Jay ásítozva állt a lépcső alján, az sem zavarta, hogy Argyll türelmetlenül bökdösi a bokáját. Lehajolt, és felemelte a remegő disznót. Argyll a vállába szuszogott, és bedugta az orrát a sála alá; az ösztönöket nem győzhette le három év megszokás sem, csak akkor volt nyugodt, ha a földön állt.Ehelyett persze valami máshoz írtam a fordítás szüneteiben bő tíz könyvoldalnyit, valamihez, amiről egyáltalán nem tudom, miről fog szólni és miért, de vannak benne űrhajók és ezek némelyike morf, ami főhősnőnk szerint kimeríti a lótuszevők szigetségét, bár a helyiek szerint meg nem is, mert például ő sem evett még lótuszt soha sem. (Jé, itt elvesztettem egy ragozást!) Tulajdonképp érdekelne, miről szól, és miért nem a malacos kibernoirt írom helyette (azaz abból is összekalapáltam egy fél jelenetet, mely során hősünk nagyon részeg, fénylő jelenésekkel beszélget, whiskysüveget próbál egyensúlyozni a homlokán, majd később inkább fültövön vágja magát vele; ez egy nagyon realista jelenet, a fénylő jelenést leszámítva velem és több ismerősömmel is megesett).
- Mocskos disznó – morogta Jay szeretetteljesen a fülébe, és Argyll helyeslően visszaröfögött. Néha mintha értette volna a gazdáját.
Viszont az intergalaktikus lótuszevőknek köszönhetően most először álmodtam nyaralással, mióta a görögöket nyűvöm; igaz, most is csak a reptér és a szálloda közti transzfert sikerült feldolgoznom, azt végigmorogtam, hogy miért nem Görögországba megyünk, ahhoz legalább lenne egy jó útikönyvem, és arab kamaszokkal veszekedtem, hogy ha még egyszer megpaskolják a hátsómat, Armageddon lesz, a kutyafáját. Vannak azért kőrealista vonásaim.
