Számok, amikről már el is felejtettem, hogy de szerettem őket, pedig... és sajnos még a YouTube-on is nehéz úgy keresni, ha csak arra emlékszem, hogy szerettem azt a... valamit, azzal a... igen, a béna inges fickóval. A kilencvenes évek elején mindenki kötelezően béna ingeket hordott (vagy ami még rosszabb: biciklisnadrágot, de olyat szellemi épségem érdekében nem linkelek be; a múltkor is felkészületlenül ért Corey Glover szivárványszínű tapadós-fényes naccban, azóta sem sikerült teljesen kihevernem a sokkot).- Thunder: Low life in high places: igen, ez nem grunge, nem gót, nem dark, nem stoner, sőt, még csak nem is britpop, de legalább nyálas, szóval további kérdés? Én is voltam tizenhat, nna. De az is lehet, hogy tizenhét.
- Manic Street Preachers: Suicide is painless: a szám külön érdekessége, hogy erre a nővérem szoktatott rá. Erre, és később a Simply Redre. (De ezt a MSP rajongó ismerőseim meg ne tudják!)
- Sophie B. Hawkins: Damn I Wish I Was Your Lover: olyan bájosan futkorászott mezítáb abban a kis szakadt famerében, és én mindig is ilyen hajkoronát akartam, hogy aztán többé sosem kelljen költenem párnára. Egyszerűen csak betuszkolom majd dús fürtjeim a cihába, ráhajtom okos kis fejem, és álmodozásra használom bölcselkedés helyett. A fejem, nem a párnahuzatot.
- Shakespears Sister: Stay: ezt meg az is szerette, aki nem, már csak a flitteres búvárruhában fekete rúzsát nyalogató Siobhan Fahey miatt is (és hát ismerjük be, hogy a civakodás tárgyát képező ifjú is dekoratív darab, leánynemű nézők számára). És azért a Hello is ott volt, ahol kilencvenkettőben a dolgoknak lenniük kellett.
- Bush: Little things és az Everything Zen: óóóó, és Gavin Rossdale olyan cuki kislány volt. Érdekes, hogy ma már mennyi több ismerős dallamot kihallok belőle. Vagy a fülem nőtt meg, vagy a zenei tájékozottságom, pedig. Azóta már sosem hallgattam semmitsem.
- Stone Temple Pilots: Plush: ennek csak a videóját meg a nosztalgikus hűdebazdmeg életérzését felejtettem el. Azért azóta is az a véleményem, hogy valami nagy gond lehet az amerikai tetőfedő szakemberekkel, ha felmerül a kérdés, hogy esőzik-e a fürdőszobájukban, de legalább már rég eldőlt a vita, hogy ez itt egy álruhás Eddie Vedder-e, vagy mint kiderült, mégsem.
- Moist: Push: Kanada legismeretlenebb grungereinek is állítsunk emléket, mert bájosak voltak ám, meg annak idején addig kérdeztük meg hetente az összes budapesti lemezboltban, hogy tartanak-e ilyet, amíg végül valaki hozatott egyet, csak nekünk, és talán meg is vettük, csak mi (mindenesetre valahonnan van nekem ilyen cédén, bár lehet, hogy Glasgow-ban vettem egy vasúti híd alatt?).
- Candlebox: Far Behind: ezért a komoly fiúk az osztályban megvetettek, szerintük csak nagykorú grunge istenségekért volt szabályszerű rajongani, de én az ilyen utógarázs bébiket is szerettem... azóta meg már mind úgyis öregek vagyunk, nem?
Hű, most jut eszembe, mit ígértem a biciklisnadrágokkal kapcsolatban. A fenébe is.
És aminél kétséget kizárólag és a világon jobb klip nincs: Feel the Pain és a Dinosaur Jr.!!!
Ez pedig simán csak zseniális, ahogy van - Slo Burn: Pilot the Dune. Emlékszem, egyszer háromnegyed órára totál beleszerettem John Garcia csodaszép hajába is, de akkor azt hiszem épp már Unida volt.
Szeressük együtt John Garcia haját! (Kyuss: Green Machine)
(És most a lét nagy kérdéseihez: MIÉRT nincsen nekem elektronyikusan semmi Kyuss sem?
...
Gyanús volt, hogy azért, mert lusta voltam berántani CD-ről. Meg a hülye fejemet.)
És ha már szép, ilyen volt Mike Patton, amikor a leginkább. Mosóport és pizzát is lehetett volna reklámozni vele, olyan szép. (A Small Victory)
