itthon

...de csak röviden, mert lusta vagyok, és álmos. És semmi kedvem.

Szóval hazaértem egy darabban, ez ám nem mindig volt egyértelmű, vasárnap a legnagyobb viharban landoltunk. A légiutaskísérők hangja is remegett, amikor végre földet értünk. A reptéren vettem magamnak könyveket, úgyhogy most mindenféle Neil Gaiman novellákkal vagyok gazdagabb, és némelyikkel már bölcsebb is.

És egyszer majd írok útibeszámolót. De tartok tőle, hogy unalmas lesz. Eddig egy embernek próbáltam elmesélni, mi minden történt, és tíz percen belül elaludt.

H.A.Z.A.

Finom kis panikrohamot kaptam Dublin kellos kozepen, igy jar az, aki felholtra dolgozza magat, aztan egyedul vag neki a nagyvilagnak. Az elso elerheto repulovel megyek haza. Vasarnap este mar a sajat agyamban alszom. Azert majd irok hosszabb beszamolot is, ha megint lesznek ekezeteim.

eeletjel (morse is lehetne, nem?)

mindekivel tudatom hogy eelek stop magaanutamat tekintve kurvaanyjaat az angoloknak a koezeletet neezve pedig hogy reggeli koezben azt kell hallgatnom ahogy tuulkoros ees tuulsuulyos nyugateuropai szakik a magyarorszaagi esemeenyeken roehoegnek lampaavasra a rendbontookkal most een is azt mondom stop newcastle es cork szeep de nagyobb eseelye van raa az embernek hogy magyarokkal talaalkozzon mint hogy bennszueloettekkel stop kicsit sziivesebben lenneek maar tuul az egeeszen ees otthon veegre a beekees kis heetkoeznapjaimban veegre stop

csizma az asztalon, és némi köd az agyamban

Nem szeretek ebben a világban élni, ahol a fehérneműboltban lehet kapni fekete gumicsizmát. Nem szeretek ebben a világban élni, ahol a fekete gumicsizma a fehérneműk körébe tartozik; igaz, legalább már tudom, hogy kerül a csizma... ezúttal nem az asztalra. Ez is több, mint amit életemben összesen és valaha tudni akartam; a csizmák és a fehérneműk viszonylatában pedig különösen.

És vasárnap este indulok Írföldre, kisebb átszállásokkal és kitérőkkel. Két hétig legfeljebb ékezetlen tőmondatokban jelentkezem.

Gondoltam, hogy leírom, hogy bár ezt az utat, és hogy egyedül megyek, nem az Utazás toposz-szerű megélésének tervezem, azaz nem várok tőle egy szikra megvilágosodást sem, nem hiszem, hogy felbecsülhetetlen tudással gazdagodom önmagam és tükörképem, a mindenség mibenlétéről (és bár nyilván szerzek majd tapasztalatot zsákszám, kétlem, hogy épp most lépek szintet - persze ha a képernyő bal felső sarkában a nyúlfülű ikont villódzó aura öleli körbe, akkor elgondolkozom, milyen új varázserőket osszak be magamnak, például egy második szintű Nem Félni Mindentől Mindig   jól jönne, ahányszor csak megfélemlítenek a flegma pultosok és bolti eladók), szóval ez egy külső nyaralás, és nem egy Belső Utazás, a felsőbb tudatállapotokba, Lilliputba, az Élet Forrásához, a Kelta Feng Shui-hoz, a Lelkemben Élő Gyermekhez, valamint egyszerre a Nílus Igazságához és-közben-mindezt; de azért nem véletlen, hogy épp most megyek. Nem tehetek róla. A mérnök-gének, azok a hibásak. Egyszerűen és leküzdhetetlenül vonzanak a matematikai szabályszerűségek. Ha két időpontot össze lehet kötni, én már csak azért is összekötöm. Már csak ezért is, mert ezek a(z idő)pont-összekötő feladatok gyermekkoromban is tetszettek, ugye, amikor a csirke alakzatban elhelyezett, számozott pontokat összekötve kirajzolódott az amúgy is világosan kirajzolódó csirke, és mert a szimetria szép, valamint a zene is tiszta matematika (lám, a költő-és-próféta gének is munkába lendültek; ez valahogy a szimmetriából a tükrözésre, a tükrözésről az oktávokra, majd a hasonlatokra való gyors váltásból következett, feleim az öncélú üveggyöngyjátékban; megjegyzem, Hesse-t azért utáltam már kamaszkoromban is, mert szerinte a nők sosem lennének képesek hidegen szép szerkezeteket építeni, pedig csak ritkábban fordul elő bennünk ez a késztetés).

Szóval az idővel Mindenszentekké fordult Samhain, a kelta évszakváltó ünnep. Amikor elszabadulnak a démonok, a tündérek a sötét szállásukra költöznek, és vége a betakarításnak. Azt hiszem, az ünnep időpontját leginkább ez határozhatta meg; nem hinném, hogy valóban a démonok vonulási szokásaihoz időzítették a dolgot, vagy ha igen, hát akkoriban figyelemre méltó természettudományos alapossággal tanulmányozhatták a földöntúli hatalmakat. Igaz, ha számba vesszük, hogy az ő világukban mi minden függött tőlük, ez sem meglepő. Mindenesetre az ezután betakarított mindenfélét már megrontották a manók, és eleve. Hideg van ám onnantól fogva, sötét, és eső. Valahol pedig akadnak még erről jegyzeteim, de legalább a táskámba be kellene nyúlnom értük.

A hősök ilyenkor szoktak volt megküzdeni az olyan visszatérő rettenetekkel, mint a Tarát rendszeresen földig gyaluló démonok (hm, én azért tartanék attól az október 31-től a derék autópálya-építők helyében; igaz, manapság már mintha az ír tündér-démon népségek sem lennének a régiek, meg hát a mesék alapján elég az embernek holmi talpig felfegyverzett Fion Mac Cumhail-okat tartania a háznál, ideális esetben Lugh lándzsájával, hogy el ne aludjék, és akkor aztán az megoldja ezt a démon-dolgot, meg ám, faltól falig), ezzel mintegy megvédve a népet a rájuk szakadó tél embertelen, sötét hidegétől. Azt hiszem.

