Igazából ebédelhetnék is, mert nagyon éhes vagyok, de mindig feszélyez, ha mások előtt kell kicsomagolnom és megtámadnom az otthon összeszeletelt gyümölcssalátát, úgyhogy megvárom, amíg a kolléganőm elmegy ebédszünetre, és addig hülyeségeket írok. Hátha az eltereli a figyelmemet a saját keverésű ananász-narancs-zöldalma-natúrjoghurt ebédemről; igen, igen, valamiféle fogyókúrás szándék is van benne, a nadrágjaim szerint vagy egy számot nőttem keresztbe, és nem akarom lecserélni a teljes ruhatáramat.Pénteken kaptam CD-t az Amazontól, igaz, fizettem érte, bár azt a nagylelkűséget, hogy a két darab (2db) CD-t miért egy 35x25x15 cm-es dobozban adták föl, temérdek légzsákkal kipárnázva, igazán nem értem. Eddig régebben voltak kicsi, kompakt, pont CD_re méretezett dobozaik is, amit a postás nagyszerűen át tudott frizbizni a rács résein (az egy CD-t tartalmazó, 30x20x10 cm-s dobozt így is beperdítette, az külön várt a lábtörlőmön), de most a nyugati partvidék teljes oxigénkészletét is mellékelték gondosan lezárt tasakokban, nekem pedig külön el kellett zarándokolnom érte a postára. (Valójában terrorista összeesküvést sejtek, hogy amerikai levegővel akarják megfertőzni a mi kis magyar Ugarunkat, úgyhogy vigyázok a légzsákjaimra, nehogy perforálódjanak, és terjesszék a barbie-rózsaszínt meg a szabad fegyvertartást.) A zene viszont megérte, Josh Ritter, leginkább a Simon & Garfunkel féle zenékre emlékeztet, nagyon hangulatos, nagyon szép, és nagyon... nem barbie-rózsaszínen amerikai.
Hétvégén az erdei házikóban grilleztünk, leginkább gombát, cukkinit, paradicsomot, juhsajtot, fűszeres sajttal töltött újkrumplit, kolbászkákat és virslit, mindezt fokhagymával és zöldfűszerekkel, olivaolajjal bőven; szóval félholtra ettük magunkat, csak az életmentő körtepálinka és száraz vörösbor segített, de az nagyon. Hajnalban aztán kipp-kopp, a kicsi fehér kutya beügetett a szobámba, felugrott az ágyra, és kényelembe helyezte magát a lábamon - ilyenkor persze aztán meg sem merek moccanni, de olyan aranyos... még ha begörcsöl a lábam, akkor is.
Aztán vasárnap este megszállt, hogy de hát ez az év (egyik) legrövidebb éjszakája, és sötétedés után egy doboz sörrel nekiindultam a környező lakótelepnek, egyzerűen valami rettenetes nyugtalanság vett rajtam erőt, magam sem értem, miért. Végül egy árnyas és sötét részen kötöttem ki, alacsony házak, magas fák, lombtakarta villanyoszlopok között ücsörögtem egy pad támláján, a The Hobbit -ot hallgattam hangoskönyvben, és átéreztem, hogy Bilbónak rossz volt a Setéterdőben (bezony, az nekem ebben a kötetben még nem Bakacsin, én itt az old school fordítást tartom mérvadónak), különösen a pókokkal küzdeni. Azon a kis folton erdőillat volt, és a fákra a lombok közül szóródott a sárga lámpafény, az egész olyan volt, mint egy nagyon öreg, nagyon besötétedett olajfestmény, és mintha egy fasor vezetett volna meredek perspektívában az éjszaka mélyére. Egy idő után csak hunyorítottam bele a fókuszpontjába, és egészen döbbenetes dolgokat láttam, azaz nyilván teljesen hétköznapi optikai csalódásokat, de nagyon transzcendens volt mégis. Mintha egy pillanatra már majdnem átláttam volna a valóság szövetén.
Aztán balról átvágott előttem egy patkány - azaz patkány méretű és formájú, farkát a fűbe rejtő sötét folt, mozgása és alakja alapján egyértelműen rágcsáló - majd a következő hunyorgás végén jobbról bepillantott egy jól fodrászolt fekete uszkár. A harmadik kör után érkezett egy srác egy bernáthegyivel, és egyenesen a fókuszpont felé tartott, de nem vártam meg, hogy odaérjenek, nagyon elzsibbadt a lábam, és rájöttem, hogy ez ugyan vicces, de valójában semmi értelme nincsen. Viszont utána már nem volt mehetnékem, legfeljebb csak haza, és aztán aludni gyorsan.
Most pedig magamra hagyott a kolléganőm a salátámmal, úgyhogy ideje nekilátnom az evésnek.
