Pénteken majdnem voltam sörözni, szombaton aludtam és aludtam, vasárnap pedig voltunk a nógrádi várban, majd később és másokkal megtekintettük a Woven Hand-et. Előbbi közben rengeteget fényképeztünk (és ezek alapján azt hiszem, rám férne egy fogyókúra, persze mikor nem), utóbbi pedig katartikus élmény volt, bár leginkább egyenletesen szomorú lettem tőle, azóta is. Szóval ez egy ilyen elszomorító katarzis volt, nem egy olyan felvidító, igaz, valahogy az egész Woven Hand nem annyira a fülig érő mosolygásról szól. És utána megint csak néztem a sötétet, és azért könyörögtem, hogy mondjuk most már tudjak elaludni, és ne álmodjak semmit sem, legyen nekem is néha kishalál élményem; ehelyett persze halott gyerekekkel, háborúval és fogolytáborral álmodtam, végül is miért ne, nyilván ez tölti ki hétköznapjaimat.Majd írok bővebben is, de először összeszedem a gondolataimat, és most épp nagyon szanaszét hevernek.