Nos, én terveztem, hogy vagy október 31-én, vagy november 1-jén befizetek valami egynapos kőkör-nézésre Tara-iránt, elvégre ha már mindegy, melyik napon, akkor akár jelentősön is lehet. De a szállást csak úgy lehetett kisakkozni, hogy épp ellenkezőleg. Akkor Glendalough alatt ázok majd az esőben, feltéve, hogy addig minden igaz lesz, én pedig kellően okos és ügyes ahhoz, hogy eljussak oda. Megjegyzem, ha már a sors keze épp oda vezérelt, egy kora-középkori kolostor romjainál is kellően bele lehet borzongani a kortalan őszi ködbe. És tervezem is, elvégre hiába tagadnám, azért csak unalmas, üres és széles gesztusokkal dobálódzó, romantikus pozőr vagyok, Wordsworth legförtelmesebb hagyományainak hű - bár talán egy csipetnyi önkritikával még bíró - követője (hé, legalább nem írok harmincoldalas szabadverseket mindenféle romok tövében! Az eddigi legdurvább is csak tizenkét sor volt, szigorú szonett-formában, és a St Patrick's még mindig áll).

Igaz, november 2-án már el is hagyom Írországot, úgyhogy az elszabaduló démonok nem játszhadozhatnak sokáig velem. Eredetileg nem így terveztem, dagonyáztam volna még a leszálló sötétségben, de hadd okoljam a Ryanair-t, amiért képtelenek olyan biztonsági tanúsítványt kiállítani az internetes vásárlófelületüknek, hogy ne sikítson fel az Explorer-em. Én bizony félősen vásárolok a neten. Különösen más kártyájával, olyan helyen, amit már a böngészőm sem tart megbízhatónak. Úgyhogy az évszakváltó ír borongásból sietve tovább ugrok az újjáépült, pezsgő Berlinbe. Amikor utoljára arra jártam, még állt a fal, és a Checkpoint Charlie olyannyira nem számított turistalátványosságnak, hogy a létezéséről sem tudtam. És akkoriban még minden falu határában ki volt téve a tankkal behajtani tilos   tábla, aki nem hiszi, járjon utána, tényleg. Jellegzetes NDK KRESZ-tábla. Már tizenkét évesen is kellően bizarrnak láttam; akárcsak a harci Trabantot, melynek létezésében több ismerősöm kételkedett, és élénk fantáziám számlájára írták az erről szóló beszámolókat - aztán egy balatonparti nyaralás alkalmával ott volt az a gyönyörűen felújított példány (szép volt, de komolyan, ez már perverzió, ilyennel utazni a harmadik évezredben), és végre egyszer nekem is igazam lett.

A napi vers aktualitása, hogy büszkén jelentem, a túlélő-listáról csak a pillanatragasztót voltam lusta beszerezni, minden más halmokban tornyozódik odahaza, beleértve a veterán National Geographic fotósok által az egyetlen megkerülhetetlen univerzalitásnak tartott szigetelőszalagot is. Szerencsére olyan bizarr helyzetet még én sem tudok elképzelni, ahol a pillanatragasztón múlik az életem. Vagy ha odáig fajulnak a dolgok, akkor majd harsányan kacagok. És kicsit sírok közben.

van lenni hideg

Az új technológia felderítésében odáig jutottam, hogy az mp3-lejátszóm folyamatosan fagy tőle. Van rá esély, hogy azért, mert túl nagy a file. Van rá esély, hogy másért. Tovább nem jutottam, mert egyszerűen sem időm, sem erőm nem volt a hogyanokat és a miérteket kutatni.

Eseménydús hétvégém során a BKV-nak hála lekéstem egy vonatot; aztán pedig egy busz hagyott ott úgy, hogy még bele tudtam volna rúgni, ha nem sajnálom a lábamat. De sajnálom. Persze végül minden jól alakult, vagy legalábbis azt hiszem, például idővel a vasárnapi ebéd is elkészült.

A mindennapi tarot alapján ma nagyon fiús napom van, húztam Uralkodót, Mágust és Főpapot, ráadásul ezek mind olyan jófélék. A napom kevésbé; először is félúton állok a megfázás és az influenza között, a tünetek alapján, NeoCitranon vetegálok, az nem élet, de nem ám, felér egy kisebb lobotómiával, épphogy csak nem csorog a nyakamba a nyálam. De legalább használ. A tegnapi hidegrázás és fejfájás után minden csak jobb lehet.

Nem akarok betegeskedni, nincs időm betegeskedni, jövő héten utazom, és addig még ezer dolgot meg kell csinálnom (mosni, vásárolni, csomagolni), és különben is. Mondjuk talán ha nem az lenne a szobatársnőm elképzelése a fűtésről, hogy 16 fokon leállítja, mert már olyan jó meleg van. Kezdem azt hinni, hogy most már egész életemben fázni fogok.

Tegnap reggel kiléptem az ajtón, és néhány széttaposott zsemlébe, valamint egy kisebb italbolt romjaiba botlottam. Visszatértek a városba a hajléktalanok, ez már majdnem olyan megbízható jele annak, hogy nyakunkon a tél, mintha bejöttek volna a varjak a házak közé, hogy előre jelezzék nekünk a havazást. Persze a szatén szalagcsokorraldíszített, elegáns szabású női szalmakalap némileg kilógott a képből, de ezek szerint igen flancos környéken lakom, itt még a bokor tövében lakók is adnak magukra.

A vásárlás nagyját amúgy már letudtam, van hátizsákom, müzliszeletem, tartós croissant-om, összeállítottam az útifüzet-útinaplómat (benne az internetről leszedett buszmeneterndekkel, az ifjúsági szállókhoz vezető térképecskékkel, és egy csomó Tamási novellával, hogy ne unatkozzam a repülőn sem - bár valószínűleg inkább aludni fogok) rengeteget tesztfényképeztem, itt van például az alkony az Andrássy úton című kompozíció, valamint kicsi fehér kutya, kosárban. És kesztyűt fogok vinni és télikabátot. Kesztyűt persze csak ha addig nem vesztem el, mert már olyan hideg van, hogy előszedtem; és ezzel bizony nagyban megnőtt az esélye, hogy el is hagyjam valamerre.

