1. Sir Thomas Malory: Artur királynak és vitézeinek, a Kerek Asztal lovagjainak históriája
Az első könyv, amit olvastam, történetesen a Vuk volt, és a Malory féle Morte d'Arthur -t csak felsőtagozatos koromban fejezhettem be, mégis az egyik legkorábbi könyvélményeim közé tartozik. Azt hiszem, Balin és Balan szomorú történeténél járhattam, amikor apám úgy döntött, hogy hétévesen mégsem kellene vérfertőző angol királyi főkről és elátkozott, testvérgyilkos lovagokról olvasnom, és a könyvet feltette arra a polcra, amit már széken állva sem értem el (másfél évvel később a magasabb régiókba száműzött Néró életrajzot félig a vasalódeszkán, félig egy polcon egyensúlyozva loptam le; azt hiszem, anyám nem előlem rejtette oda, egyszerűen csak nem merült föl benne, hogy épp alegdekadensebb római császárok után érdeklődnék) (ő kizárólag a krimiktől tiltott minket, de azt olyan hatékonyan, hogy a mai napig untatnak). Ennek ellenére a hangulata mélyen belém ivódott, és amikor végre már elég nagy voltam hozzá, hogy elolvassam, évekig csak Tristramosat játszottam (jellemzően még akkor is órákat játszottam különféle babákkal és bábukkal, amikor már Hesse novellákon bólogattam, hogy igen, ez azért nagy igazság) (bár így utólag nem biztos, hogy mindent értettem belőle) (illetve a mai napig is órákat játszom különféle babákkal és bábukkal, csak most már nem kell kézbe fognom őket, elég a puszta gondolat). És Gareth... ó, Tristram, Gareth és Gawaine voltak a kedvenceim, Lancelot a nyomukba sem érhetett.
A könyv amúgy az egyik legátfogóbb feldolgozása az artúri mondakörnek; Sir Thomas Malory a XV. század végén, börtönben írta - mielőtt bárkinek is romantikusan elpárásodna a tekintete, történetesen azért raboskodott, mert kirabolta a szomszédját, és még a feleségével is erőszakoskodott, bár kérdés, hogy akkor pontosan mit is értettek ez alatt a kifejezés alatt. Mindenesetre Malory jól összegzi az addigi hagyományokat, meglehetősen sok történetszálat felvonultat a könyvében, és ráadásul a mai napig izgalmas. Az angol eredeti ugyan roppant sűrű és régies, de magyarul szerintem az - amúgy szép és egyenletes - archaizálás dacára is könnyedén olvasható a szöveg (persze mi kálvinisták vagyunk, a Károli Biblián nevelkedtünk, és arról sem tűnt föl soha, hogy érthetetlen - aztán kiderült, hogy az átlagfogyasztó számára korántsem nyilvánvaló, hogy a barom például az "általában ilyen izé, na, ilyen cucc" szinonimája is lehet; persze fetehetően az illető az Egri csillagokat is elbliccelte, mert ez ám abban is szerepelt).
2. Jókai Mór: Az új földesúr
A Jókai rajongást anyai nagyapám családjától "örököltem". Náluk otthon, Máramarosszigeten díszkiadásban pompázott a polcon a Jókai összes - nagyszüleim budai lakásába már csak szerényebb külsejű, szerényebb számú készlet jutott. Az persze így is elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb találkozzam a nagy mesemondóval; és ez viszonylag korán be is következett. Valószínűleg beteg voltam, mert mintha egész nap a nagyszüleimnél lettem volna, amikor kezembe akadt Az új földesúr - később megkaptam tőlük ajándékba azt a kék vászonkötéses példányt, amit először olvastam - és nem hinném, hogy hosszabb időre el lehetett volna szedni tőlem, mielőtt befejeztem volna. Súlyos Jókai-függőségben töltött évek következtek; minden születésnapomra és lehetséges alkalomra Jókait kértem és kaptam. Valamikor az Aranyember után egyszer felhívtam rá a nagymamám figyelmét, hogy a gonosz női főszereplők neve a statisztikailag indokoltnál is gyakrabban A-betűs (azaz a lánglelkű romantika már akkor is viaskodott bennem a mindent rendszerező, mérnöki szemlélettel; miközben a pokolra kívántam Anasztáziát és Alfonzine-t, hidegen elemeztem a kezdőbetűket is, kérem), de sosem sikerült megfejtenünk a rejtélyt.
