Történt egy szép napon, hogy egyedül bolyongtam, és kihallgattam a varjakat. Az egyiket kérdi a másik, ma hol ebédelünk? Szól a másik: ott, a bedőlt gát mögött egy elesett lovag hever. Senki sem tudja, hogy ott hever, csak sólyma, kutyája, asszonya. A sólyom vadászni szállt, a kutya madarat hajt, az asszony új párt talált; nyugodtan lakmározhatunk. Te majd a mellcsontjára szállsz, én kivájom kék szemét, és aranyhajának fürtjéből, ha roskadozni kezd, újrafonjuk fészkeink. Sokan kérdik, merre jár, nem találja senki sem, kopár csontja közt a szél sivít majd örökké.
Azért elgondolkoztam azon, hogy kéne-e aggódnom, amiért mostanában a Twa corbies című és témájú skót kesergőtől élek függőségben, bár az Ördög Ügyvédje célzott rá, hogy ezzel csak a Trans World Airlines, és közvetve alapítója, a később kicsit megőrült Howard Hughes, még közvetvébb pedig az Aviátor-ban a később kicsit megőrült Howard Hughes-t alapító Leonardo di Caprio iránti olthatatlan vonzalmamat fejezem ki, de igazából a C.O.R.B.I.E.S. rejtélyét még ebben az esetben is meg kellene fejteni.
Mivel a bennem élő műfordítónak ma még meg kell birkóznia a világ harmadik legunalmasabb novellájával (az első kettőt valami írókörben olvastam, de ezért nagy fájdalmamra pénzt adtak a szerzőnek; pénzt, ami helyett jó szándékú fültövön billentést érdemelt volna, hogy ezt, édes fiam, 1930 óta egyszerre kínos és fölösleges megírni), a balladai homályt ezúttal valahol a skót hangában felejtettem.
Viszont komoly kérdés, hogy amikor tizenöt éves koromban, a walesi népszokásokkal (eisteddfod - az kínos, hogy elsőre hibátlanul írtam le? - és faragott kanál) ismerkedve, a fénymásolt lap túloldalán először szembesültem a nagy múltú - és nem túl vidám - dalocska szövegével, és rögtön éreztem, hogy ez nekem jó, az vajon valami genetikailag kódolt gótság volt, netán az ivóvízben oldott, fekete szemfesték hibája, vagy egyszerűen csak azért eshetett így, mert a családom Jókai és Arany rajongó több generációra visszamenőleg, és tizenegy és tizenhárom éves korom közt több kötet Arany János balladát kaptam karácsonyra (olyat, amiben képtelenül de sok ballada volt, olyat, amiben szép képekkel kevés, és olyat, amiben az összes művei; egy évvel később pedig Ady Endre is begyűjtésre került, mert felénk az istenes versekre nagyon nagy hangsúlyt fektettek).
Bár történetesen Arany János, a balladák és a baljós varjúság már lényegesen korábban feltűnt az életemben, nagyjából mióta Koncz Zsuzsa elénekelte, és a családi hanglejátszó eszköz lejátszotta (tényleg, nincsenek valakinek megzenésített Weöres Sándor versei mp3-ban? A Túl, túl... vagy a Bolygó zápor, vagy ... és különösen a Ballada a három falevélről? Értük, ha kell, kövér könnyeket is hullatok. Vagy fizetek sört, bort, falevelet). Pörge Dani szomorú sorsa is érzékeltette velem, hogy nem jó dolog, ha a varjú mondja főhősünk csillagszemére, hogy csecse a bogyó - bár azt hiszem, a gót életszemlélethez az is hozzásegíthetett, hogy a másik ágon Jókai és Arany helyett Móra Ferenc volt a mindent elsöprően kedvenc, és már hatéves koromban tisztában voltam vele, hogy torokgyíkban elhunyt kistestvér után mosatlan körtemuzsikát szopogatni nem csak az ÁNTSZ szerint rossz ötlet (ellenben a delírium csúcsán eljön majd a pillangókirály lázas homlokomat hűsíteni... pragmatikus gyermek lehettem, mert ez már akkoriban sem tűnt kiegyenlíteni a diftéria okozta kisebb kellemetlenségeket).
Ha pedig már amúgy is elkanyarodtam (de még mindig van benne magyar költő és szárnyas! Bár mindkettő kevésbé baljós), ott az a Weöres Sándor vers, a Szunnyadj, kisbaba, és amikor a súlyos traumán frissen átesett papagájom, Túró hozzám került, eleinte nem tudott aludni. Elég nehéz pár nap állt a háta mögött, például cipősdobozba rakták és visszavitték a kereskedésbe (erről némileg ő maga is tehetett, mert egy hónapnyi boldog házasság után megpróbálta meggyilkolni a vele egy kalitkában élő, bájos papagájlányt, Zsongót), és egy vadidegen helyre került egy vadidegen nyúl ágya mellé, szóval érthető, hogy nem tudott aludni. Sőt, általában a lámpaoltáskor enyhe pánikrohamot kapott, ami madaraknál, sötétben életveszélyes, nekimennek mindennek, és kitörik mindenüket. Ezért rászoktam, hogy este, lámpaoltás előtt lassan és tagoltan elmondom neki, hogy "jó éjt, Túró, most lefekszünk aludni, és eloltom a lámpát, jó, kismadár?" - amire egy csak ilyen alkalmakra tartogatott gumikacsa hangon azt mondta, hogy nyiff-nyiff, mert ő is tudta, hogy akkor jóéjt van - és amikor leoltottam a lámpát, akkor utána elénekeltem neki ezt az altatót. Amíg még élt szegénykém, minden áldott éjszaka, akkor is, ha rekedt voltam, ha fájt a torkom, ha szörcsögtem közben, mint Darth Vader, és utána még egyszer mondta, hogy nyiff-nyiff, és akkor lehetett aludni. Kicsit félek tőle, hogy ha igazi embergyereknek kellene egyszer énekelnem, akkor elfelejteném visszacserélni az összes kismadarat kisbabára, de legfeljebb hozzátenném, hogy igazi hős griffmadárra gondoltam, és akkor még a legmerészebb négyéves királyfi is nyilván megbocsátana nekem.
