Szerdán megint tettem az országimázsért, konkrétan friss kutyaszart szedtem a Duna-korzón. Azt is nyakon tudnám vágni, aki a nyóckerben a járdára szaratja a kutyáját, de aki Budapest egyik leglátványosabb turisztikai csomópontján flancol - és láthatóan nem arrafelé lakik, hanem csak ott flancol - az arra kis nejlonzacskóra és használatára is adhatna annyit, mint a mellszőrvillantó fehér ingre vagy a muszlintopci alól elővillanó push-up melltartóra. Az ilyenektől felforr az agyvizem. És nem, nem kapattam el őket, nem érzik úgy, hogy ezek után mindig felszedi valaki utánuk a kupacokat - nem törődtek ők annyit a dologgal, hogy akárcsak hátranéztek volna, mire bennem az undort legyőzte a felháborodás, már messze ringatták grillcsirkére sült testüket.Áááá. Gépisztolyt. Az ilyenek ellen.
Csütörtök reggel egyértelműen úgy tűnt, hogy az íróasztalomtól mehetek a temetőbe, mármint nem úgy, bár a közeli rokon temetése sem olyan vidám. De valahogy este negyed nyolcra sikerült végeznem a kutatásokkal, és elindultam, hogy aznap még sörözzek egy jót Brainoiz születésnapjára, persze amilyen fáradt voltam, már azt hittem, hogy másfél órát kések, ahelyett, hogy fél órával korábban érkeznék. Ennek örömére arrébb tántorogtam, kávét ittam, nem használt, jelentem, pedig még sört is ittam rá, igaz, csak egy korsóval, különben azonnal korty közben elszunnyadtam volna, igen, sörrel a számban (a résztvevők okulására mondom, hogy azóta sikerült szembesülnöm a "marmite miners" kifejezéssel, úgyis mint meglátás két, a börtönben egymásra találó, pedo-nekro kéjgyilkos szerelmének szárba szökkenéséről) (ha már komolyan körberiadtunk attól az üvegnyi hamisítatlan borzalomtól). Ennek megfelelően éjfélre már otthon is voltam, abban a boldog tudatban, hogy addig alhatok, ameddig jólesik. Sajnos ez ebben a hőségben nagyjából negyed nyolc, azaz ettől nem lettem sokkal kipihentebb.
Pénteken aztán ismeretlen rokonok és ismeretlen ismeretlenek, amúgy sincs valami jó arcmemóriám, de az elérzékenyülve anekdotázgató nénik egy részét - a történetek tanúbizonysága szerint - huszonöt, esetleg harminc éve nem láttam, pedig láthatóan elvárták, hogy ujjongva felismerjem őket. Holott szerintem engem is csak az alapján következtettek ki, hogy kik mellett állok, vagy nem is tudom, lehet, hogy kísértetiesen hasonlítok másfél éves önmagamra.
Eljövend a szombat, meleg, meleg, meleg; annyira futotta, hogy az ágyon fekve nyöszörögtem, vagy ha már azt sem bírtam, a különösen nehéz WarCraftIII pályákat vettem sorra. Az "akkor most kivárásra vagy lerohanásra érdemesebb játszani" -nál komolyabb szellemi teljesítményre nem voltam képes. Később délután elmentem sétálni, ezúttal a Batthyány térről a Vörösmartyra, nem fordítva, ahogy szoktam; és fényképeztem szép Budapesteket, hogy ezentúl tudjak küldeni képet a lelkes holland családanyáknak, ha megkérdezik, mégis, milyen városban lakom (tudom, hogy vannak hivatalos honlapok és hivatalos képek, de nekem a sajátjaim kellenek).
Persze közhely, hogy az életben vannak varázslatos pillanatok, de ezt tényleg mintha valami lassúdad mediterrán művészfilmből vágták volna ki, a Vörösmarty téren egy magányos fagott játszott hullámzó, fel-felszökkenő komolyzenét, az este épp csak sűrűsödni kezdett a fák ágai között, a Gerbeaud századfordulót idéző épülete fehéren dereng, és hosszú, fodros ruhába bújtatott kislányok kergették sikongatva a szappanbuborékokat. Az egyikük göndör hajában megültek a buborékok, a galambok lustán rebbentek arrébb, amikor egyik-másik gyerek közéjük szaladt, a zene lágyan fodrozódott, mintha nem is a valóság része lenne, elvégre a valóságnak nincs zenéje.
Egyébként az én ujjhegyemre is szállt szappanbuborék. Kettő is. Ragadt is tőle a kezem.
Ilyen romantikus pillanatok után a lelkiegyensúly gyorséttermet követel, ahol meredten bámultam a sültkrumplit, remélve, hogy eszembe jut valami, bármi, amiért érdemes volt leülnöm gondolkozni, de nem. Csak hogy ez a környék, a túlszámlázók Bermuda-háromszöge, milyen embertelen és szürreális sötétedés után, és hogy még a kivilágított, zsúfolt utcákon is félek elmenni a Ferenciek teréig, olyan nyomasztó. Tudnám, hogy miért.
Vasárnap tovább folytattam a fetrengés-WarCraft életmódot, aztán rendet raktam az asztalomon, és megtaláltam a The Hobbit hangoskönyvet, és mivel nem tudtam, melyik rész milyen hosszú, végül éjjel egyig azt hallgattam a langyos lakótelepi sötétben, lábamat az ablakpárkánynak támasztva, a fejem alatt három párnával, a kezemben doboz sörrel, majd limonádéval, majd hideg vízzel. És rá kellett jönnöm, hogy ezt a könyvet én nem ismerem angolul. És eleve, nekem ez akkor is örökre babó marad, ha sosem hittem volna, és ha már a legfrissebb magyar kiadásokat is átjavították hobbitra - nekem akkor is babó marad. Amúgy angolul határozottan érezhetőbb a nagy nordikus télbelobogás benne, és most, hogy sok William Morrist olvastam, a direkt Morris hatások is sokkal jobban kiugranak. És mivel vesézgettem épp eleget a főbb Tolkien művek ógermán vonásait, ahányszor csak szóba került, hogy Kili és Fili, a két szinte még gyerek útitárs Thórin húgának fiai, mindig szélesen elmosolyodtam, hogy "ó, igen, sister's son, azért ezt fontos kiemelni, a rokonságból ők a leghűségesebb és legfontosabb támpillérei bárki hatalmának (a tulajdon fiakkal ellentétben velük kapcsolatban aztán nem kell a korán jött becsvágytól sem tartani)" . És bár a sárkány, az igen, az nagyon, a "Gandalf, mint Ódin" szálat továbbra sem vagyok haljandó egyértelmű és kötelező igazságként elfogadni.