A regényt pedig sietve újraolvastam, és a mai napig tetszik; szeretnék én valaha olyan hatásos nyitóbekezdést írni, mint amivel itt indít a szabadságharc bukása után passzív ellenállásba menekülő földbirtokos, az öreg Garanvölgyi Ádám..."Cogito; ergo sum.És alighanem az árvíz elöntötte kastély romjai közt éjszaka csónakázó Aladár alakja nélkül sosem vonzott volna a kőcsipkésen setét pozőrködés.
Tehát, ha "non cogito", akkor "non sum".
Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, híreszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek, hála a komáromi kapitulációnál kezembe nyomott geleitscheinnak; s dacára annak a muszka lándzsának, amely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyáltalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért, és különösen, hogy miért tovább, mikor a fű éppen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga útján, mint ha én nem segíteném is fogyasztani. Hanem hát az Úr rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, amik félig növények; tehát – vegetáljunk!!!"
3. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
A babó épp csak leszorult a listáról, de első helyen szerepelt volna; még épp csak a betűkkel ismerkedtem, amikor a szüleink felolvasták nekünk. Ahhoz képest, hogy épp akkor váltak el, tökéletes együttműködésben - anyám esténként, apám pedig néha a vonaton, amikor épp elvitt minket hétvégére. Hatalmas élmény volt: vannak illatok, amikről a mai napig Bilbó bakacsinerdei (jobban mondva ebben a fordításban setéterdei) kalandjai jutnak az eszembe. Később ez volt az első könyv, amit egy nap alatt olvastam el; olyan sok mást nem is csináltam aznap, de így, egy húzásra is elvarázsolt a történet.
A Gyűrűk Urát a család előrelátóan rögtön két garnitúrában szerezte be, mintha sejtették volna, hogy jó tíz évig kell várni a következő kiadásra, addig viszont a fél világ a mi példányainkat olvassa majd (a fél általános iskolai és a fél gimnáziumi osztályom legalábbis feltétlenül). Amikor kiolvastam, egy papírból kivágott, aprólékosan megrajzolt, szürke köpenyes Pippin is csatlakozott a babáimhoz, és miután Függelékeken is átrágtam magam, a kedvenc Lego-figuráimat Dáinnak és Náinnak hívták, bár hegyoldalt és barlangot építeni csak később tanultam meg. A nővérem nem osztotta maradéktalanul a lelkesedésemet, így egy időben felolvastam neki a könyvet - de őt igazából csak a Fekete Lovasok érdekelték, és a későbbi fejezeteken rendszeresen elaludt. Tizennégyéves koromban nagyjából kívülről tudtam mind a három kötetet, és különösen a Függelékek kibontatlan történeteiért rajongtam.
Idővel aztán persze minden rajongás megfakul és átalakul, és bár (eredeti terveimmel ellentétben) még a szakdolgozatomat is A Szilmarilok - A Babó - A Gyűrűk Ura hármasságról, valamint a bennük tobzódó óangol elemekből írtam (hja, bizony, tobzódnak bennük az óangol elemek; a közhiedelemmel ellentétben az egésznek úgy százszor több köze van az óangolokhoz és a többi ógermán fajzathoz, mint bármiféle ködgomolygató keltasághoz), a film kellően lehűtötte a lelkesedésemet. Tudom, hogy szinte mindenki isteníti a filmeket, engem tetszőleges résszel a világból ki lehet kergetni (bár az elsőt még böcsülettel megpróbáltam szeretni, de már az sem ment), és egyes változtatásokért, például Faramir jellemének tökéletes kicsavarásáért kifejezetten sokáig tudnám rugdalni az alkotógárda fejét (igen, még az hiányzott volna, hogy Szauron és Aragorn személyesen megvívjanak, mint azt tervezték - bár a harmadik részen már így is hangosan sírtam). Csak mostanában kezdem rehabilitálni a könyvet, de azt hiszem, továbbra is kénytelen leszek úgy tenni, mintha a film meg sem történt volna (ettől persze nem haragszom senkire sem, akinek tetszett, feltéve, hogy nem próbálják elmagyarázni nekem, hogy de azt nekem akkor is kötelező szeretnem).
