
És/amúgy/pedig annyira mindig Woven Hand-et hallgatok, hogy kezd az agyam átritmizálódni a keresztény sámánizmusra, ez egyrészről jó, mert érdekes oldalát világítja meg teljesen hétköznapi történeteknek is (a legsötétebbet, ha már világításról van szó; szinte már holdstock-i komorság uralja most az elképzeléseimet), másrészről viszont hiányzik belőle a lila minotauruszokra és egyéb egyértelmű metálkodásokra jellemző nyers hősiesség. Itt az emberek nem a viharral farkasszemet nézve, büszkén lobognak bele a tragédia alkonyvörös szelébe, hanem leszegett fejjel törnek utat a hófúvásban, kicsiny, makacs gondolatokkal az élet kicsiny, de halálos gondjai ellen.
Hűha, úgy látom, elkapott a költőiség. Az összehasonlításra kilökött, tizenötödik százas lista után mindig ez van. Költőiség, valamint heves "adjatok már csokit vagy cukrot vagy kekszet vagy valamit, már, most, mert sírni fogok különben, vagy ami még rosszabb, nevetek" . Haza kellene mennem, és csokit ennem. Vagy a múlt heti fotókat elnézve mégsem. Különösen, mivel valójában egyáltalán nem szeretem a csokit, csak a gyógyszernevek és a banklogók váltják ki belőlem, hogy kellene. Mégis. Vagy mégsem.
(Viszont észrevettem, hogy elrontottam a múlt heti nógrádi kirándulás fényképeihez vezető linket, úgyhogy gyorsan ki is javítottam.)