Mész

Igazából ez egy másik történethez kapcsolódik, ami sokkal hosszabb, lényegesen zavarosabb (még ennél is!), és évek óta a köddé váló, nagy közös tervek semmijében lebeg. Állítólag azért ez itt még működik magában is, nem tudom, nem jutott jobb az eszembe. (Olyan jó meg úgysem lesz már, mint a Flandria.)

     Nézte, hogy alszik a fia. A takarót félig lerúgta, félig magára csavarta, pucér lába kilógott az éjszakai hidegve, a bal karját a feje fölé emelte, a vastag kelmét az arcára húzta. Gyermekkorában így aludt, és olyan megdöbbentő volt egy felnőttben visszalátni ezt a nemtörődömséget, hogy az asszony egy pillanatra elfeledkezett az emésztő fájdalomról és haragról is.
     Emlékezett még rá, mikor látta így utoljára. Húsz éve volt, az ostrom előtt pár hónappal. Tudták, már hogy háború lesz, veszekedtek rajta épp eleget: a férje azt mondta, menjenek keletre, az ő szülővárosába, meneküljenek, amíg még lehet… de az asszony itt született, itt nőtt föl, büszke volt és makacs, és megingathatatlanul hű az otthonához. A férfi elment és elvitte a fiukat is. Ő maradt: gyermektelen volt, de még anya. És az anyák feláldozhatták magukat, hogy megvédjék az otthonukat. A gyermekeiket. Odaadták magukat a kőnek, hadd legyenek a föld eleven dühe, ha a falak és a bástyák elesnek.
     A férje árulása, hitvány gyávasága most is haragra lobbantotta, de a láng hamuba holt, ahogy eszébe jutott az üres ház. Egy tavaszon és egyetlen gyermektelen nyáron át sodródott napról napra, mint egy… kísértet. Megborzadt. Húsz év szenvedés után is csak akkor gondolt magára kísértetként, ha az élete utolsó hónapjait idézte fel. Az a szörnyeteg, amivé a várost védve változott, valami más volt. Valami elevenebb, még ha csak a gyűlölet hajtotta is.
     Az ágyon alvó férfi megmozdult, és az asszony önkéntelenül is odahajolt, és végigsimított a homlokán. Az ujja hófehér volt a hófehér lepel alatt, göcsörtös és merev a mésztől, ami a falba kötötte a halandó testet; az égető mésztől, ami lángra lobbantotta és visszamarta a haragját a világba… Tűz volt az ujja és halál, és ezen nem változtathatott a szeretet sem.
     Megérintette a fia arcát. A férfi megdermedt, és az asszony érezte, hogy retteg. Küzdött volna az érintés ellen, de mozdulatlanul hevert: a mész varázsa megbénította, kiszívta minden erejét, rémképekké torzította az álmait.
     Az asszony hátrahúzódott, és a tulajdon arcába mart, úgy jajongott.
     Kísértet volt, és a gyűlölet csak még halottabbá tette.

2016.

tervek és darvak

Ősz van, ha hétvégén nem csöpög takony az égből, akkor felmegyek a hegyoldalra fényképezni, mert még a reggeli ködön is átégnek a színek. Kitaláltam, mit írjak nanowrimóra, a részleteket sem ártana letisztázni, például nevek, miért kell, hogy neve is legyen a dolgoknak, nyomorult szereplők, miért kell, hogy legyen nevük is, ó, miért? Valamint csomózott darvak.

És vörösvércsék is. Továbbá mókusok.

horzsol, mint a metal

Idén nyolcadszorra voltunk távolról indítani, ismét Pécs-Villány viszonylatban, ismét Jud-Woof-Nyerw-Noiz-Tapsi felállásban. Ez volt az első esős indításunk, ráadásul a vonatot is szerelték, szóval a pincesorra csak Jud önfeláldozó sofőrködésének hála jutottunk el, de ne fussunk ennyire előre, mert szokás szerint ezúttal is már pénteken kezdetét vette az evés-ivás.

