Ha valahonnan az elkövetkezendő másfél órában sikerülne találnom egy egymásba olvadó F és T betűt, és egy olyan aranyszín biciklisnadrágot ráhúzható türkiz tornadresszel, ami lekanyarítja rólam a súlyfölöslegeket, akkor lehetnék én a Fordító/Translator, aki szuperhős és csak néha hagyja ki a határidőket (a mi szakmánkban azért senki sem gondolja komolyan, hogy meg lehetne úszni csúszások nélkül), de így valószínűleg jelmez nélkül megyek halloweenezni. Gondolkoztam még azon, hogy valami letépett ujjú, kockás farmeringet veszek föl, a hajam úgyis barna, és ha bárki megkérdezi, akkor mondom, hogy én vagyok Miley Ray Stewart, Hannah Montana szolid alteregója, csak tartok tőle, hogy Hannah Montana hiába alakul át, még nem számít szuperhősnek. Meg húsz évvel és húsz kilóval alattam van, de majd azt mondom, hogy én már az öreg és a meggótulásba belekerekedett Miley Ray Stewart vagyok (a gótulásba igenis bele lehet kerekedni, erre Robert Smith a legszebb példa).
Gondoltam, hogy írok majd valami okosat arról, hogy Samhain (és mintegy trükkösen átkötöm az előző bejegyzésbe, hogy Danzig, Shakira, majd egy elegáns kanyarral vissza az El Día de los Muertoshoz, hogy illusztráljam, a katolikus egyház más kontinensek nagy pogány nevezetességeit is sikeresen integrálta ebbe a pár napos ünnepkörbe) és hogy ilyenkor varázslándzsával a kezünkben kéne ücsörögni, nehogy elaludjunk, amikor jönnek a démonok a fejünkre borítani a házat, de egyrészt kevés varázslándzsát találtam itthon, másrészt már most is álmos vagyok, harmadrészt pedig nem, nincs nekem kedvem most Fionn mac Cumhaill vidám történeteihez.
sombrero! robert de niro!
Avagy egy formás női fenék még Glenn Danziget is spanyoltanulásra késztetné...
climbing up the walls
Félek a holnaptól és a holnaputántól és az azt követő napoktól, először is jelmezbálba kéne mennem és nincs jelmezem és nem is lesz, aztán pedig csak tennem kell a dolgomat, és az épp elég rémítő. És buta emberekkel vitatkoznom buta dolgokról és én jobb szeretnék okos emberekkel vitatkozni okos dolgokról, vagy csak aludni vagy csak bármi mást.
Sosem tudom, melyik Radiohead lemezeim vannak meg, és melyikeket vettem annak idején az exnek, és melyikeket vettem meg azóta magamnak is, utólag nagyon nehéz kezelni ezeket a szimbiózisokat. A másodikkal már nem is közösködtünk adathordozókon, nem is egyezett annyira az ízlésünk, és amilyen viszonyban ő volt bármivel, minek vettem volna neki dolgokat, csak a legváratlanabb pillanatban könnyen megszabadul tőlük, de nyomtalanul, hogy utána mintha nem is emlékezne rájuk, tulajdonképp a végén velem is ez történt, igaz, akkor már nagyon örültem neki. És szerencsére már nekem sem kell nagyon emlékeznem az egészre, csak néha még feldereng, kissé homályosabban, mint a legtöbb álmom, de a visszatérő következetlenségek azért arra utalnak, hogy valóság volt.
Igazából lehet, hogy sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb lennék, ha csak álom lett volna, de nem, és igazából nem tudok mit kezdeni egyikkel sem, nagyon kevés maradandót hagytak maguk után a sérüléseket leszámítva, a bizalom tökéletes lehetetlenségét leszámítva, meg az undort, hogy néha milyen is voltam miattuk és értük. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én soha, senkivel sem akarom ezt tenni, és nem akarom azt sem, hogy bárki ezt tegye velem még egyszer, de persze ez elég helytelen hozzáállás, mert ez nyilván minden kapcsolatban elkerülhetetlen, csak mégis annyira belefárasztottak a játszmázásba, hogy hat év egyedüllét után sem sikerült kipihennem a tevékenységüket. Persze legalább az egyiküknek mentségére legyen mondva, hogy maga sem tudta, hogy játszmázik, csak hozta otthonról, és tulajdonképp neki legalább annyira fájt, ha nem jobban. A másik is hozta otthonról, de ő tudta, pontosan tudta, és mégis csinálta, nyilván ez is valamiféle függőség, leküzdhetetlen késztetés és élvezet, hogy van annyi hatalmad, hogy tönkretegyél és meggyalázz másokat, és bár a tudatlanság a bosszantóbb, igazából ez az, amit nem tudok megbocsátani. Akkor sem, ha értem a miérteket.
Mikor lesz már tavasz, vagy legalább tél.
Sosem tudom, melyik Radiohead lemezeim vannak meg, és melyikeket vettem annak idején az exnek, és melyikeket vettem meg azóta magamnak is, utólag nagyon nehéz kezelni ezeket a szimbiózisokat. A másodikkal már nem is közösködtünk adathordozókon, nem is egyezett annyira az ízlésünk, és amilyen viszonyban ő volt bármivel, minek vettem volna neki dolgokat, csak a legváratlanabb pillanatban könnyen megszabadul tőlük, de nyomtalanul, hogy utána mintha nem is emlékezne rájuk, tulajdonképp a végén velem is ez történt, igaz, akkor már nagyon örültem neki. És szerencsére már nekem sem kell nagyon emlékeznem az egészre, csak néha még feldereng, kissé homályosabban, mint a legtöbb álmom, de a visszatérő következetlenségek azért arra utalnak, hogy valóság volt.
