküknek mentségére legyen mondva, hogy maga sem tudta, hogy játszmázik, csak hozta otthonról, és tulajdonképp neki legalább annyira fájt, ha nem jobban. A másik is hozta otthonról, de ő tudta, pontosan tudta, és mégis csinálta, nyilván ez is valamiféle függőség, leküzdhetetlen késztetés és élvezet, hogy van annyi hatalmad, hogy tönkretegyél és meggyalázz másokat, és bár a tudatlanság a bosszantóbb, igazából ez az, amit nem tudok megbocsátani. Akkor sem, ha értem a miérteket.
Mikor lesz már tavasz, vagy legalább tél.