4. Karátson Gábor: A gyermek Altdorfer
Ha van méltatlanul el nem ismert könyv, akkor ez az. Nagyjából beszerezhetetlen, és amióta Grafikuslány úgy gondolta, hogy bár neki adtam kölcsön, ő azért elolvastatná egész népes családjával, és annál is népesebb ismeretségi körével, azóta az én példányom is tizenöt önálló darabra esett (nem kifogásolom én a kultúra terjesztését, de kölcsönkönyvet így szétgyalázni, hát azért nagyon dühös tudok lenni).
Amikor vagy tíz évesen először olvastam, csak a hangulat tágassága, végtelensége fogott meg; és az, hogy az északi regékkel, vagy A Gyűrűk Urával ellentétben ez a tér nem hideg, mint a hajnal a hegyekben, hanem valahogy avarillatú, akár a csendes, koraőszi erdő. Nem Ulrik úr és a Sárkány, vagy a gyermek Altdorfer történetére emlékeztem évekig, hanem a kisasszonyokra és a Francia királyra, aki tudvalégvőleg nem a Párizsi király, hanem a vadon mélyén alvó nagy uraság, az egész nyugati erdővilág ura. Amikor másodszor olvastam, már buzgón bólogattam a beleszőtt mesékre is, a Sárkány megannyi alakjára, és hogy igen, hát Kínában nyilván máshogy gondolják ezt is, és bizony, azt ugye meg kell jegyezni, hogy ott a másolás, ha ihletett, ugyanolyan művészetnek számít, és ezt fontos ám megértenie és felfognia egy mai európainak, hiszen mi - szóban legalábbis - az eredetiség kultuszában tobzódunk, és nézzünk csak jól körbe, mire visz. Amikor harmadszorra olvastam, akkor pedig élveztem a szavak, a mondatok sokszínű szépségét, élveztem, hogy a történet nem egyenesen halad, hogy a könyv világa hol Nagy Sándor seregéig tágul, hol békés dunaparti uzsonnákra szűkül, és az egész legalább annyira költészet, mint próza. Mert ez a könyv legalább annyira költészet, mint próza, és legalább annyira szól a szóról, mint a képről - hiszen Karátson Gábor festőművész is, akárcsak a kis Albrecht, a későbbi Altdorfer mester, és talán épp ezért tud szóban is festeni.
5. Michael Ende: A Végtelen Történet
Elsőre a történet sokszínűsége olyannyira lekötött, hogy szinte semmit sem fogtam föl a mondanivalójából, de legalább lelkesen megpróbáltam lerajzolni a helyszíneket. És természetesen mélységesen együttéreztem a kövér, szemüveges, félénk főhőssel, aki nagyjából szintén tíz-tizenegy éves lehetett, bár persze neki még annál is sokkal rosszabb volt, mint nekem - de ezért cserébe aztán átjutott Fantáziába! És ott helyt állhatott és amit még csak kell! Azután pedig egészen megváltozhatott! És hát én is hányszor szerettem volna kibújni abból a könyvekből és mesékből szőtt gubóból, ahova én magam menekültem.
Később aztán szembesültem azzal, hogy a híres "Tégy, amit akarsz" leginkább a Crowley-féle Golden Dawn irányzatban szerepelt, és akkor kicsit elbizonytalanodtam, mert valahogy nekem azért ő sok és sátáni, de nagyon. Idővel aztán úgy döntöttem, hogy az önjelölt bestia dacára is szeretni fogom ezt a könyvet, mert mit értel én az ezoterikus irányzatokhoz, lehet, hogy egy rakás rokonszenves ember is fényképezkedett proto-Aurinokkal a nyakában, és különben is, vitathatatlanul az egyik legszebb, amit valaha olvastam. És a magyar fordítás előtt is le a kalappal. Különösen, hogy még az alliterációkat is képes volt megtartani, pedig a magyar hagyományokban ennek nincs is akkora hagyománya, mint a germán nyelvekben (ahol sokáig rím helyett használták).