Ha lenne bármi ennél érdekesebb, akár csak a fejemben, én Isten bizony inkább írnék arról, de ez a NeoCitran tényleg felér egy homloklebenymetszéssel.

hallás után

Sötét, komor napok virradtak rám, amióta a koffeines pezsgőtablettám beesett a félig beépített szekrény mögé. És amióta elköltöttem az összes aprópénzemet. És amíg a kávéautomatát nem alakítják át úgy, hogy bankkártyával is működjön, persze. Vagy tízezressel. Bár, mivel nem ad vissza, lehet, hogy akkor meg kellene innom kétszázötven pohár kávét egyvégtében?

Lehet, hogy attól még én is felébrednék.

És lehet, hogy nem.

Idebenn nálunk már fűtenek.

Odakinn kék ég előtt villódzik az aranysárga lomb. A XIX. századi villák homloka gondtalan-fehér. Döbbenetesen szép őszünk van, szinte költészetért kiált, de aztán rájöttem, hogy annyira azért mégsem. Fogok én olyanokkal bíbelődni, hogy szótagszám, rím, és ritmusképlet. Különösen, mivel a szilánkszerűen felvillanó, töredékes szabadversekben hiszek.

Eseti jelzőhalmozással, persze.

Letöltőben vagyok életem első audiokönyvével, mert azt hazudták az mp3-lejátszómhoz csomagolt szórólapon, hogy kettő járna ingyen, de valójában csak egy. Úgyhogy legalább jó hosszút választottam. Gondolkoztam azon, hogy A Káosz Ura   kellene az öreg Robert Jordan-től, mert az negyvenegy órányi szöveg, és az már valami; de egyrészt megvan angolul is, magyarul is, könyvben is, másrészt a sorozta kellős közepe, harmadrészt számomra épp ez a (negyedik-ötödik-) hatodik kötet az egész időkerekesdi mélypontja.

Úgyhogy más lett a nyertes. Egyébként nem is olyan rossz az alapötlet; ha az ember előfizet az audiokönyvesnél, akkor egy (vagy két) könyvet ingyen kap minden hónapban 18 (vagy 23) dollárért, és a többit is 30% kedvezménnyel; és ez nem rossz, különösen, ha az ember mondjuk sokat utazik, nem alszik el közben, vagy csak gyakorolni akarja a hallás utáni angol szövegértést (és egy kicsit a beszédet is; mert ahogy az íráskészséget nagyban fejleszti a passzív gyakorlás, az olvasás, úgy a beszédet is csiszolja, ha az ember sokat hallgat idegen nyelven) (Asztrogót például úgy tanult meg angolul, hogy zűrös kamaszéveiben minden este végignézte az összes alternatív műsort az MTV-n; tegyük hozzá, hogy akkoriban az MTV tényleg elképesztően jó volt, olyan tévé azóta sincsen) (ők találták fel a valóságshow-t is, és bár így utólag már kínosabb beismerni, de a Real World   első szériája még mindenkit, igen, igen, engem is lenyűgözött). Netán - mint a fő célcsoport, az amerikai népesség jelentős része - lassan és nehézkesen olvas. Igaz, én meglehetősen gyorsan olvasok, és ahogy A Káosz Ura   sem tartott negyvenegy órát, lehet, hogy kissé türelmetlen leszek majd a letöltendőm huszonkilencedik órájánál (és hányszor elalszom majd közben); és lehet, hogy egyáltalán nem fog működni az egész, akkor pedig sosem tudom meg, mihez kezdtek a XIX. századi Angliában a varázslók. Legfeljebb ha kölcsönkérem Brainoiztól a nem-hangos könyvet.

grunge trivia

Ezen a képen gyanús, hogy nem Jerry Cantrell a világ legjobb pasija. De... Akkor is ő a legjobb! Ez itt pedig súlyosan rock and roll... Igen, vannak új turnémesék a kopasz turnéfotósuktól, lehet álmélkodni és olvasni.

Hm, lehet, hogy tündérmesék helyett nekem is turnémeséket kellene írnom? Nem, ahhoz először turnéznom kellene, és amit abból eddig láttam, hát, az nem nyúlnak való stressz.

És persze a kedvenc kvíz-kérdésem:

This hairy fellow has giant feet, lives in the northwest mountains of the North American continent, and is notoriously camera-shy. Who is he? Ennek a szőrös fickónak hatalmas lába van, Észak-Amerika északnyugati hegységeiben él, és hírhedten irtózik a kameráktól. Ki ő?

a) James Sullivan amerikai milliárdos, meggyilkoltatta a feleségét, 19 évig szökésben volt
b) A werewolf egy vérfarkas, bár inkább farkasember
c) Sasquatch maga a sasquatch, a szőrös, nagydarab hegyi ember
d) Eddie Vedder a Pearl Jam énekese, ugye

Eddie Vedder, hát ki más lenne! Mostanában szőrös, Seattle északnyugaton van, hegyek közt, a kamerát pedig már a Jeremy   óta nem szereti... Eddie! Eddie!

Néminemű nem kis szerencsétlenkedés után foglaltam szállást, úgyhogy két hét múlva nem az esőáztatta mohán kell nyugtatnom fázó tagjaimat, nyavalyogtunk Grafikuslánnyal, spagettiztünk Brainoizzal, és sok a munka, annyi, hogy kedden vittem belőle haza is, éjjel fél kettőig jelentéseket írtam, aztán összeomlottam zokogva, és nem aludtam ki magam azóta sem.

