Valószínűleg az öreg érezhette magát úgy, amikor a hegytetőre érve a kő már megint legurult, mint én, amikor minden lefagyás, adat- és fonalvesztés után csak elkészültem pompásan időre, majd rájöttem, hogy ó, igen, a. Tárgymutató. Hát ott a szavak és nevek legalább 80%-a megváltozott, de némelyik úgy, hogy nekem is vissza kellett ellenőriznem begépelés közben, pedig én dolgoztam velük orr(és kishíján agy)vérzésig. És végül is 9 oldalon három hasábban 8 pontos betű, az sok elfér, és már az ujjaimat sem igen tudtam mozgatni, úgy túlerőltettem őket. Úgyhogy már nem is fáslival, de egyenesen leukoplaszttal rögzítettem a mozgásterüket, és nekivágtam, befejeztem, elküldtem, és azóta sem tudom, hogy egyáltalán jó lett-e, és megérte-e, és kellett-e.
Majd elaludtam, felébredtem, ettem, néztem ki a fejemből (fájt), aludtam, ettem, ha monitort láttam, fájt, úgyhogy sétáltam egyet a sötétben, aludtam, és most már lassan eljutottam oda a szintre, hogy tudnék aludni, de nem halok bele abba sem, ha nem. Nem tudom, én könyvvel ennyire még nem szenvedtem, borzalmas volt, és még az átírásokon kívül (amit egy idő után már rutinból követtem el; ebben nagy szerepe volt annak, amikor a megbízható útikönyv is két oldalon belül háromféleképp írta át az egyik teleplés nevét, és az 5. konzultált könyvben találkoztam egy város 9., 10., és 11. nevével - én legalább igyekeztem következetesen írni a dolgokat, még ha nem is tökéletesen) szóval azokon kívül meg sem tudnám magyarázni, hogy mi volt benne a rettenetes, így utólag (meg úgy előre) átlagos, kedves kis könyvnek álcázza magát.
Most pedig elmegyek, és megnézem a Görögbe fogadva / My life in ruins című örökbecsűt, mert ha már, akkor legalább ne csak fényképeken akropolizáljak, és mert moziban sem voltam rég, pedig most nem ártana, ha valami kikapcsolná a különféle krétai szurdokokban hagyott agyamat.
