Aztán felborultam és aludtam rengeteget; aztán rajzoltam, és számtalan helyen elrontottam már, de némelyikről utólag sem tudok rájönni, hogyan (teljesen jól számoltam a hurkokat, és mégis kétszer keresztezett felül) (ebből az következik, hogy valószínűleg mégis teljesen rosszul számoltam, négyszer egymás után; bölcsész vagyok, kérem). Aztán számtalan helyen elrontottam úgy is, hogy egyszerűen nem tudom, mit néztem a fejemből kifelé a kezem helyett, mert ha a kezemet néztem volna, akkor nem. Rontottam volna el. Közben persze felrúgtam egy bögre kávét is a szőnyegpadlómon, és amúgy is zseniális vagyok, de nagyon. És fáradt is. De nagyon. Azért aludtam rengeteget, azt hiszem.Aztán úgy döntöttem, hogy nekem most tényleg és teljesen le kell kapcsolnom az agyamat rövid időre, mert még az alvás sem az igazi, olyankor álmodom , és rettenetes, hogy miket, a többségükre még emlékszem is. Szerintem mindenkinek alkotmányos joga, hogy néha lekapcsolja az agyát, és ha nekem már álmomban sem megy (sőt, olyankor különösen nem), akkor majd ébren; és eldöntöttem, hogy elmegyek moziba, azonnal és ott és rögtön és irgumburgum. Mert ha már van egy mozi az út túloldalán, akkor használjam is. És át is mentem, és kizárólagos alapon megnéztem a Macskafogó II -t, bár szívem szerint valami taknyolódósan romantikusat néztem volna inkább, például a P.S. I Love You -t, amiről azt kell tudni, hogy a nővérem egyik kedvenc könyve, ezért elolvastatta velem is, és meglepően kellemes, bár kedvenc ír bloggerem, az öreg Twenty Major nem szereti. Cecelia Ahernt úgy általában. Én sem szeretném, ha mindenféle politikuspalántáink, izé, mindenféle politikusaink palántái írnának itt nekünk bestsellereket, már elvi okokból sem szeretném, szóval; bár persze Twenty-vel kapcsolatban komoly kérdés, hogy szeret-e bármit is, azt hiszem, inni mégis, úgyhogy igen.
A Macskafogó II viszont nekem rettenetesen tetszett. Igaz, hogy az utalások egy részéről csak annyit tudtam, hogy ez most itt utalás, kérem, a másik részéről még annyit sem, és akkor volt az a töredék, amit be tudtam azonosítani, de olyankor hihetetlenül jól szórakoztam. Viszonylag jutott bele nyelvi lelemény is, és nekem igencsak tetszett a képi világa. A történet szintén. Igaz, én olyan rég láttam utoljára az első részt, hogy már esélyem sem lett volna lekicsinylően sóhajtozni, hogy ó és ah, hát az mennyivel jobb; sőt, mivel a 600 forintos DVD-k csodálatos világából a félig megrágott tábla Milkám alá került példány épp holmi rokonoknál pihen, megtekintésre, most utólag sincs esélyem. Pedig illene. Fanyalognom egy sort. Úgy érzem. De nem megy, ugye technikailag sem, és hát azért sem, mert nekem ez a második rész igencsak nagyon tetszett (konkrétan a karate-mester sziámiba beleszerettem; kérem szépen, hozzámehetnék feleségül? olyan szép kék szeme volt, és ahogy nézett vele...), például a Simpsons-filmnél lényegesen jobban. Pedig rossznak épp az sem volt rossz.