Illetve rendetlenség van, még mindig iszonyatosan nagyon fáradt vagyok, különösen szellemileg, de nagyon; és tegnap gyakorlófényképeztem, de reggel úgy elaludtam, hogy nem hoztam belőle mutatóba sem halott fákat, sem gótikus lámpaoszlopot. Mondtam én, hogy ez lesz a vége, ha egyszer gépet kapok a kezembe, halott fák, gótikus lámpaoszlopok, már csak a mohos kőkísér... ööö... angyalszob... szóval szökőkutak hiányoznak az igazi romantikus művészethez.

szombaton pedig, ez sem kevés szóban

J és jómagam elmentünk kirándulni, csodálatos idő volt, a Gugger-hegy körül sétáltunk, sütött a nap, ujjatlan pólóban, kimelegedve szedtük az érett csipkebogyót, vitorlázó repülőket és siklóernyősöket néztünk, a száraz fű úgy simult a mezőre, mint az egészen kicsi gyerekek haja, és ragyogott, ragyogott minden.

Aztán kimentem a Vigadóhoz, és a fűben aludtam, egyszerűen túl szép idő volt ahhoz, hogy ágyban és párnák közt tegyem.

És vettem fényképezőgépet, küzdelmes volt, küzdelmes... Előrendetem egyet még a hét elején, a cég pénteken írt, hogy frászt, inkább mégsem, vegyek másikat drágábban; aztán vettem másikat olcsóbban, de máshol. Csak azért is máshol. És azóta csupa olyan dolgot látok, amit az én gépemmel (és az én reakcióidőmmel; és az én remegős kezemmel) nem lehet lefényképezni. A sorban ragyogó utcai lámpák közt épp a kiégett, sötét feje mögött fénylő telihold. A Hold hasa alatt alacsonyan felszálló, felém száguldó repülő, reflektorral, a szárnyak alatt villogó fényekkel, a holdfényben kirajzolódó körvonalakkal. Ifjú forradalmárok - az egyik félig alszik a műemlék árkádsor alatt, csak a feje és a bakancsa lóg ki a narancssárga pokróc alól; a másik, nemzetiszín zászlóval a vállán, fölé guggol, és valamit magyaráz - majd egy szenvedélyes, részeg, sovány fiatalember, az a fajta, akivel az ifjú Petőfit és az ifjú József Attilát szokták játszatni; nemzetiszín karszalag a balján, az arcán iszonyatos, dacos fájdalom - bár persze akkor még nem volt a kezemben a fegyv.. ööö... fényképezőgép, és amúgy is mind-mind betörték volna a képemet, ha kattintgatni kezdek. Ezek kérem mind-mind úgy néztek ki, mint akik tényleg és komolyan hiszik, hogy menni kell és tenni kell, és akkor talán ... és ilyenkor borzasztó dolog ám vén cinikusnak lenni, és úgy látni, hogy nem, nem, manapság már messze nem a víz az úr, fejlődött a hajóépítés is az elmúlt pár száz évben, kérem szépen, nem csak fogyasztó(zomb)i társadalmunk lett; nem valami hatékony dolog történelmi vihart játszani a világ innenső szegletében.

Ó, vagy legalábbis vagyok annyira öreg és cinikus, hogy ezt hiszem. Hogy szeretném ezt hinni. A forint stabilitása, két hét múlva mennék nyaralni, és minden. De néha kíváncsi lennék, hogy vajon a békés budai polgárok mindegyike kitörő örömmel üdvözölte március tizenötödikét, vagy valójában a többségük a gazdasági összeomlás miatt rettegett.

(Nem, nem akarom a mostani helyzetet a negyvennyolcashoz hasonlítani - bár azt hiszem, az akkori világrendben egyáltalán nem volt kirívó a Habsburgok bánásmódja, a birodalmak sehol sem irányítottak kesztyűs kézzel, az angolok például 1848-49 tájékán épp tömeges éhhalálba kormányozták az íreket; igaz, az eseti forradalmaskodás sem számított szokatlannak - de nem árt megjegyezni, hogy itt és most nem csupán a zavargó csőcselék járja a várost, hanem sokan tényleg már csak a tömeges megmozdulásokban és a forradalmi hevületben hisznek. Nem árt megjegyezni, mert sokkal veszedelmesebb.)

Viszont megpróbáltam lefényképezni az egyetlen képet a lakásban (minden más fénykép, poszter és képeslap), íme, az ácsi református templom és parókia, apai nagyapám itt élt és szolgálta az Urat évtizedeken át (igen, igen, ez azt jelenti, hogy lelkész volt; sőt, a szüleim abban a gyülekezetben ismerkedtek össze, ahová az anyai nagyszüleim járnak a mai napig, mi már csak ilyen vallásos népek vagyunk, bár templomot belülről utoljára turistaként láttam, igaz, akkor azért felhorgadt bennem valami dac, hogy talán mégiscsak korbáccsal kellene kikergetni innen a hivatalosan betelepített árusokat, különösen, hogy van képük ennyit kérni egy bénán megrajzolt levelezőlapért). Halvány emlékeim még nekem is vannak erről a házról. Egyszer a dolgozószobához vezető ajtó előtt találtunk a nővéremmel egy varangyosbékát; de abban már nem vagyok biztos, hogy tényleg vezetett-e oda lefelé pár lépcsőfok? Kavicsos, fehér ösvény futott a templom felé, és nagyanyám rengeteg tyúkot tartott; a nővérem akkoriban még nem félt a madaraktól, és lelkesen szedte alóluk a tojást. A szobákban mindig rettenetesen hideg volt; a ház előtt, az utca felé rengeteg virág; nekünk virágfejű, világoskék locsolókannácskáink voltak. Hároméves lehettem, amikor elköltöztek onnan. Érdekes módon a képet anyám őrizte meg, kereteztette be, és tette ki a szobájába, és csak akkor került hozzám, amikor a család szétköltözött.

Az kissé meglepett, hogy a tizenhat próbálkozásból hét szabályosan szellemképes volt, két templomtoronnyal, úgy ingadozott a kezem (hmm, de harminc fokot zártak be egymással a tornyok, úgyhogy nem lett volna jó templombővítési tervnek), és a vízszintest egyetlen egy árva képen sem találtam meg. Volt némi utómunka ám a grafikai programokkal, nem is kevés. Baljós, baljós, ha mást is ilyen ügyesen fényképezek... Akkor fölösleges volt ilyesféle masinákba fektetnem a nehezen össze... na jóóóó, nem izzadt, összefordított pénzemet.