6. Robert Graves: Az aranygyapjú
Az ókorban játszódó történelmi regényeknél talán csak a különféle mítoszokat és mondákat szerettem jobban, és ez egy idő után Robert Graves könyveihez vezetett. Graves ugyan képes volt a közízlésnek jóval inkább megfelelő történelmi regényeket is írni (például az Én, Claudius illetve a Claudius, az isten ), rám mégis ez a különféle testnedvekben igencsak bővelkedő könyv hatott a legjobban - talán épp azért, mert olyan véres volt, kegyetlen, és bizarr, hogy egy pillanatra mintha valóban betekintést nyertem volna egy idegen és ősi világba. Mintha valóban megérthettem volna egy gyökeresen más gondolkozást. Mert ez a könyv bizony véres és kegyetlen, és a görögök bosszúszomjas, követelődző istenségei úgy is a legkíméletlenebb arcukat mutatják benne, hogy szinte csak álmok és sugallatok szintjén jelennek meg.
Graves az egyik kedvenc témája köré szövi a mesét: a regény háttere az ő elképzelése szerinti, kegyetlen, leginkább földi-alvilági (azt hiszem, a tellurikus kifejezés illik ide) szellemvilághoz kapcsolódó, matriarchális, női világ alkonya, az égi (uránoszi), férfiak dominálta világ felemelkedése. A görög Argonauták már inkább az új rendet képviselik, de az Aranygyapjút őrző kolkhisziak és az útjukba eső, számtalan barbár vidék lakói még vagy teljes egészében a női istenségeket tisztelik, vagy épp csak kezdenek áttérni az új berendezkedésre. Ebből fakadóan a régi és az új értékek és tabuk gyakran összeütköznek, és sokszor nem is annyira a mai európai műveltségét alapjait látjuk, mint inkább az ősi, az idegen, még sokszor barbár világot, ahol a szokások és tiltások a józan észnél is erősebbek. Ezt az átmeneti állapot érdekes hátteret fest az ismert mitológiai hősökből verbuvált csapat mögé - mert az Argó hajósai bizony válogatott hősök voltak - és egyes történeteket szinte teljesen újraértelmez.
A könyv mindemellett igen fordulatos és eseménydús, de azért gyermekeknek és érzékeny lelkületűeknek nem ajánlanám - nem csak a vérben és az agyvelőben járnak benne térdig, olykor szó szerint, de a nimfaszerelem és a többi termékenységi rítus témájába is szívesen belebonyolódnak, néha egy teljes szigetre való nővel. Olykor persze mindezt a vérben és agyvelőben tocsogással egybekötve, mint ahogy az a görög regék ismeretében nem is meglepő (ah, Dionüszosz, és az ő menádjai)... És akkor még a részletes rokongyilkosságokat nem is említettem.
De hát így görög a dráma, és megrázó a regény - és ezért érdemes Gravest olvasni. Ha valaki, hát ő életre tudja kelteni ezt a rég elfeledett, nyers és éles világot is.
7. Kodolányi János: Vízözön és Új ég, új föld
A két kötet szorosan összetartozik, és a sumér Gilgames történetét mesélik el - bár azelső még a címszereplőként végigdomborított eposz előtti időket, az özönvíz előtti, ősi országokat veszi sorra, természetesen Utnapistim jelentős közreműködésével. Azt hiszem, itt fogott meg végleg a lelki birodalmakba révedő szellemi erő varázslatos mivolta, mert hát ezek a vízözön előtti népek rettenetes hatalommal bírtak, a puszta gondolatuk erejével emelték föl a kőtömböket, földtörténeti korokat meditáltak át, és időnként még az időt is megállították - épp csak a saját gondolataik korlátját tudták kevesen átlépni. Nekem ugyan már a lótuszülés sem ment valami könnyedén, de azért már akkor is biztos voltam benne, hogy hah, nekem a bölcsesség hetedik háza, ugyan, a lét és a cselekvés illúziója, mit nekem! És így utólag visszagondolva rá tényleg.
A két kötet közül a Vízözön az érdekesebb és mozgalmasabb, bemutatja az elsüllyed világok, a halpikkelyes, úszóhártyás, régi emberek életét, ahogy az Égi Sárkány, a világot elpusztítani készülő üstökös közeledtével sem változik a természetük - és bemutatja Gilgames, a kiközöstített, csupasz bőrű kölyök férfivá érését. Sok szempontból keserű és sötét történet, de az öreg bölcsek révén van benne annyi irgalom és remény, hogy még a vízözön apokaliptikus sötétjén is átsegítsen.