Igazából lehet, hogy sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb lennék, ha csak álom lett volna, de nem, és igazából nem tudok mit kezdeni egyikkel sem, nagyon kevés maradandót hagytak maguk után a sérüléseket leszámítva, a bizalom tökéletes lehetetlenségét leszámítva, meg az undort, hogy néha milyen is voltam miattuk és értük. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én soha, senkivel sem akarom ezt tenni, és nem akarom azt sem, hogy bárki ezt tegye velem még egyszer, de persze ez elég helytelen hozzáállás, mert ez nyilván minden kapcsolatban elkerülhetetlen, csak mégis annyira belefárasztottak a játszmázásba, hogy hat év egyedüllét után sem sikerült kipihennem a tevékenységüket. Persze legalább az egyiküknek mentségére legyen mondva, hogy maga sem tudta, hogy játszmázik, csak hozta otthonról, és tulajdonképp neki legalább annyira fájt, ha nem jobban. A másik is hozta otthonról, de ő tudta, pontosan tudta, és mégis csinálta, nyilván ez is valamiféle függőség, leküzdhetetlen késztetés és élvezet, hogy van annyi hatalmad, hogy tönkretegyél és meggyalázz másokat, és bár a tudatlanság a bosszantóbb, igazából ez az, amit nem tudok megbocsátani. Akkor sem, ha értem a miérteket.
Mikor lesz már tavasz, vagy legalább tél.
október 28.
Ma álmomban fekete árnyak lebegtek egy reflektorfényben úszó folyó felszíne alatt, elmosódott, fehér foltok imbolyogtak az éjszakai égen, és tudtuk, hogy a vég közel - és mindeközben romantikus filmbe illő fordulatok követték egymást, de mi csak maró gúnnyal kacagtunk rajtuk, mert harminc fölött már nem lehet komolyan venni a romantikus filmbe illő fordulatokat. Ezek szerint még álmunkban sem.
De majd ha egyszer idegen városba költözöm, és a folyó torkolatától délre, a csatorna mellett dolgozom egy kis kávézó-pékségben, és októberben szurokfekete köd hömpölyög, és már el is felejtettem, miért kell minden ajtónyitásra felnéznem, akkor belép; és egyikünk sem fog nevetni, sem örülni, csak átöleljük egymást, hogy kár volt elvesztegetni azt a sok-sok évet. Különösen, mert már fekete árnyak lebegnek a gyaloghidak alatt, és elmosódott fényfoltok derengenek át a ködön, és bátrak és erősek vagyunk együtt, de anélkül, hogy valaha is gyengék és halandók lettünk volna.
Na, ezt a hangulatot utálom úgy a későoktóberben.
De majd ha egyszer idegen városba költözöm, és a folyó torkolatától délre, a csatorna mellett dolgozom egy kis kávézó-pékségben, és októberben szurokfekete köd hömpölyög, és már el is felejtettem, miért kell minden ajtónyitásra felnéznem, akkor belép; és egyikünk sem fog nevetni, sem örülni, csak átöleljük egymást, hogy kár volt elvesztegetni azt a sok-sok évet. Különösen, mert már fekete árnyak lebegnek a gyaloghidak alatt, és elmosódott fényfoltok derengenek át a ködön, és bátrak és erősek vagyunk együtt, de anélkül, hogy valaha is gyengék és halandók lettünk volna.
Na, ezt a hangulatot utálom úgy a későoktóberben.
ugye mindenki bevéste már a naptárba a novemberi randevút?
Ha már egyszer megint eltolják erre a kerékp... a pej csikót, vagy min szoktak közlekedni az apokaliptikus gót sámáncowboyok. Mint alább látható, már a Szigeten is ügyesek voltak, bár ez annyira egyik társulattól sem meglepő.
untatok hát mást is
Mostanában egyszerűen megbotlok a mondatokban, és még hasra is esek bennük, és nekem ilyen állapotban kéne Szószedetet megalapoznom, márpedig alapozás terén most legfeljebb arra lennék képes, amit régebben a zenés-táncos esti mulatságok előtt a fiúk végeztek a kocsmában (mi, lányok bátrak voltunk - mi józanul is mertünk táncolni, nem féltünk semmitől!) (legfeljebb attól, hogy részegen kitörnénk a bokánkat). Nem megy nekem ez a szavazás, pedig kéne, és ráadásul ma véletlenül ráléptem a táskámra és csak akkor jutott eszembe, hogy alighanem benne felejtettem a banánt (a banánt! A kedvenc banánomat!), amikor gyanúsan puha volt.
Vannak ilyen közel fölösleges napok, a szavakkal nem boldogultam, de órákon át elvacakoltam egy képpel, megcsináltam hatféleképp, és igazából mind a hat rosszabb volt az eredetinél, már megérte. Kipakoltam egy köteg nyulat a szoba közepére, de rájöttem, hogy nekik is szavakat kéne összeszednem, úgyhogy (miután egyik-másik nyakába nagy, élénk színű masnikat kötöttem) hagytam őket a szoba közepén. Unalmasnak érzem magam.
Vannak ilyen közel fölösleges napok, a szavakkal nem boldogultam, de órákon át elvacakoltam egy képpel, megcsináltam hatféleképp, és igazából mind a hat rosszabb volt az eredetinél, már megérte. Kipakoltam egy köteg nyulat a szoba közepére, de rájöttem, hogy nekik is szavakat kéne összeszednem, úgyhogy (miután egyik-másik nyakába nagy, élénk színű masnikat kötöttem) hagytam őket a szoba közepén. Unalmasnak érzem magam.