Könyvek és álmok, bő lére eresztve

Szentül megfogadtam, hogy hétvégén rendet rakok és kitakarítom a folyosó rám eső részét is, de persze szabotáltam. Keményen. Valamikor vasárnap reggel nyolckor arra ébredtem, hogy engem senki sem szeret, és különben is, úgyhogy a világ legfölögöslegesebb dolgait pofozgattam helyette számítógépen, hat programban, hogy aztán kinyomtassam, és kidobjam.

Igaz, péntek óta érett, hogy beforduljak, mint szemetesautó a zsákutcába (ha már egyszer megalkottam ezt a förtelmes hasonlatot, akkor használom is, nna), pénteken egyrészt fáradt voltam - mikor nem - és sok programom volt, és mindegyik furcsa és szomorú gondolatokat ébresztett bennem. A beteljesült és tönkrement álmokról, a beteljesületlen, de már a múltba foszlott álmokról, és azokról persze, amikről még nem mondtam le, hiába tudom, hogy nem lehet.

És persze nem csak a saját álmaimról. Húgommal futottam össze, és adott pár könyvet, apám küldte. Egy Lesznai Anna képes-verses kötetet, ó, gyermekkorom egyik meghatározó hangulata volt A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban , de még sosem gondoltam végig, hogy tudat alatt mennyit hathatott arra, hogy huszonegynéhány évvel később hogyan kezdtem el rajzolni. Az Amur-parti mesék   döbbenetes rajzainak hatását már könnyebben felismertem, Gennagyij Pavlisin, jegyezzük csak meg.

De nem csak ezt a könyvet küldte, hanem valami asztrológiai-pszichológiai témájút is, mert mondta, hogy amikor azzal foglalkozott, ez tetszett neki a legjobban; apámat szinte minden érdekli, ami szellemi - akár intellektuális, akár spirituális - és az asztrológiában akkoriban, amikor lánglelkű, ifjú geofizikusént a pályáját kezdte, akadtak olyan elképzelések, hogy egyes jelenségeknek valóban lehetnek különféle kozmikus sugárzások a hátterében. Apám amúgy is a mágneses terekkel foglalkozott, különösen a Nap ciklikus mágneses viharait és azok a Földre gyakorolt hatását elemezgette (többször is elmagyarázta nekem, mindig hajszálhíján, hogy nem, de végül csak megértettem, aztán elfelejtettem) - de nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy a család azon ága mindig is leküzdhetetlenül vonzódott a különféle vallások és hitvilágok, mesék, mítoszok, rítusok tanulmányozásához. Tegyük hozzá, hogy nagyapám kilenc-tíz nyelven olvasott, apám "már csak" négy-öt nyelven; én pedig örülök, ha angolul elbogarászom egy szövegben. Így múlik el a világ dicsősége. Az emberi nem hanyatlik, miegymás.

De visszakanyarodva a könyvhöz. Rengeteg fiatalkori könyvét megkaptam én már, amikor elkezdtem angolul olvasni, szinte az összes angol nyelvű science fiction-öm tőle van; de már felnőtt vagyok én is, és most először úgy kaptam meg egy régi könyvét, hogy tudom, hogy amikor ő ezt elolvasta és megértette - fiatalabb volt, mint most én . És még csak nem is ez törte össze a szívem; hanem könyvjelzőnek egy régi boríték volt benne, és eszembe jutott, hogy amikor ezt a könyvet olvashatta, talán úgy érezte magát, mint aki a felnőttkorba lépett , mint aki élete virágjában van. Akkoriban házasodhattak össze anyámmal, és azt hiszem, teljesnek láthatta az életét. Teljesnek és ígéretesnek. Az ifjú családfő, hivatással, tehetséggel, lehetőségekkel.

És aztán minden széthullott körülötte.

A másik programból pedig szintén két könyvem származott, bár az voltaképp egy, csak különféle két borítóval, és itt inkább csak arról volt szó, hogy fogok-e még egyszer olyat írni, hogy Szerb Antal elismerő hümmögéssel hívjon az asztalához a túlvilági kávéházban. Nem lehetetlen. Korszerű sosem leszek; de fájdalmasan klasszikus és klasszikusan fájdalmas talán még igen. De egyelőre ez is csak egy álom, és úgy érzem, hogy még jó néhány évig nem leszek elég bölcs ahhoz, hogy elérjem.

Addigra pedig még minden széthullhat körülöttünk.

Azért persze nem vagyok ennyire pesszimista, van remény, néha még arra is, hogy ami széthull, az másképp, sőt, akár sokka szebbre is összeállhat.

undor construction

Tegnap hazatakarítottak minket kora délután, mert félő volt, hogy a tüntető tömeg kárt tesz az épületben, amint az Andrássyn aláhömpölyögve összetéveszt minket valamelyik követséggel. Tömeg, az ugyan nem hömpölygött, de mindenki ritka boldog volt az ajándék fél nap szabadsággal, én például - mily meglepő - átaludtam.

A politikáról továbbra is egyszerű és naiv gondolataim vannak, például, hogy milyen jó lenne olyan országban élni, ahol az ember anélkül olvashat Tamási Áront, hogy szélsőjobbos fosztogatónak tartanák, és hogy esküszöm, kivándorlok Csádba, ott ugyan talán még lőnek is, de legalább egyik oldal sem az enyém, nemhogy a családok és barátok körén át mind a (hatszáznyolcvan)kettő, hogy az összes miatt lógatnom kelljen a fejemet.

Találtam szintén egyszerű és naiv gondolatokat, nagyon egybecsengtek az enyémekkel, és újfent megállapíthattam, hogy igen, az írek tényleg a nyugat magyarjai - de akkor miért hagyják ki a csípőspaprikát a kosztból? A Primordial pólós kölyök szerint sincs már közép, a világ egyre sötétebb, az egyik oldal a másik karjába kergeti az embert, és gyanítom, csak azért nem tette hozzá, hogy nemsokára az utcán ütik majd egymást az emberek, mert az Dublinban (is) a bevett szórakozási formák közé tartozik.