Idén kezdésnek a Bohémia nevű, autentikus cseh sörözőbe ültünk be. Nagyon kevés pécsi helyre emlékszem előző életeim bármelyikéből, de azt tudom, hogy egyszer (a hely előző életeinek egyikében) én itt húslevest ettem és boldog voltam. Ráadásul pityergősen hideg volt az este, minden indokolta azt a pálinkát, legfeljebb az nem, hogy tudhattam volna, utána azonnal fejbevág a többhetes kialvatlanság. Hosszú évek ígérgetése után ezúttal valóban csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Hobbit és barátnője: óriási hamburgereket ettünk, és igyekeztem álmon sem halni, ha már éhen nem kellett. Hazafelé menet zuhogott az eső, és a szó minden értelmében elázva caplattunk le a taxiállomásig. Gyorsan haza, és alvás.

Másnap eső, eső, eső. Még eső. Idővel azért felkerekedtünk, és elautóztunk Villányba, és a barátságos novemberi időjárás dacára rozékat ittunk, méghozzá fröccsnek, mintha nyár volna. Végül is az volt? Ittunk, aztán ettünk, rengeteget beszéltünk a Tátra-teáról, de nem kóstoltuk meg, pedig az ízek és alkoholfokok egészen széles skáláját végigpróbálhattuk volna (ha igazán rosszul akarunk lenni). Én egy ponton elaludtam az asztal mellett ülve, miközben a fejem fölött kopár őzkoponyák meresztették a szarvukat a mennyezetre, odakinn pedig rózsaszínbe öltözött emberek futottak, hiába esett. Később fényképeztünk még napraforgókat és ködsapkás hegyet, majd sikeresen lebeszéltük a Férfiakat, hogy amúgy Férfiasan bemenjenek még viszkizni a városba (érveink: elég tömény van a lakásban, elég tömény van bennük, valamint a youtube-on fellelhető legótvarabb popslágerek).

Vasárnap reggelre alábbhagyott az eső. Az elmúlt két év szokásának megfelelően reggeli közben megvolt az intergalaktikusnetes beszélgetés is az Ausztráliába szakadt, eredeti és hamisítatlan távolról indítóval, aztán bementünk a városba, és ebédeltünk még egy kis lazacburgert indulás előtt. Rövid időre a nap is kisütött, és a vonatot sem késtük le.

(Utána már csak három hónapot kellett várni, hogy végre formába vágjam ezt a tíz mini-képet, de mentségemre legyen mondva, Jud és Noiz is csak a múlt héten teljesítették beszámolási kötelezettségüket.)

szombat

Aztán reggel mégis sikerült valahogy felvakarnom magam az ágyból, és eltámolyognom az iroda felé, útközben még vásárolni is beugrottam, és volt akciós francia kecskesajt, már megérte felkelni. A sörről persze elfelejtkeztem, pedig azt is akartam venni, igaz, azt nem bentre (a kecskesajtot is hazaviszem), szóval még Bran klubba menet is beugorhatok majd a boltba, mert nekem ma este igenis sörre van szükségem, esetleg illatos, fűszeres ginre, de a túlélőkészletemben csak négyféle fájdalomcsillapító és egy szállodai varrókészlet van.

Végszóra eleredt az eső.

péntek

Céges vacsora utáni péntek, nincsenek annyira kész az emberek, mint nyáron voltak, amikor a kitartóbbak hajnalig ittak egy diákkocsmában, de az októberi időjárás pótolja a másnap esetleges hiányosságait. Álmon halok, egyszerűen álmon halok. És ma este is lenne hová mennem, és holnap reggel is be kell jönnöm dolgozni. Úgy csorognak el a napok, hogy néha, ha elbambulok, még azt hiszem, tavasz van, és csak most jön majd a nyár, pedig épp ellenkezőleg.