voltak vicces dolgok is
Az úgy kezdődött, hogy én felkeltem időben, de aztán valamiért meg akartam nézni, hogy mégis, mekkora a 252 részes puzzle, és akkor hirtelen inkább kiraktam az egészet, holott inkább meg kellett volna látogatnom az öcsémet, aki a legutóbbi epizód óta összeköltözött a húgommal, és apám feljött hozzájuk a látogatóba, szóval végül közel két órás késéssel érkeztem, de mondták, hogy amúgy sem mentek volna sehová. El is tévedtem út közben, ott pedig transzba ejtett a tévé, ezen egyszerűen nem bírtam túltenni magam, mármint hogy mik vannak benne, mert az szörnyű. Elképesztő tudatlanság, igénytelenség és harsányság - én olyan boldog vagyok, hogy csak akkor látom, ha véletlenül másoknál be van kapcsolva. Viszont kaptam rettenetesen jó pizzát (35 centi átmérőjű, de legalább egy kiló!) és szilvalekvárt és ettem házi pogácsát és hozzá a nagynéném házi őszibaracklevét kortyolgattam, és ez csodálatos volt, és a végén apámmal lesétáltunk a Dunáig, és mesélt valamit a Föld mozgásáról, amiből csak a 420 nap és a búgócsiga kifejezéseket értettem.
Amúgy pedig: a nap képekben, mert most épp volt hozzá kedvem, fényképező- és működőképes számítógépem is.
Amúgy pedig: a nap képekben, mert most épp volt hozzá kedvem, fényképező- és működőképes számítógépem is.
aztán az is lehet, hogy mégis csak Arany János a hibás
Történt egy szép napon, hogy egyedül bolyongtam, és kihallgattam a varjakat. Az egyiket kérdi a másik, ma hol ebédelünk? Szól a másik: ott, a bedőlt gát mögött egy elesett lovag hever. Senki sem tudja, hogy ott hever, csak sólyma, kutyája, asszonya. A sólyom vadászni szállt, a kutya madarat hajt, az asszony új párt talált; nyugodtan lakmározhatunk. Te majd a mellcsontjára szállsz, én kivájom kék szemét, és aranyhajának fürtjéből, ha roskadozni kezd, újrafonjuk fészkeink. Sokan kérdik, merre jár, nem találja senki sem, kopár csontja közt a szél sivít majd örökké.
Azért elgondolkoztam azon, hogy kéne-e aggódnom, amiért mostanában a Twa corbies című és témájú skót kesergőtől élek függőségben, bár az Ördög Ügyvédje célzott rá, hogy ezzel csak a Trans World Airlines, és közvetve alapítója, a később kicsit megőrült Howard Hughes, még közvetvébb pedig az Aviátor-ban a később kicsit megőrült Howard Hughes-t alapító Leonardo di Caprio iránti olthatatlan vonzalmamat fejezem ki, de igazából a C.O.R.B.I.E.S. rejtélyét még ebben az esetben is meg kellene fejteni.
Mivel a bennem élő műfordítónak ma még meg kell birkóznia a világ harmadik legunalmasabb novellájával (az első kettőt valami írókörben olvastam, de ezért nagy fájdalmamra pénzt adtak a szerzőnek; pénzt, ami helyett jó szándékú fültövön billentést érdemelt volna, hogy ezt, édes fiam, 1930 óta egyszerre kínos és fölösleges megírni), a balladai homályt ezúttal valahol a skót hangában felejtettem.
Viszont komoly kérdés, hogy amikor tizenöt éves koromban, a walesi népszokásokkal (eisteddfod - az kínos, hogy elsőre hibátlanul írtam le? - és faragott kanál) ismerkedve, a fénymásolt lap túloldalán először szembesültem a nagy múltú - és nem túl vidám - dalocska szövegével, és rögtön éreztem, hogy ez nekem jó, az vajon valami genetikailag kódolt gótság volt, netán az ivóvízben oldott, fekete szemfesték hibája, vagy egyszerűen csak azért eshetett így, mert a családom Jókai és Arany rajongó több generációra visszamenőleg, és tizenegy és tizenhárom éves korom közt több kötet Arany János balladát kaptam karácsonyra (olyat, amiben képtelenül de sok ballada volt, olyat, amiben szép képekkel kevés, és olyat, amiben az összes művei; egy évvel később pedig Ady Endre is begyűjtésre került, mert felénk az istenes versekre nagyon nagy hangsúlyt fektettek).
Bár történetesen Arany János, a balladák és a baljós varjúság már lényegesen korábban feltűnt az életemben, nagyjából mióta Koncz Zsuzsa elénekelte, és a családi hanglejátszó eszköz lejátszotta (tényleg, nincsenek valakinek megzenésített Weöres Sándor versei mp3-ban? A Túl, túl... vagy a Bolygó zápor, vagy ... és különösen a Ballada a három falevélről? Értük, ha kell, kövér könnyeket is hullatok. Vagy fizetek sört, bort, falevelet). Pörge Dani szomorú sorsa is érzékeltette velem, hogy nem jó dolog, ha a varjú mondja főhősünk csillagszemére, hogy csecse a bogyó - bár azt hiszem, a gót életszemlélethez az is hozzásegíthetett, hogy a másik ágon Jókai és Arany helyett Móra Ferenc volt a mindent elsöprően kedvenc, és már hatéves koromban tisztában voltam vele, hogy torokgyíkban elhunyt kistestvér után mosatlan körtemuzsikát szopogatni nem csak az ÁNTSZ szerint rossz ötlet (ellenben a delírium csúcsán eljön majd a pillangókirály lázas homlokomat hűsíteni... pragmatikus gyermek lehettem, mert ez már akkoriban sem tűnt kiegyenlíteni a diftéria okozta kisebb kellemetlenségeket).