Miután tegnap eldöntöttem, hogy innentől straight edge leszek, mert az mennyire tetszik már, pillanatnyi emlékezetkiesés alatt vettem két üveg pálinkát a hosszú és esős útra. Aztán ráébredtem. Hogy mi is ez itt a kezemben. Kénytelen leszek majd csak a visszatérés örömére meg sXe-ülni, vagy akkor sem. Addig pedig éljen a kábítószer, az alkohol, és az alkalmi szex - na ugye, eddig is ez tette ki életem túlnyomó részét!

Igen, ha az ellenőrzést akarnám visszanyerni a függés helyett, akkor nekem bizony a kávéról és a nyafogásról kellene leszoknom. Jellemző, hogy a straight edge mozgalmat férfiak találták ki; sehol sincs benne szó a kényszeres fogyókúra és a szemöldökfestés megtagadásáról, vagy hogy csak a derű óráit számold, az édesítőszer kalóriáit ne.

És most negyedig sem vicceltem. A modern nő saját maga testi, szellemi és lelki elpusztítására kényszerül, ha meg akar felelni a világnak. És iszonyatos nyomás nehezedik rá, hogy ezt tegye. Messze nem a narkotikumok a legveszedelmesebbek. Hanem a minden áldott percben újra és újra megerősített, ránk erőltetett rögeszmék.

Megvettem a piros hajfestéket (igen, tudom, társadalmi nyomás; de mondtam én, hogy valaha is ellen tudtam állni neki? nem), de azt hiszem, a betonkemény zseléről lemondok, a múltkor csak egy morzsányi hajhabot kentem a fejemre, és aztán egész nap azon gondolkoztam, melyik papírzacskó lenne elég nagy, hogy elrejtsem azt a hathetes állott koszra emlékeztető végeredményt. Tervezem az útvonalat. Bakancsot viszek; túrázni fogok. És csokit is viszek. És olajbogyókonzervet. Kockasajtot és zacskós levest.

Tervezem, hogy enni is fogok, igen. És nem, nem, akkor sem fish and chips-et.

őszi sugárúton mélázva dúdoltam magamban... mégsem őszi chanson

Közben eszembe jutott, hogy de hát Mat Cauthont még fel is akasztották csodálatos világfára, és részint ennek a kapcsán bölcsült meg - Odin, Odin, Odin! - de elbizonytlanodtam, hogy most hogy is vannak a jóslatok, ő fog megvakulni félig, vagy Rand egészen, vagy netán mind a ketten? És a Fényre, szegény Rand, mire eljutna odáig, hogy vére hulljon a Shayol Ghul lejtőjére, már annyira lerokkan, hogy szerintem még örülni is fog egy kis átmeneti meghalásnak (elvégre amúgy is minden jel arra mutat, hogy utána föléled valamiféleképp). Csak Perrint nem sikerült még mindig elhelyeznem.

Tegnap valahogy sikerült úgy elbarmolnom az időt, hogy épp sötétedéskor indultam hazafelé, a felhők között még hidegen, világosan derengett az ég, a lámpák narancssárgás füzérben futottak végig az Andrássy úton, a közlekedési lámpák pirosa-zöldje mintha karneválra villogott volna, a kétoldalt nyurga, fiatal fácskák szegélyezte, kockaköces járda döbbenetes perspektívában futott az estébe, és olyan szép volt, és olyan őszi, amilyen szép és őszi csak lehetett. Legyalogoltam a Köröndig, aztá vissza, aztán még egyszer le, olyan szép volt. Aztán elballagtam az Oktogonig, de azon a szakaszon már nem villák között fut az út, a járda is szélesebb, és beton, nem éles, apró kockájú kő, a fák pedig túl öregek és terebélyesek ahhoz, hogy kiadják azt a metszően éles perspektívát, amit a még épp csak tollseprű formájú csemeték. De azért nem volt csúnya ez a rész sem.

És vidáman bukdácsoltam extra magas sarkú cipőcskémben, rózsaszín zsenília pulóveremből kikandikált az épp csak egy árnyalattal halványabb blúz szaténfényű gallérja, időnként meghúztam a kezemben lóbált liter tejet, a fülemben pedig a világgal és benne elfoglalt, piciny al-pót-mű-yuppie helyemmel tökéletes harmóniában ordított a Sick of it All.

És pont a SOIA nem százszázalék szigorúan straight edge, hogy legalább az alkoholmentes italért megdicsértek volna.

Hm, rájöttem, hogy tulajdonképp minden kisebb-nagyobb kilengésem dacára hozzám bizony közel áll az eredeti straight edge elképzelés. Hogy mi irányítsuk az életünket, ne a különféle hormonok és vegyületek. Vagy legalább megpróbáljuk. Mi irányítani. Az életünket. Bár azt azért nem vállalnám, hogy sosem iszom, ahhoz túlságosan is szeretem a barackpálinka ízét. És a vörösbort. És a fehérbort. De nagyon.

A vegetariánizmust pedig egyenesen vigyétek innen, és hozzatok helyette egy rózsásra sütött marha hátszínt, melun-i brie mártással, de most azonnal! Még szerencse, hogy az eredeti koncepciónak a húsmentes étrend nem volt része. Jut eszembe, szóról és szóra, költői múltam regyik agyogó gyöngyszeme, a HC-négysoros.

Robban a harag, a vad indulat
Fel-alá kalapál, ugrál minden;
Mondd ki nyugodtan az igazadat
A húsmentes étrendnél jobb úgy sincsen!

mr & mme

Naszóval az úgy volt, hogy. Valamikor két és fél hete, azaz szeptember derekán, felkerekedtünk, és férjhez adtuk édesanyámat. Már az odaút is izgalmas volt, vagy inkább elképesztő, az Air France kitett magáért, vacsora helyett kaptunk egy fél szelet toast kenyeret, aminek megmutatták a sajtot, ezen mi nem is morgolódtunk annyira, ellenben a mellettünk ülő, francia üzletember, aki potom ezer-egynéhányszáz euróért kapta ezt a pompás kiszolgálást, annál inkább.

