Tegnap délután begömbölyödtem az ágyra keresztben, és arról álmodtam, hogy Bécsben vagyunk, és eltévedünk a metrón, ami már azért is botorság, mert együtt nem metróztunk, ellenben el sem tévedtünk. Csak kávézót kerestünk hiába. Bécs teljes széltében, és némileg a hosszában is. Aztán felébredtem, mert keresztben mégsem olyan jó aludni, és különben is, még álmomban is unalmas eltévedni egy metrón, még a bécsi metrón is, pedig az a budapestihez képest zeges és zugos, és különben is, miért álmodom én ilyeneket; és aztán arra jutottam, hogy hé, már fél öt van, de még mindig nincs sötét, ezt rendszeresítsük, kérem. (Bárcsak minden kívánságom ilyen könnyen teljesülne.)(Ez esetben kívánnám a következőket: 1, 2, 3, és persze a kötelező világbéke.)
Aztán felkeltem, és láttam a tűzmadarat az ablakomon túl, és arra gondoltam, hogy nohát, eddig az eszembe sem jutott, hogy a tűzmadár tényleg alkonyatkor jelent meg először a könyvben (amit fordítottam és borítóztam, és amiben az ember először megőrül a ~ láttára, aztán elvezérlődik szívének ellenállhatatlan vágyához), és ezek szerint nem véletlenül. Aztán arra is gondoltam, hogy nohát, milyen jó, hogy ez itt nem viseli valami világszép, lángfürtű férfi arcát, és hála Istennek nem is énekel, akkor most mehetnék neki az erdőnek elvadulva, és hideg is van, vizes is; aztán arra is gondoltam, hogy minek is tenné, hát akkor csak megvonnám a vállamat, hogy "helló Vinny, tündér borjam, iszunk sört?" . Ez a hátránya a veterán Anathema rajongásnak, az ember nyula már a világszép, lángfürtű dalnokoktól sem veti magát az erdőnek eszét vesztve, csak arra gondol, hogy ez a liverpool-i kiejtés igen randa, ellenben sört inni jó dolog.