Ha pedig már amúgy is elkanyarodtam (de még mindig van benne magyar költő és szárnyas! Bár mindkettő kevésbé baljós), ott az a Weöres Sándor vers, a Szunnyadj, kisbaba, és amikor a súlyos traumán frissen átesett papagájom, Túró hozzám került, eleinte nem tudott aludni. Elég nehéz pár nap állt a háta mögött, például cipősdobozba rakták és visszavitték a kereskedésbe (erről némileg ő maga is tehetett, mert egy hónapnyi boldog házasság után megpróbálta meggyilkolni a vele egy kalitkában élő, bájos papagájlányt, Zsongót), és egy vadidegen helyre került egy vadidegen nyúl ágya mellé, szóval érthető, hogy nem tudott aludni. Sőt, általában a lámpaoltáskor enyhe pánikrohamot kapott, ami madaraknál, sötétben életveszélyes, nekimennek mindennek, és kitörik mindenüket. Ezért rászoktam, hogy este, lámpaoltás előtt lassan és tagoltan elmondom neki, hogy "jó éjt, Túró, most lefekszünk aludni, és eloltom a lámpát, jó, kismadár?" - amire egy csak ilyen alkalmakra tartogatott gumikacsa hangon azt mondta, hogy nyiff-nyiff, mert ő is tudta, hogy akkor jóéjt van - és amikor leoltottam a lámpát, akkor utána elénekeltem neki ezt az altatót. Amíg még élt szegénykém, minden áldott éjszaka, akkor is, ha rekedt voltam, ha fájt a torkom, ha szörcsögtem közben, mint Darth Vader, és utána még egyszer mondta, hogy nyiff-nyiff, és akkor lehetett aludni. Kicsit félek tőle, hogy ha igazi embergyereknek kellene egyszer énekelnem, akkor elfelejteném visszacserélni az összes kismadarat kisbabára, de legfeljebb hozzátenném, hogy igazi hős griffmadárra gondoltam, és akkor még a legmerészebb négyéves királyfi is nyilván megbocsátana nekem.
Azért elgondolkoztam azon, hogy kéne-e aggódnom, amiért mostanában a Twa corbies című és témájú skót kesergőtől élek függőségben, bár az Ördög Ügyvédje célzott rá, hogy ezzel csak a Trans World Airlines, és közvetve alapítója, a később kicsit megőrült Howard Hughes, még közvetvébb pedig az Aviátor-ban a később kicsit megőrült Howard Hughes-t alapító Leonardo di Caprio iránti olthatatlan vonzalmamat fejezem ki, de igazából a C.O.R.B.I.E.S. rejtélyét még ebben az esetben is meg kellene fejteni.
Mivel a bennem élő műfordítónak ma még meg kell birkóznia a világ harmadik legunalmasabb novellájával (az első kettőt valami írókörben olvastam, de ezért nagy fájdalmamra pénzt adtak a szerzőnek; pénzt, ami helyett jó szándékú fültövön billentést érdemelt volna, hogy ezt, édes fiam, 1930 óta egyszerre kínos és fölösleges megírni), a balladai homályt ezúttal valahol a skót hangában felejtettem.
Viszont komoly kérdés, hogy amikor tizenöt éves koromban, a walesi népszokásokkal (eisteddfod - az kínos, hogy elsőre hibátlanul írtam le? - és faragott kanál) ismerkedve, a fénymásolt lap túloldalán először szembesültem a nagy múltú - és nem túl vidám - dalocska szövegével, és rögtön éreztem, hogy ez nekem jó, az vajon valami genetikailag kódolt gótság volt, netán az ivóvízben oldott, fekete szemfesték hibája, vagy egyszerűen csak azért eshetett így, mert a családom Jókai és Arany rajongó több generációra visszamenőleg, és tizenegy és tizenhárom éves korom közt több kötet Arany János balladát kaptam karácsonyra (olyat, amiben képtelenül de sok ballada volt, olyat, amiben szép képekkel kevés, és olyat, amiben az összes művei; egy évvel később pedig Ady Endre is begyűjtésre került, mert felénk az istenes versekre nagyon nagy hangsúlyt fektettek).
Bár történetesen Arany János, a balladák és a baljós varjúság már lényegesen korábban feltűnt az életemben, nagyjából mióta Koncz Zsuzsa elénekelte, és a családi hanglejátszó eszköz lejátszotta (tényleg, nincsenek valakinek megzenésített Weöres Sándor versei mp3-ban? A Túl, túl... vagy a Bolygó zápor, vagy ... és különösen a Ballada a három falevélről? Értük, ha kell, kövér könnyeket is hullatok. Vagy fizetek sört, bort, falevelet). Pörge Dani szomorú sorsa is érzékeltette velem, hogy nem jó dolog, ha a varjú mondja főhősünk csillagszemére, hogy csecse a bogyó - bár azt hiszem, a gót életszemlélethez az is hozzásegíthetett, hogy a másik ágon Jókai és Arany helyett Móra Ferenc volt a mindent elsöprően kedvenc, és már hatéves koromban tisztában voltam vele, hogy torokgyíkban elhunyt kistestvér után mosatlan körtemuzsikát szopogatni nem csak az ÁNTSZ szerint rossz ötlet (ellenben a delírium csúcsán eljön majd a pillangókirály lázas homlokomat hűsíteni... pragmatikus gyermek lehettem, mert ez már akkoriban sem tűnt kiegyenlíteni a diftéria okozta kisebb kellemetlenségeket).