Az esküvőt megelőző nap még rengeteg mindent el kellett intéznünk, ennek örömére ismét ittunk pusztítóan erős feketekávét Párizs belvárosában, de sok másról nem számolhatok be, mert akkor már két hete hajráztam a Jordan könyvvel, és lépten-nyomon mindenütt elaludtam. Igen, igen, még a bürokráciával hadakozva is; egyébként tényleg mindent túlbonyolítanak, amit csak lehet, ehhez képest idehaza ügyintézni, piha, meg hah, egyszerű.

Szombaton persze egész délelőtt szemerkélt az eső, és valami olyan páratartalom volt, hogy kis híja, hogy nem kellett búvárpalack a létezéshez. Csináltattunk csodaszép csokrot, aztán készülődtünk, és a szokásos problémák, hogy de-hogy-áll-a-hajam és jó-e-ez-a-nadrág.

A polgári szertartás ebben a kastélyban volt; eredetileg nem ott lett volna, sőt, valahol egészen máshol - épp csak az előző hétvégén valaki felgyújtotta a polgármesteri hivatalt, és ez nagyban hátráltatta, hogy ott esküvőt tartsanak. A tűz egyébként kifejezetten (és kifejezetten sikeresen) az irattárat célozta, így az esküvő előtti hetet vidám dokumentum-pótlással tölthették a házasulandók, szerencsére anyáméknak mindenről volt másolatuk, de az aznapi másik pár nem volt ilyen előrelátó. Feltételezések szerint amúgy is az ő egyik haragosuk gyújtotta föl a polgármesteri hivatalt, hát, én nem tudom, de tény, hogy volt egy-két olyan alak az ünneplő tömegben, akiket még egy extra-gettónigga-vagyok klipben is erős túlzásnak érezne az ember. Miért kell egyeseknek röhejes közhelynek álcázniuk magukat? Nem fogom megérteni sosem.

Mi ellenben egy csepp tömeget sem alkottunk, az ifjú párral egyetemben talán ha tizenegyen voltunk (egészen pontosan tizenegyen, addig még el tudok számolni), ebből hárman leánygyermekek (a vőlegény lánya és mi ketten), további családtagok és barátok, semmi rózsaszirom dobálás és egységes koszorúslány-ruha (hála a mindenségnek - az egységes ruhákban általában az a legegységesebb, hogy mindig, mindenkinek rosszul állnak), de ettől még nagyon hangulatos volt az egész. Ah, és virágmintás selyemtapéta és aranyozott kempingszékek (bársony ülőpárnával) (komoly), és a végtelenbe nyúló, zöld gyep; kastélyt akarok! Igazán festői környezet egy esküvőre. És amúgy is. Csak személyzet is legyen, aki rendben tartja, ugye.

Az eseménysor következő részét a buddhisták meditációs célzattal lekerített kis birtokán töltöttük - kastély, melléképületek, teraszok, lugasok, rózsák a falon, arborétum, ciprusok, mamutfenyők, alulról is, vadszőlővel befutott, hatalmas kőfalak - szertartás, szaké, állófogadás, aprósütemény, sült paprika, kecskesajt kockákon, különös szerzetek, nagy séták, hát, itt tényleg el lehet lazulni, az egyszer biztos, hogy ellazulni, hát aztán itt tényleg lehet. Bár talán nem térek át buddhistának mégsem. Mi már közel ötszáz éve az anyanyelvünkön imádkozunk. A fene fog ennyi idő után áttérni, és épp a szanszkritra.

A földi hívságok közül is különösen a magassarkú cipőket ellenezhették a terasz építői, úgyhogy mindenki szétverte és kitörte a legalkalmibb (nyilván legdrágább) cipellője sarkát, valamint a bokáját, és megbillent, és elesett, és kiöntötte, és elejtette. És fellökte. De azért kellemes volt, bár kicsit néha zavart, amikor tört angolsággal, ellenben súlyos francia akcentussal próbáltak meggyőzni arról, hogy bizony nekünk is érdemes lenne tájékozódnunk arról az enyhén palócos "nemjó"-val kezdődő, a bennünk élő Buddha felébresztését szolgáló kis mondókájukról, de miért épp akkor, amikor végre kihozták az ételt? Egészen békésen tudok hallgatni, de ha közém és a sült paprika, kecskesajt kockákon közé áll a prédikáció, akkor annyira mégsem.

Később átvonultunk egy hamisítatlan francia kisvendéglőbe, és elképesztően finom, hamisítatlan francia vacsorát költöttünk el, elképesztően finom, hamisítatlan francia borokkal. Melun-i brie-t minden asztalra! Sőt, melun-i brie-ből készített sajtmártást, félig átsült marha hátszínnel és pirított baconcsíkokkal áttekert, párolt ceruzababbal minden asztalra! És persze madártejet.

És másnap már megint esett az eső, valamint most már egészen biztos, hogy az ellenségeimnek csak egyet kívánok: utazzanak Air France-szal a Charles de Gaulle-ról. Sokszor. Ennél rosszabbat kívánni sem lehet.

De hát összességében csudaszép volt és csudajó, és sok-sok-sok boldogság.

Ezt műveltem hát a különféle francia kastélyokban. Tapsi nyuszi, második bé osztály, fogalmazás vége.

1004

Hörr. Fáj a fejem. Nem haladok semmivel. Semerre. Mert amikor haladnék, akkor alszom. A fenébe is, sejtettem, hogy sokáig tart majd ledolgozni azt a szeptemberben felhalmozott alváshátrányt, de hogy ennyire? És hogy még csak négy nap telt el? Rendet kellene raknom, de alszom. Mosnom kellene, de alszom. William Morrist akarok olvasni, de alszom. Ismeretetőt is szeretnék róla írni, de... hihetetlen.. alszom. Aludnom kellene... na végre valami, ami megy!

