Arra gondoltam, hogy világgá kéne menni, még amíg ilyen szép idő van, de az előrejelzések szerint a Hideg Szürke Nyúlósság beköszönte közelebb van, mint a Végleg Elhalaszthatatlan Határidő. És amúgy is. Nincs nekem hová világgá mennem, az erdőben félek (leginkább attól, hogy 200m/óra sebességgel haladnék, mert minden bokrot le kell fényképeznem legalább 4-5 szögből), a betont unom. (Mindig csak a kifogások meg a sírás.)
Látom az emberek tekintetén, hogy többé már nem vagyok szép (még annyira sem), a sajátomon pedig, hogy véreres a sok (és eredménytelen) monitorbámulástól. Tegnap másfél órán belül Arthur Rackhamhez és Fritz Eichenberghez hasonlítottak, ilyenkor a masszív májhízás mellett mindig érdekel, hogy vak barátaim* hogyan használják az internetet. Bár azért kedves tőlük, határozottan.
Családi kötelékben megnéztem negyedszerre is, ahogy Harry Potter Mű Emlékeket Keres, valamint azt is, ahogy Mi Botladozunk Párizsban, azt kell mondanom, hogy Emma Watsont sajnos jobban szereti a kamera, vagy esetleg tényleg jobb feneke van, de ez persze nyilván kizárt dolog, nem? Na ugye.
Megyek vissza a görög mű emlékeimhez. Esetleg műemlékeimhez.
*izé, ööö (zavartan téblábol) valójában nem vakok, csak nem értem, hogy akkor melyik különbséget nem látják a súlyosan árnyékolt, realista grafikák (netán fametszetek) és az én rajzaim között, ha már vagy tízmillió különbség fennáll.