És utána új ég, új föld várja őket.
Persze az is hamar kiderül, hogy a világ ettől még mit sem változott, az ember pedig még a világnál is kevesebbet, és amikor Gilgames a vízözön előtti emberek utolsó képviselőjeként király lesz, ugyanolyan kicsinyes áskálódásokkal kell szembenéznie, mint amik gyermekkorában keserítették meg az életét. De Gilgames már érett és bölcs férfiú, és nem szédíti meg a hatalom - minden hibáját a túlzott megértés és a szánalom okozza. Itt már végig a Gilgames eposz történetét követjük, és az új korszak, a Bika korszakának kezdetén feltűnik a féltékeny Istár istennő is, hogy az örökkévalóság békéjét a jelen gyönyörébe és kínjába fordítsa.
Persze azért itt Kodolányi klönyvekről van szó, lassú sodrú, sokat elmélkedő, sokat elmélázó írásokról, amik legalább annyira szólnak a bölcsesség szertefolyó semmilyenségéről, mint bármiféle történetről. És az is tény, hogy, bár kamaszkoromban nem idegesített, felnőttkoromra már kifejezetten dühít, mennyire furcsán látja a nőket, persze én már Hesse női szereplőitől is ideggörcsöt kapok, döbbenetes, hogy férfiak ilyen vakok legyenek, azért annyira nem különbözik a két nem.
8. Szabó Magda: A Pillanat
Az Aeneis női változatban, azaz jobban mondva, ahogy alcímként is szerepel, a Creusais . Elvégre Szabó Magdát mindig is bosszantotta, hogy Aeneas csak úgy elveszítette a kényelmetlen kolonc első feleségét Trója romjai közt bukdácsolva, hiszen attól, hogy a város bukásával a trójai királylány haszna lejárt, Itáliában pedig csak új házassággal szerezhetett magának földet, még nem kellene ilyen dicstelenül elhagyni egy nőt, mint egy koszos papírzsebkendőt, ugye. És hát lehet, hogy valójában az nem is úgy volt, hanem épp az élelmes és érzelmes, de mégis fegyelmezett Creusa veszítette el tohonya férjét, nem is olyan véletlenül, és ő utazott tovább az új ország és az új birodalom felé...
A könyv azon kívül, hogy egy, a mítoszokat és a valóságot egyénien ötvöző világban játszódó, érdekes alternatív eposzkísérlet, a Szabó Magdától megszokott érzelmi gazdagságot és sokrétűséget is hozza. A dacos, kamasz Lavinia, amint szétharapja a Heléna hímzésével díszített kendőt, mert "férje" igenis szépnek mondja, aki készítette; a csalódott Dido, amikor ráébred, hogy vendég-szerelme nem azért olyan szűzies, mert elveszett "feleségét" siratja... és Creusa maga, ahogy megpróbálja túltenni magát világa végleges pusztulásán.
És ahogy az a Charonnál tett utazásnál is kiderül: nem a fájdalom, a nehézségek felidézése a legnehezebb. Hanem az elveszett boldogság emléke.
9. Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről
Igaz, hogy az első meghatározó irodalmi élményem, ami az élet kiegyenlíthetetlen szörnyűségéről szól, Kós Károly Varjú nemzetség -e volt, és Móra Ferenctől is jóval előbb zokogtam végig az Aranykoporsó -t (aki azon nem sírt, annak nincs is szíve), mint hogy akár megtaláltam volna ezt a könyvet a családi polcokon, de ennél kegyetlenebb, és mégis felemelőbb történetet keveset olvastam. Talán, mert olyan igaz.
A Szeged környéki tanyavilágban játszódó történet az első világháború végén kezdődik, és vagy tíz keserves évet ölel fel. Nehéz eldönteni, hogy a háttérben zajló történelmi események mennyiben teszik még embertelenebbé a mocsaras vidéken élők sorsát, a háború és a forradalmak, fordulatok nélkül is igencsak balladába kívánkozó események sorjáznak egymás után... Bár nyilván a balladák is szedték valahonnan azt a rengeteg vért és könnyet (a valóságból, feltételezhetően?). A történet nyersességét szerencsére olvashatóra tompítja a fanyar, szinte már anekdotázó hangnem."Egész nap nyikorgatták a gémet, és nem győztek hálálkodni minden kanta vízért.Külön örömöt okoz egyébként a könyv nyelvezete - a sokszor talán burjánzó, de sosem mesterkélt leírások éppúgy, mint a szereplők tömör, ízes beszéde.