Manapság mindenki kísértetekkel ébred, vagy csak úgy, megmagyarázhatatlan időpontokban, de ugyanakkor, mint a többi szorgos hangya. (Én nem, én alszom, akkor is, igen.) (És különben is, hol újdonság már az nekem, ha kísértetekkel ébredek?) Érdekes. És mint a világon szinte minden más, ez sem jelent semmit sem. Amikor eljön a világ vége + az apokalipszis + a minden, nohát, a jelenéses János nem jelezte előre, hogy a hajnal negyed négykor csapatostul felriadó, kába irodisták az első jelek közé tartoznak majd.

A világ amúgy szép, az időjárás is szép, csak olyan csúnyán. Azaz igazán felhős-szeles ősz van, és ez szép, de voltaképp, ha az ember az időjárásról beszél, akkor erre bizony azt mondja, hogy csúnya. Pedig ha csak a színeket és az árnyékokat, a levelek táncát és a felhők haragos bodrait nézem, akkor szép. (Ha a fejemet épp letépi az orkánerejű szél, és közben a zoknicsücskömig eláztat az eső, az viszont borzalmas, akkor is, ha szép.)

Istenem, de gyűlölök borító- és fülszöveget írni. Büntetésből.

Hiába erősödik a Sötét Úr szorítása a világon, a remény nem alszik ki. A kényszerű szövetségek barátsággá nemesednek, és a kitartás, ha apránként is, de elnyeri jutalmát. Hőseink rendületlenül haladnak a céljuk felé, bár sokszor embertelen árat kell fizetniük azért, hogy megmaradhassanak a saját maguk által helyesnek vélt úton.

Rand al'Thor mindent megtesz, hogy még az Utolsó Csata előtt szövetségbe fogja az emberiséget, de ahogy egyre elvakultabban hajszolja célját, a keserűség mindinkább eluralkodik rajta. Perrin a seanchanok oldalán harcolva próbálja meg kiszabadítani feleségét a shaidók fogságából, és a győzelemért százakat is a legszörnyűbb rabságra adna. Mat kénytelen felvállalni azt a szerepet, amit a legjobban gyűlöl, ám hogy hadvezérként menthesse szerelmét, új, minden eddiginél pusztítóbb fegyvereket kell bevetnie. Elayne megingathatatlan bátorsággal küzd édesanyja trónjáért, Egwene pedig csendes kitartással, fogolyként próbálja megdönteni Elaida őrült uralmát a Fehér Toronyban, de még ha sikerrel járnak is, vajon lesz-e idejük új egységbe kovácsolni alattvalóikat? Az Illúzió véget ért, és a Tarmon Gai'don már közel...

Igen, és a borító- és fülszövegek is legalább annyira gyűlölnek, mint én őket. Ez is olyan éktelenül tenyérbemászó lett...

És még mindig nem tudjuk a válaszok felét sem. És már csak egy kötet van hátra. És abban még Moiraine-t is vissza kell lopniuk az -lfinnektől. És Matnek még félig meg kell va... hé, Matnek hollói vannak, botja, titkos, ősi tudása, és a jósálmok szerint félig meg fog vakulni! Nocsak! Mat egy darab Odin lenne? És akkor Perrin? És mire véljem Rand bal kezét? És hogyan lesz Beldeine Egwene Krónikaőre?

És még ezer elvarratlan szál. Tényleg nem ártana már, ha meggyógyulna az öreg Jim, és befejezné végre...! Igen, igen, én is függő lettem.

(hozzáfűzném)

(Brainoiz ifjúkori fényképén egyébként csak azért szórakoztam olyan jól, mert eszembe jutott, hogy jééé, hát egyszer mi is voltunk fiatal bölcsészek, na, hát nem szégyen az, ellenben milyen vidám kis emlék; mellesleg a házigazdánk szerint - aki szintén szerepelt a képen - azon a sörözésen, amikor amúgy feltehetően Brainoiz születésnapját gyűltünk össze megünnepelni, első fanclub-ja körében, én is ott voltam valahol a kép... nem, inkább a fényképezőgép túloldalán, és tényleg dereng is a dolog, és ettől csak még jobban nevettem)

alvónyúl

Alszom. Mindig. Most is. Már álmomban is gépelek (ha más csengethet egy kicsit, akkor nekem szabad gépelnem, nem?), kivéve, amikor álmomban világot mentek meg, mint mostanában rendszeresen. Mondjuk ha elnézem ezt a világot, akkor rá is férne egy kis megmentés...

Most pedig azon gondolkozom, hogy megint hová tűnt az ásványvíz. Megittam? Sajnos minden esély meg van rá... És hogy vegyek-e részletre digitális fényképezőgépet, mert nincsen. Épp csak jó lenne-e az a világnak, ha újabb önjelölt fényképész-terminátor szabadulna rá, és nekem, ha újabb eszközt adna a kezembe az élet? Persze az lesz a vége, hogy megveszem, és aztán rettegjen a világ... A legutóbb is győztek a gót ösztönök, amikor digitális gépet kaptam a kezembe. Rózsát fényképeztem kőfalon, halott fák vádlón az égbe meredő, kopár ujjait; öhh, és mamutfenyőt alulról, bár végtére is örökzöld, határeset, rá lehet fogni, hogy gót, még épphogy. Csak.

Hétvégén is A.L.U.D.T.A.M.; kivéve, amikor jóbarátoknál a háziasszony fülét huzigáltam, mert születésnapja volt, aztán a meglepetésbe készült születésnapi tablón pedig felfedeztem Brainoiz ifjúkori képét is, és visongva csapkodtam a térdemet; és amikor Grafikuslánnyal vacsoráztunk több rendbéli pirított magvakat, és közöltem, hogy én azt az újfajta társadalmi ellenállást választom, hogy nem fogyókúrázom, mert úgysem tenném, és úgyis minek. Valamint vasárnap a nővéremékkel az erdei házikóban bográcsoltunk tárkonyos csirkeragu levest, és elképesztően tökéletes lett; a nyúl főz, de leginkább eszik. Utána pedig alszik tovább.

Megyek is. Jóccakát.