Ha pedig már amúgy is elkanyarodtam (de még mindig van benne magyar költő és szárnyas! Bár mindkettő kevésbé baljós), ott az a Weöres Sándor vers, a Szunnyadj, kisbaba, és amikor a súlyos traumán frissen átesett papagájom, Túró hozzám került, eleinte nem tudott aludni. Elég nehéz pár nap állt a háta mögött, például cipősdobozba rakták és visszavitték a kereskedésbe (erről némileg ő maga is tehetett, mert egy hónapnyi boldog házasság után megpróbálta meggyilkolni a vele egy kalitkában élő, bájos papagájlányt, Zsongót), és egy vadidegen helyre került egy vadidegen nyúl ágya mellé, szóval érthető, hogy nem tudott aludni. Sőt, általában a lámpaoltáskor enyhe pánikrohamot kapott, ami madaraknál, sötétben életveszélyes, nekimennek mindennek, és kitörik mindenüket. Ezért rászoktam, hogy este, lámpaoltás előtt lassan és tagoltan elmondom neki, hogy "jó éjt, Túró, most lefekszünk aludni, és eloltom a lámpát, jó, kismadár?" - amire egy csak ilyen alkalmakra tartogatott gumikacsa hangon azt mondta, hogy nyiff-nyiff, mert ő is tudta, hogy akkor jóéjt van - és amikor leoltottam a lámpát, akkor utána elénekeltem neki ezt az altatót. Amíg még élt szegénykém, minden áldott éjszaka, akkor is, ha rekedt voltam, ha fájt a torkom, ha szörcsögtem közben, mint Darth Vader, és utána még egyszer mondta, hogy nyiff-nyiff, és akkor lehetett aludni. Kicsit félek tőle, hogy ha igazi embergyereknek kellene egyszer énekelnem, akkor elfelejteném visszacserélni az összes kismadarat kisbabára, de legfeljebb hozzátenném, hogy igazi hős griffmadárra gondoltam, és akkor még a legmerészebb négyéves királyfi is nyilván megbocsátana nekem.
ha már ez áll a legközelebb a kedves naplómhoz
Ne felejtsük el azt sem, hogy csütörtökön Alaptáboroztunk és sok-sok-sok roséval megünnepeltük Electrose-t, pénteken pedig Hanna könyvbemutatója után ismét az Alaptáborban kötöttünk ki, és ezúttal sörrel pecsételtük meg a különféle fokú és rangú régnemlátásokat. Hazafelé mindkét esetben elaludtam a buszmegállóban állva (hiába, előtte napokig 3-4 órát aludtam, amúgy pedig arra nem alkalmas számítógépeken arra nem alkalmas programokkal fordítottam), de először ebből volt vidám kaland az energiaitalos-vodkás kisfiúkkal, másodjára már csak nagyon ijesztő lányok tartottak a diszkóba.
hiányzik az a béke
És azóta is arra vágyom, hogy éjszaka beharsogjon az ablakon a tenger, és ha felkelek, és kinézek az ablakon, a kelet felé nyúló sötétségben csak a hullámok fehér taraját lássam, és a távolban, ahol nappal összeér a víz és az ég, egy fénypontot; sokáig azt hittem, csillag, de mivel nem mozdult, tudtam, hogy egy világítótorony távoli fénye. És vágyom arra is, hogy nézzem, ahogy az erős szélben a felkavart, homokszürke víz rázúdul a fövenyre, arra, hogy pár vonalas virágokat, napokat, csillagokat rajzoljak a homokba az ujjammal, várva, hogy melyik hullám lesz az, ami elmossa, hogy érezzem, ahogy a lábujjam belesüpped a vizes homokba, vagy ahogy a fedett teraszon olvasok, és néha felnézek, jázmintea és színek, langyos szellő... (Mondjuk nem bírom a napot, főleg kis fehér kalapban és rózsaszín kendőbe csavarva ugráltam a parton, és néha így is rosszul meg hisztis lettem tőle.)
A második vízszintes képet az ablakomból fényképeztem egyik hajnalban, amikor még napkelte előtt felébredtem. Gondolkoztam rajta, hogy le kéne szaladni a partra (reggelinél kiderült, hogy a sógorom meg is tette, és kagylókat gyűjtött és sétált majd' egy órát), de túlságosan is álmos voltam, meg olyankor még hideg volt. Utolsó reggel én is felkeltem, de olyan éles szél volt, hogy ha egy kicsit nem néztem a pálmákra, azonnal Írországban éreztem magam (és az sem volt rossz érzés, mellesleg). Bár Írországban több a kagyló a parton, ott szoktam le a gyűjtésükről is, azóta is van két elemózsiásdoboznyi valamelyik polcomon.
Napnyugtatájt frissen hajat mosva átballagtunk a poros főúton ivóvizet venni a zsebszupermarketbe - a világ ezen csücskében a csapvíz sehol sem iható - itt néztem ki magamnak a hennát, nővérem pedig a mintegy 6 hastánckendőt, egyik szebb volt, mint a másik, de mind nagyon szép. Arrafelé kellett a napnyugtákat is fényképezni, méla tevékkel vagy erjedt datolyát habzsoló birkákkal, bár általában a fényképezés természete miatt vagy azok látszottak, vagy a napnyugta. Utána aperitif a teraszon, vacsora, digestif a parton vagy az egyik szoba erkélyén... és a tenger morajlása.
A szálloda négy macskája, az anya, a nagykamasz (azaz a biztonsági macska) és a két kiskamasz macska nem volt tolakodó, viszont roppant szórakoztatóak voltak, és nyilvánvalóan a biztonsági szolgálat kötelékébe tartoztak, mert este és hajnalban mindig követték azokat, akik a szálloda kertjéből lementek a partra. Sőt, egyszer láttuk, ahogy a nagykamasz jelentett az ember biztonsági őrnek, aztán visszafeküdt a nyugágy alá, ahol békésen ittuk a fügepálinkát. Nem akart az ölünkbe mászni, csak szemmel tartott minket. Amikor a két kicsi volt szolgálatban, ők már merészebbek voltak, de őket is el lehetett hessegetni (a családunkban többeknek is enyhe macskaiszonya van).
A szálloda kertjében volt pár olajfa csemete is, de mindenütt datolyapálmából volt a legtöbb, és csak úgy roskadoztak a gyümölcs alatt. Egyik délután a partra menet a sövénynél találkoztam egy teknőssel is, jó kéttenyérnyi volt, és egy ideig minden arra jövő visszatette az út közepére, hogy lefényképezhesse, aztán valamelyik apuka rendes volt, és berakta a bokorba, ahol aztán hálásan befúrta magát az ágak közé.