Rengeteg mindenről lehetne írni, itt van például Bob Dylan Nobel-díja (nekem tetszik a dolog, már amennyire az egész irodalmi Nobel egyáltalán érdekel, és az bizony elég minimális), aktuális világ- és lokálpolitikák (argh; bár kivételesen legalább néhány tétellel legalább az életképes idiótaságig képben vagyok), az ámbráscetek letűnőben lévő kultúrái, vagy hogy milyen Gulácsy képeket láttam, és ennek kapcsán, hogy mennyire nem értek én a képzőművészethez. Aztán rengeteg mindenről nem lehet írni, mert nem tudok, vagy nem akarok, vagy egyáltalán, kit érdekel, például kaptunk iPhone 7 Plust, és most minden létező dolgot ki kell vele próbálni az Alkalmazásban, nagy és kényelmetlen, és megőrülök a tízes iOS-től (amit három hete már megkaptunk egy másik telefonra, és minden létező dolgot ki kellett vele próbálni az Alkalmazásban, és annál már csak a fordítva beszerelt kamerájú telefon volt a rosszabb a ropogósan friss hetes Androiddal) (de ez a munkám, és cserébe adnak pénzt, megbecsülést, munkanapokon délután háromkor többféle gyümölcsöt, változó rendszerességgel, de hetente többször svájci csokit).

Annyi mindent kéne csinálni, mindjárt november, és még azt sem találtam ki, idén milyen történettel nem haladok majd semerre a nanowrimo alatt.

mély nosztalgia

Végül elmentem Füredre, illetve legfőképp Tihanyba, Füreden csak fagyiztam és aludtam és juhtúróval és csülökkel töltött rántott bordát ettem (volt rajta füstölt sajt is, nehogy elfogyjak). Egészen nem olyan volt, mintha visszamentem volna valahová, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem, hanem mintha elmentem volna valahová, ami sokban emlékeztetett egy helyre, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem. Az pedig ismerős érzés, a magyar vidék nekem többnyire mindig egy darab Tihany, nyáron például voltunk Bikalon, ami egy Tihany volt, csak autentikus betyár-Disney helyett farostlemez romokkal (az apátsági templomba ezúttal be sem mertem menni, mert abban a koncentrátumban igen rossz hatással van rám a barokk művészet), és kevesebb tóval, de gondozottabb medencével, mint aminek a peremén hasalva ellestem a helyes lábtempót a parányi dísznádasba települt békáktól. Vagy amikor tizenkilenc éve voltunk Aggteleken, az is egy Tihany volt, még csak nem is sokkal sziklásabb, és tavasszal az sem volt feltűnő, hogy kevesebb tó van körülötte. Szóval most voltam Tihanyban, és hát az is egy Tihany volt, nem az a Tihany, az idea, az eszmény, hanem csak egy arra sokban emlékeztető dolog. Az étteremben, ahol harmincöt éve rántotthúst ettünk krumplival, most szuvidált csirkét kínáltak, és citromos vinaigrette volt a rukkolás salátán, nem paprikás tejföl a friss uborkán. A kikötőben már nem kézzel húzzák fel a viharkosarat, nincs is már viharkosár, és talán már a piros jelzést sem úgy lövik fel, hogy mire felnézel a pukkanás hallatára, már nem is látod, milyen színű volt.

az életem egy sorminta, vagy esetleg mégsem

Dolgozunk, az ablak előtt a nyárfa észrevehetetlenül szőkül, mintha csak a szeptember végi fény lágyítaná meg a színét. Megnyugtat, hogy a másfél képernyő magas, öt képernyő széles folyamatábrát nem csak én gyűlölöm (ha olvashatóra nagyítom, nem látom át, ha átlátom, nem tudom elolvasni, mit is nézek), és remélem, hogy nem csak én nem értem. Hétvégére főleg olyan terveim vannak, hogy nem csinálok semmit (ez bejött múlt héten is), vagy elmegyek Libegőzni, de

most egy régóta rélelődő, mégis hirtelen elhatározással úgy döntöttem, még sokkal mélyebbre viszem a nosztalgiát. Búcsúzóul egy irodai chat-részlet:

- Olyan válogatós ez a rendszer. "A befejezés tervezett időpontja csak a kezdés tervezett időpontja utáni időpont lehet."
- És akkor most mi lesz, ha valakinek tegnapra kell valami?

