Az is bebizonyosodott, hogy nincs karácsony Szigetvilág nélkül, tavaly összesített második kötettel készültem rá, idén pedig, miközben a családi alkoholokat vásároltam (ajándékok terén nem vagyok valami fantáziadús; és szerintem egy jó italnak mindenki jobban örül, mint egy rossz könyvnek vagy a hatszáznegyvenkilencedik porfogónak), szereztem magamnak igazi DVD-t, két részben. Persze nincs is jobb, mint enyhén karcosan kicsomagolni egy gyári DVD-t (enyhén karcosból csak a pálinkát szeretem, hé), és az első részt azóta sem is láttam, úgy megöli a gépem, a másodiktól pedig felváltva lefagy, nem ismeri fel, illetve egyes részleteket húsz perc helyett négyszeri nekifutásra és úgy másfél óra alatt tudtam megnézni. De az a finálé volt, és akkor már érdekelt.És - bár csak a második részből tudok kiindulni - nekem tetszett. Ha már lelki vívódásokat nehéz fantasy filmben visszaadni (és nem, én nem hiányoltam, hogy nem néztek időnként, mint A Gyűrűk Ura filmben, vagy mint Franco Nero, amikor Hont foglalt nekünk), akkor gondolták, hogy majd érzelmileg hányattatnak hőseink, még az eredetinél is sűrűbben. Ügyesen egybealakítgatták a Szigetvilág varázslója és az Atuan sírjai alaptörténetét, nyakon öntötték némi romantikával (de hát mindig is tudtuk, hogy Kóbor és Tenar szerelmesek egymásba, csak akkor még pár évtizedig halogatták a beteljesülést) (hja, a karrierista férfiak, mindig csak a főmágusságot meg a világmegváltást hajszolják), és például kihagyták azokat a részeket, amikor Tenar a vaksötétben tanulja a labirintust. Az nem mutatott volna túl jól egy filmben sem. Helyette viszont van benne cselszövés és ármány, árulás és hősiesség, és néhol nagy, meglepő fordulatok. Nag, és leginkább azért meglepő fordulatok, mert a könyvekhez annyira nincs közük; de határozott előnyük, hogy egymáshoz van, és hogy a történet minden átalakítás után is kerek marad, avagy néhol még jobban kikerekedik (Le Guin azt hiszem, rendelkezett annyi művészi ambícióval, hogy sosem törekedett a tökéletes kikerekedésekre, de egy szórakoztató filmben nem árt az ilyesmi). Itt-ott a világon is nagyokat szabtak (például Kútfő varázslóiskolája koedukált, a derék karg templomvárosban pedig a javarészt őrült, fekete ruhás, sötétségimádó papnők helyett a fényt és a békét őrző, derűs nővérek tevékenykednek), de összességében azért sokat megőrzött az eredeti hangulatból. Vagy abból a hangulatból, amit eredetileg bennem keltett.
Most már lassan kíváncsi lennék az első felére is, de nem vagyok hajlandó még egyszer pénzt kiadni egy újabb, potenciálisan agyonkarcolt példányért.
