Volt hideg is, és rengeteg családi karácsony, rengeteg étellel (ah, a libamáj!), és természetesen rengeteg rokonnal. Kicsi fehér kutyával és nélküle. Ajándék pálinkákkal és borokkal. Ajándék sálakkal és teákkal. Idén karácsonyra főleg ezt a négyet kaptam, továbbá ajándék teásbögrét és teáscsészét. Pedig az igazán nagy teaivós korszakom, amikor kb. 50 féle tea (ízesítetlen és ízesített fekete, zöld, sárga és fehér; gyümölcs és gyógynövény) tobzódott itthon, már vagy 7 éve elmúlt; még mindig az átlagnál bővebb teakínálattal bírok (és most már a saját keverésű gyógytea-csodák is vödörszám állnak, például a nyugtató mentás-levendulás nyári mező, hmmm, már az illata is), de ez már csak régi dicsőségem romja és maradványa.
Most éppen sálból építek birodalmat, főleg keresztbe és hosszában csíkos sálból, azt hiszem, lassan külön szekrényt kell nyitnom nekik. De szépek. És puhák. Egyik sem olyan, mintha dörzspapírt tekernék a nyakam köré, és ez sálban manapság már nagy szó!
Aztán amikor az erdő épp a legtündér-deresebbjét mutatta, kirándultunk egyet, és igazából nem lehetett eldönteni, hogy a fák menyasszonyi ruhát húztak, vagy kísértetesdit játszanak; körülbelül csak fényképeztem és futottam, hogy beérjem a többieket, ez hegynek felfelé különösen finom volt. És néha keresztül estem a kicsi (nem is hó)fehér kutyán, aki ugyan nem fényképezett, de folyamatosan körbefutott minket; pedig nem is terelőkutya. De ő bírta az emelkedőket is.
A karácsonyi ünnepségsorozat befejeztével pedig végre aludtam rengeteget; vettem magamnak kávét; dolgoztam és ténferegtem; aggódtam és ténferegtem. És rájöttem, hogy a kávétól aggódós és fejfájós leszek, ellenben nem alszom el minden második pillanatban, szóval. Még nem döntöttem el, hogy egy úgy-ahogy koffeinmentes hét után visszaszokjam-e?