képeslap helyett

Amikor reggel nyolckor leszállt a gép, még poénkodtam rajta, hogy kár volt kivenni a pénteket szabadságnak, hát simán beérnék még dolgozni. Aztán háromnegyed órán át vártunk a csomagokra, majd vagy egy órán át araszoltunk a dugóban, szóval erősen elkéstem volna, azon kívül, hogy mire megfürödtem, és a legfontosabbakat kipakoltam, már rosszul voltam az álmosságtól. Újabb nyaralás ért véget, és újabb korszak, nem fogunk már szökőkutas kertecskében, rózsák és mentabokrok között vízipipázni és fügepálinkázni, miközben Szabotázs bácsi vigyorogva panaszkodik, ha valaki nem kér még egy kört, hogy szabotázs.

vidám történetek a múltamból

Voltunk a westieválon (Nem. Én. Találtam. Ki), és mindenféle örökzöldek mentek, és volt a What's Up a 4 Non Blondes-től, és az annak idején mekkora szám volt már, és te jó ég, a klip, hát ennyire grunge holmikat, mint azon a lányon, és ó, te jó ég, akkoriban, óbasszameg, kicsit olyan érzés, mint amikor az ember tompítás nélkül ráborul az ágyra, és beveri az orrát a párnába, és fáj (megtörtént eset). Az összefüggő bevezetés után térjünk a tárgyra.

A tárgy a következő, azt hiszem: mostanában néha eszembe jut a kamaszkorom, és 1) már akkor is alkalmatlan voltam mindenre, csak akkor még azt hittem, majd kinövöm 2) most is alkalmatlan vagyok mindenre, és soha többé ne beszéljen hozzám senki. Igazából volt ennek egy hosszabb változata is, de már attól is fájt az agyam, hogy megpróbáltam megfogalmazni, és a végeredménytől aztán pláne. Mondanám, hogy nem volt kifejezetten euklidészi, de a blogolás többnyire nem az, és különben is, sosem értettem, a nem euklidészi hogyan lett a kozmikus horror egyik kedvenc jelzője, amikor az egy matematikai dolog (de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Lovecraft a matekhoz is hülye volt). Szóval maradjunk annyiban, hogy nem volt értelmes, többnyire én sem vagyok az.

De volt az a szilveszteri buli harmadikban, amikor az egyik srác Dugó nevű haverjánál kötöttünk ki, és grunge típusú zenékre ugráltunk, és egy ponton lesmárolt a házigazda egyik haverja, és utána az én derék fiú osztálytársaim kiröhögték (majd megnyugtatták, hogy nem, nem arról van szó, hogy világosban sokkal ijesztőbben nézek ki, mint félhomályban, csak éééérted) (hát bolond, na, hát éééérted), és hogy én ezt honnan tudom? Három napra rá, a sítáborban a derék fiú osztálytársak egyike ezzel szórakoztatott vacsora közben, és nem értette, miért vonultam el magányosan zokogni egy kihalt kollégiumi lépcsőházba. Egy merő csodálatosság volt a kamaszkorom, olyan jó, hogy néha eszembe jut, nem is tudom, hová lennék ilyen vidám emlékek nélkül. Akkoriban különben is pont ennek az osztálytársamnak az egyik haverjáról álmodoztam, aki teljesen kajla volt és idétlen és vicces és nyilvánvalóan soha semmiféle esélyem nem lett volna nála, ő elsősorban laza volt, nyolcadsorban geek, én pedig a legtöbb sorban leginkább nyomi, kis geek beütéssel. Esetleg sültbolond.

Később aztán a grunge felruházott némi zordsággal, és kevésbé voltam nyomi és inkább sültbolond, és jóképű fiúk ismerkedtek velem sötét szórakozóhelyeken, de ez nem tartott sokáig, mert lett egy barátom, és akkor egészen sokáig már majdnem elhittem, hogy mégsem vagyok alkalmatlan mindenre. Aztán rájöttem, hogy de, inkább mégis, de addigra elmúlt a kamaszkorom, és nagyjából a huszadik század is. Na, hát ilyen vidám dolgok jutnak az eszembe, amikről aztán inkább mégsem szoktam írni, és most is csak azért teszem, hogy mutassam, miért is jobb az úgy mindenkinek.