És természetesen voltak virágok is, ennél sokkal-sokkal-sokkal többen, engem különösen a ciklámenszín és a fehér hibiszkusz nyűgözött le, bár a hagyományos élénkpirosak is gyönyörűek voltak (hatalmas, szépen nyírt hibiszkuszsövények tenyérnyi, izzóvörös virágokkal), a parti pálmák tövét pedig pettynyi, élénk virágokkal teli, pozsgás növénnyel ültették be.
Ezek a képek nem lesznek sokkal nagyobbak kattintgatás után sem, általában az ilyen cakkos szélűek nem, azokat csak illusztrációnak használom; ha valaki látni akarja a képeket, amint épp nagyobbak és többek, itt vannak.
A második vízszintes képet az ablakomból fényképeztem egyik hajnalban, amikor még napkelte előtt felébredtem. Gondolkoztam rajta, hogy le kéne szaladni a partra (reggelinél kiderült, hogy a sógorom meg is tette, és kagylókat gyűjtött és sétált majd' egy órát), de túlságosan is álmos voltam, meg olyankor még hideg volt. Utolsó reggel én is felkeltem, de olyan éles szél volt, hogy ha egy kicsit nem néztem a pálmákra, azonnal Írországban éreztem magam (és az sem volt rossz érzés, mellesleg). Bár Írországban több a kagyló a parton, ott szoktam le a gyűjtésükről is, azóta is van két elemózsiásdoboznyi valamelyik polcomon.
Napnyugtatájt frissen hajat mosva átballagtunk a poros főúton ivóvizet venni a zsebszupermarketbe - a világ ezen csücskében a csapvíz sehol sem iható - itt néztem ki magamnak a hennát, nővérem pedig a mintegy 6 hastánckendőt, egyik szebb volt, mint a másik, de mind nagyon szép. Arrafelé kellett a napnyugtákat is fényképezni, méla tevékkel vagy erjedt datolyát habzsoló birkákkal, bár általában a fényképezés természete miatt vagy azok látszottak, vagy a napnyugta. Utána aperitif a teraszon, vacsora, digestif a parton vagy az egyik szoba erkélyén... és a tenger morajlása.
A szálloda négy macskája, az anya, a nagykamasz (azaz a biztonsági macska) és a két kiskamasz macska nem volt tolakodó, viszont roppant szórakoztatóak voltak, és nyilvánvalóan a biztonsági szolgálat kötelékébe tartoztak, mert este és hajnalban mindig követték azokat, akik a szálloda kertjéből lementek a partra. Sőt, egyszer láttuk, ahogy a nagykamasz jelentett az ember biztonsági őrnek, aztán visszafeküdt a nyugágy alá, ahol békésen ittuk a fügepálinkát. Nem akart az ölünkbe mászni, csak szemmel tartott minket. Amikor a két kicsi volt szolgálatban, ők már merészebbek voltak, de őket is el lehetett hessegetni (a családunkban többeknek is enyhe macskaiszonya van).
A szálloda kertjében volt pár olajfa csemete is, de mindenütt datolyapálmából volt a legtöbb, és csak úgy roskadoztak a gyümölcs alatt. Egyik délután a partra menet a sövénynél találkoztam egy teknőssel is, jó kéttenyérnyi volt, és egy ideig minden arra jövő visszatette az út közepére, hogy lefényképezhesse, aztán valamelyik apuka rendes volt, és berakta a bokorba, ahol aztán hálásan befúrta magát az ágak közé.
És természetesen voltak virágok is, ennél sokkal-sokkal-sokkal többen, engem különösen a ciklámenszín és a fehér hibiszkusz nyűgözött le, bár a hagyományos élénkpirosak is gyönyörűek voltak (hatalmas, szépen nyírt hibiszkuszsövények tenyérnyi, izzóvörös virágokkal), a parti pálmák tövét pedig pettynyi, élénk virágokkal teli, pozsgás növénnyel ültették be.
Ezek a képek nem lesznek sokkal nagyobbak kattintgatás után sem, általában az ilyen cakkos szélűek nem, azokat csak illusztrációnak használom; ha valaki látni akarja a képeket, amint épp nagyobbak és többek, itt vannak.
falkaszellem
Valamikor, amikor már 4 órája telepítettük újra a Windows-t (ez abból állt, hogy én a szőnyegen ülve bámultam, ahogy derék Falkatárs dolgozik, és időnként ostoba kérdésekkel zaklattam, valamint a számítgéphez intézett, költői kérdéseire mondtam, hogy én aztán nem tudom - de türelmes ember, nem ütött le egy USB csatlakozóval, és még memóriát is épített a gépembe), szóba került az is, hogy ugye egyesek elképzelései szerint van a Falka, ez a nagyon homályos körvonalakkal sem rendelkező, 50-100 fős társaság, akik mindig együtt vadásznak és flémelnek szegény védtelen ártatlanokat, de valamiért ez a valóságban úgy néz ki, hogy ebben az igen nagy társaságban komoly viszály, leszámolás, verekedés még nem nagyon volt. Sokan vannak, akik nem ismerik egymást, én sem ismerek mindenkit, de mégis, ha meg lehetne szervezni, hogy egyszerre mindenki eljöjjön, akkor mindenki jól érezné magát: amikor sikerül - sajnos egyre ritkábban - egyszerre 30-50 főt tényleg összerántani, akkor látszik is, hogy ez nem csak elmélet. És nem azért, mert nekünk sosincs olyan közös ügyünk, ahol pénz, hírnév vagy hatalom lenne a tét, épp ellenkezőleg: kisebb-nagyobb csapatokban sokan dolgoz(t)unk is együtt, vagy passzoltunk le egymásnak munkát, kaptunk egymástól munkát. És ha valakinek gondja van, segítünk (nekem pl. most már harmadszorra ebből a társaságból menti meg valaki a gépemet), és persze kisebb-nagyobb, lazábban-szorosabban összekapcsolódó csoportokban sörözünk és játszunk és beszélgetünk, elmegyünk egymás kiállítás megnyitójára és könyvbemutatójára, írunk egymás kezdeményezéseihez (és ha esetleg irigykedünk is néha, nem hátráltatjuk, hanem segítjük a másikat). Sokan szidják a Falkát, hogy így gonosz és úgy gonosz, de akik szidják, azokról sajnos sokszor tudni lehet, hogy nekik nincs ilyen lazán szerveződő, mégis erős társaság a hátuk mögött.