- Az Isten fizesse mög, és adjon ezörannyit helyötte!
Az Isten meg is hallgatta az áldást és adott is ezerannyit minden kanta vízért, de mindig csak tavasszal, amikor annyira megszaporította a semlyékben a vadvizeket, hogy fölkapaszkodtak a partokra is, s a Mátyás földecskéi csak itt-ott látszottak ki belőlük. Ezért támadt Mátyásnak az a gondolata, hogy a fizetést nem bízza többé a mennyei közigazgatásra."
10. Szerb Antal: Szerelem a palackban
Talán azért ezt a novelláskötetet szeretem a legjobban a világ összes novelláskötete közül, mert szerény véleményem szerint a nyitónovella - Pico herceg és Monna Lianora története - a világ legköltőibb és legszebb novellája, bár azért A zsarnok sem marad el sokkal tőle, vagy Ajándok mátkasága , azt hiszem, valahogy így kellene fantasy-t írni, hogy érdemes is legyen.
Persze tegyük hozzá, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok, és kissé régimódi. Bár ez már a lista eddigi tételeiből is süt.
Mindenesere a kötet első felét alkotó történelmi-mesei alapú novellák után érdekes a huszadik század első felének szerelmi ügyei be csöppenni; érdekes, de roppant humoros fordulat. A párizsi és londoni szívügyek gyakran mulatságos, sokszor ezzel együtt fájdalmas krónikái nem fakultak meg, csak mert elmúlt jó néhány évtized - az emberek végül is ugyanezekkel az élményekkel találkoznak, ugyanezekkel a nagyszabású és kicsinyes, fájdalmas, vagy inkább bosszantó csalódásokat élik át, és sokszor maguk is látják történeteik banális mivoltát - éppúgy, ahogy Szerb Antal látta.
A Századvég kicsit kilóg a sorból, viszont szórakoztató Yeats ábrázolást rejt a fiktív Tyrconnel név mögé, és az egész novellát átitató, zseniális, fanyar humor... például ez a bekezdés."A trójai vénekre gondolt, akik meglátták Szép Helénát és helyesnek tartották a trójai háborút. Igen, Ernest Dowsonnak teljesen igaza volt. Logikus dolog, hogy Dowson, admirálisok és külügyi államtitkárok hosszú sorának késő ivadéka, ízlésben visszatér a földhöz, amelyből vétetett. Miss Higgins a tipikus angol parasztlány volt, izmosan domborodó testtel, arcán a barackszerű hamvassággal, mely az angolszász fajta nagy büszkesége, egészen faji szőkesége alatt. A tekintete oly kedvesen kifejezéstelen volt, mint a nagyobbterjedelmű háziállatoké és akármit is mondott Tyrconnel, nem gyulladt benne az értelemnek vagy az érdeklődésnek semmiféle szikrája."
Nos, ennyi lett volna az én tíz meghatározó könyvélményem, meglepő mód szám szerint tízen... Kedvenceket megneveznem talán nehezebb lett volna, talán nem - talán akkor is ugyanezt a tíz címet hoztam volna fel, mert valahol mélyen mégis csak a kedvencem az, ami ennyire meghatározó élmény maradt... És ezek után meg sem próbálom felsorolni azt a több tucat örök életemre emlékezetes könyvet, ami most nem fért bele a tízes keretbe, akkor sem, ha talán jobban árnyalnák az irodalmi ízlésemről mutatott képet - hiszen talán nem árnyalnának rajta, elvégre abban is csak romantika lenne, szimbolizmus, preraffaeliták, Nyugat, tudományos és tudománytalan fantasztikum, történelmi és gyerekkönyvek... a realizmushoz egy lépéssel sem kerülnék közelebb.
A realizmus unalmas. És különben sincs semmi köze a valósághoz és az élethez.