Összefoglalva: 1. Tény: a gépem úgy tűnik, egyelőre működik 2. Tény: jó dolog ám, hogy ilyen megbízható, jóindulatú és segítőkész ismerőseim vannak.
Összefoglalva: 1. Tény: a gépem úgy tűnik, egyelőre működik 2. Tény: jó dolog ám, hogy ilyen megbízható, jóindulatú és segítőkész ismerőseim vannak.
mint a régi szép időkben
A gépem úgy döntött, hogy a legbölcsebb, amit tehet, az az, ha elszáll, és a pót-tartalék laptopon ugyan dolgozni tudok, de képtelenség ráapplikálni az internetet (drivert még sikerült szerezni hozzá, de ez olyan számadatokat is kér, amit sem a modem, sem a szerződés dokumentációjában nem találtam). Szóval most megint csak pár naponta és nyűglődve és a hideg szélen átküzdve jutok netközelbe, és sírnék is ám, mint a záporeső, de sokkal inkább dühös és ideges vagyok, hogy most akkor megint valami, amit le kell győzni, meg kell szervezni, és eh, mintha nem lett volna épp elég tennivalóm az elkövetkezendő pár hétre.
Viszont azért rendes volt, mert másfél perccel azután omlott csak össze, hogy a két azonnali határidős munkából a másodikat is átmentettem pendrive-ra.
Viszont azért rendes volt, mert másfél perccel azután omlott csak össze, hogy a két azonnali határidős munkából a másodikat is átmentettem pendrive-ra.
pillanatkép
Éles őszi napsütésben rakott krumplit ebédelni egy pohár kellemes borral, a háttérben Beethoven - ezt a metsző hideg, a sivító szél és az egymásra csúszott, fojtóan szűk határidők sem ronthatják el.
de ne kérdezzétek, honnan tudom
Azért nem árulnak forró italokat fémdobozban, mert amikor épp kellemes lenne meginni, még kontaktgrillezi az ember ujjait.
most kéne a datolyapálmákra néző, szellős villa
Egy hete még leégett az arcom és a vállam, amikor mezítláb, kis trikóban olvasgattam a parkban (és dobozos sört ittam mellé, és előtte volt vicces jelenet a pénztárosnővel is, aki - látván, hogy délután kettőkor sör veszek, tehát becsületes honpolgár már nem lehetek - komor arccal elkérte a személyimet, megsértődött, hogy nevetni kezdtem, és még jobban megsértődött, hogy nem szökött óvodás vagyok), szóval leégett az arcom és a vállam, ma meg hat darab fok bír lenni, és olyan hangosan sivít a szél, hogy valamikor az éjszaka közepén túlélőtábort alapítottam a plüssállataimmal (nem csak antropomorfizálom és betakarom őket, mert fázna szegény Bánatos kutya és a vérmaci, de ha jól építkezem belőlük, sátorrúdként is funkcionálnak, és a fejemre húzhatom a takarót anélkül, hogy az arcomba tapadna) és néha olyanokat motyogtam nekik félálomban, hogy nem, a lavinának a játékban egészen más hangja van (és még soha nem játszottam olyan játékot, ahol lett volna lavina).
Egyébként pedig zombi akcióbörleszket álmodtam, az erdei autós üldözés alapján a Coen testvérek rendezhették az Animal Planet megbízásából.
Egyébként pedig zombi akcióbörleszket álmodtam, az erdei autós üldözés alapján a Coen testvérek rendezhették az Animal Planet megbízásából.
de ha ez lenne a legnagyobb gondom, még örülnék is neki
Mostanában rákaptam a (fokhagymás és bazsalikomos) olivaolajra, de ma kicsit túlzásba vittem, az ehetetlenségig túllocsoltam vele a spenótos-sonkás pennét; olyannyira, hogy már a kólának is örültem volna, csak savakat, savakat kérek (gömbölyűeket vagy szúrósakat, ezen a ponton már nem számított az sem). Mindeközben tudtam, hogy már csak közepesen előkelő és annál jóval jobb boraim vannak itthon, egyiket sem a vasárnapi uzsonnebédhez szántam (arra a közepesen kellemeseket szoktam tartani), de végül győzött az olaj, és kinyitottam a sor legalján terpeszkedő chileit. Most mit mondjak... egyrészt régimódi vagyok, és a borban parafadugó legyen, másrészt a fele ennyiért osztogatott, közepesen kellemes chilei sokkal jobban ízlett.
És most aludni lenne jó, bár sajnos-szerencsére dolgozni kell.
És most aludni lenne jó, bár sajnos-szerencsére dolgozni kell.
a részegség mint pavlovi reflex
Ülök egy megnyitott jogi szakszöveg fölött, hallgatom a Finnegan's Wake-et (ebben a változatban kérem élvezzük a fantasztikusan csodás oirish kiejtést) (de történetesen nekem épp ez a változat van meg a gépemen) (és a legendás Ronnie Drew), táncolok a széken, és a refrénnél lelkesen tapsolok. És semmit sem ittam.
könyvekről is meg nem is
Befejeztem a hétkötetes fantasztikumot, ami nagyon sok, másra (például alvásra) szánt időt elvett az életemből, különösen a 900 oldalas rész; és mivel így, közel gyors egymásutánban gyűrtem le az egészet, most azt sem tudom, melyik kötetben mi történt. Vagy miért. Ha lennének róla gondolataim is, akkor biztos ismertetném, de gondolatokat éppen nem ébresztett bennem (és még nem sikerült kialudnom magam).
Jay Lake-nek megint megjelent már egy regénye, szörnyű, az az ember szinte gyorsabban ír, mint ahogy én olvasni tudok. Majd egyszer ha azért gazdag leszek, és könyveket rendelek...!
Nagyon élveztem az elmúlt napok szinte nyárias melegét, és haragudni fogok a világra, ha jövő héten (amikorra már kialudtam magam) havazni fog és fagyni, nem szeretem én azt. Rendet is kéne raknom és sok minden mást is, és erősen energiahiányosnak érzem magam, de legalább a narancsbőr nem aggaszt, és láttam bitang nagy, narancssárga holdat, és formára szabtam több száz fényképet, és.
Örülnék, ha nem fájna a fejem.
Jay Lake-nek megint megjelent már egy regénye, szörnyű, az az ember szinte gyorsabban ír, mint ahogy én olvasni tudok. Majd egyszer ha azért gazdag leszek, és könyveket rendelek...!
Nagyon élveztem az elmúlt napok szinte nyárias melegét, és haragudni fogok a világra, ha jövő héten (amikorra már kialudtam magam) havazni fog és fagyni, nem szeretem én azt. Rendet is kéne raknom és sok minden mást is, és erősen energiahiányosnak érzem magam, de legalább a narancsbőr nem aggaszt, és láttam bitang nagy, narancssárga holdat, és formára szabtam több száz fényképet, és.
Örülnék, ha nem fájna a fejem.
kézre áll
Megígértem magamnak, hogy jó kisnyúl leszek, és ezentúl megosztom a blogommal a rajzaimat, az írásaimat, és mivel mást nem nagyon csinálok, azt mind nem. Kezdésnek bemutatnám életem első henna festését (frissen felkent pasztával és frissen ledörzsölt pasztával), a saját jobb kezemmel követtem el a saját bal kezemen, és az egyik feltehetően tudta, mit tesz a másik.A hennáról érdemes tudni, hogy általában sűrű, sötét pasztaként kerül a bőrre, és rajta kell hagyni hosszú órákon át, hogy nyomot hagyjon. Internetes olvasmányaim alapján gyakran lefóliázzák a festett területet a paszta kiszáradása után; nekem azért lett ilyen sötét a minta, mert hajfestéshez való gumikesztyűt húztam rá, és úgy aludtam. A rajz lehetne aprólékosabb és finomabb, de egyrészt az applikátor csak ilyet tud, másrészt én is csak ilyet tudok, és nekem tetszik. (Igen, tudom, hogy a második kép színei elég furcsák - erre osztotta az automata beállítás, valójában még le is vagyok barnulva!) Sajnos az én kezemen elég hamar kopik a minta, de egyelőre nagyon élvezem a dolgot.
hétfő déli fájafejem
Tényleg disznóság, hogy hazajövök a nyaralásból, és nem írok egy értelmes szót sem, de nincs kedvem. A kb. 800 képet sem válogattam még át, bár egy része nem olyan érdekes, akad köztük olyan is, ami az "érdekes árnyékok a falon, esetleges rajzhoz referencia" kategóriába tartozik, meg kb. 30 a vadászás közben a bokron fennakadt, tarka kölyökmacskáról. Naplementék és napfelkelték, de semmi olyan, amiről igazán írnék most szívesen.
(Igazán most nem nagyon írnék semmiről szívesen, fáj a fejem, és kicsit a szívem is.)
Azóta sem történt sok semmi, süt a nap és ez jó, kezd hideg lenni és ez nem; el kéne menni az erdőbe fényképezni, de így is több száz feldolgozatlan képem van, szóval lehet, hogy mégsem. Olvasok rendületlenül egy fantasy sorozatot, amit még nyár elején rendeltem meg, és a görög útikönyv utánra tartogattam; néha megakadok vele, mert ez nekem már kicsit sűrű, bár ügyesen bonyolítja a szálakat, és vannak benne jó ötletek (meg magyarok is, érintőlegesen), aztán néha álmomban vannak tőle nagyon jó fej, borjú nagyságú, fekete kutyáim is. Nem rajzolok.
Majd egyszer.
(Igazán most nem nagyon írnék semmiről szívesen, fáj a fejem, és kicsit a szívem is.)
Azóta sem történt sok semmi, süt a nap és ez jó, kezd hideg lenni és ez nem; el kéne menni az erdőbe fényképezni, de így is több száz feldolgozatlan képem van, szóval lehet, hogy mégsem. Olvasok rendületlenül egy fantasy sorozatot, amit még nyár elején rendeltem meg, és a görög útikönyv utánra tartogattam; néha megakadok vele, mert ez nekem már kicsit sűrű, bár ügyesen bonyolítja a szálakat, és vannak benne jó ötletek (meg magyarok is, érintőlegesen), aztán néha álmomban vannak tőle nagyon jó fej, borjú nagyságú, fekete kutyáim is. Nem rajzolok.
Majd egyszer.
de fel vagyok rá készülve
A post-iten két versrészlet között az "Ortopéd TAI" felirat meglepett, ráadásul sejtelmem sincs, miért jegyezhettem föl, és hogy mellette az öt számot a tervezett lottószelvényemre írtam össze, vagy valami képszerkesztgetés statisztikáihoz kellettek. Netán külföldi telefonszámmá állnak össze, feltéve, hogy valaha rájövök a helyes sorrendre. Az élet kaland.
(Később rájöttem, hogy az Ortopéd [Traumatológia] I./11, ott feküdt a nagymamám. A számokat azóta sem értem.)
(Később rájöttem, hogy az Ortopéd [Traumatológia] I./11, ott feküdt a nagymamám. A számokat azóta sem értem.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)