nyárutó

Péntek délután van, egyedül ülök a szobában: általában heten vagyunk, de most egy beteg, négy szabadságon, a részmunkaidős kolléganőnek pedig már véget ért a hét. Nehéz bármire is összpontosítani, régi teszteseteken rágódom, nem egyértelmű, hogy kicsit csavarni kell rajtuk, és minden rendben lesz, vagy azóta nem csak a felismerhetetlenségig, de a letesztelhetetlenségig is átszabták az egészet. Odakinn újra leküldték a gödörbe a szépséges türkiz gépet, és most átható kattogással zúzza a követ, mélyíti és szélesíti a szellős és fás üres telekre tervezett ház alapját. A szemközti ház erkélyéről látcsővel figyelik az építkezést. Poloskák mászkálnak az ablaküvegen, napok óta nem merünk szellőztetni, nehogy beköltözzenek.

Másfél hónapos szerencsétlenkedés után szerdán végre sikerült elmennünk kocsmázni, mint a régi szép időkben, jó volt, és pont olyan közel a munkahelyünkhöz, hogy még útba is essen hazafelé. A hétvége is mozgalmas lesz, kicsit aggasztóan mozgalmas, de soha... ööö... soha ne igyunk előre a medve bőrére, és nyugtával a napot. Meg kéne még találnom a fényképezőgépemet is, hogy minden jó legyen.

már megint macskák

Azért rajzoltam is, ezerszer annyi munka volt, mint amennyire semmilyennek néz ki, és még mindig rengeteg színezős képet kéne csinálnom, hogy a saját elképzeléseinnek megfelelve zárhassam a projektet.

Igen, most aprómacskákban gondolkozom. Nem, valójában egyáltalán nem biztos, hogy a "gondolkozom" a helyes kifejezés.

vasárnap délutáni pánik

2589 poszt közül kell megtalálnom egyet, rosszul taggeltem, nagyszerű érzés, ahogy az irodában mondanánk. Szombaton rajzolni akartam, olvasni, sétálni, ehelyett egész nap Dragon Age 2-t játszottam, biztos fontos volt valamiért, de mikor fogom elolvasni a könyveimet? Öt könyvem is van, amit el akarok olvasni, de nem merem hétköznap elkezdeni őket, mert akkor napokig nem alszom, és öreg vagyok én már ehhez. Mostanában már aludnom kell, nem helyettesíti a koffein, így múlik el a világ dicsősége.

Megtaláltam a rosszul taggelt posztot. Most végre megont rajzolhatnék vagy elmehetnék sétálni. De azt hiszem, kivételesen inkább alszom egyet (nem, nem, nem játszom!!!).

ma

Elvesztettem a posztomat. És lusta vagyok újra megírni.

tegnap

A nap úgy kezdődött, hogy a csodálatosan éles, és vadonatosan új körömollóm kettétört (éles volt, nem erős), aztán lefagyott a villamos, és bár háromszor is újraindították, végül egy megálló után feladta, és kiállt a forgalomból. (Reggel. Hőség. Tömeg.) Hihetetlenül álmos mindenki, én is, kéne valami rágcsálnivaló, miért van egy tasak méz a fiókomban? A csokikat értem, azok vésztartaléknak vannak, de sajnos nem lehet jól rágcsálni őket. És még csak hétfő van.

Hétvégén főleg aludtam, illetve röviden söröztünk is, de öreg vagyok én már ehhez. Előtte, izé, ha történt is valami a múlt héten, az nem lehetett túl emlékezetes, én legalábbis nem emlékszem rá. Kivéve a harmadik, és egyelőre utolsó általános iskolás osztálytalálkozót, na, az jól sikerült, de tényleg. De ezt már írtam, nem?

visszatérve

Voltam közben nyaralni is, szép volt, jó volt, álmos vagyok. Megint találkoztunk az általános iskolás osztállyal, most kicsit mások értek rá, de most is sokkal kevésbé volt szomorú, mint a gimnáziumi találkozók, talán, mert sokkal kevésbé kötődtünk egymáshoz. Érdekes volt és jó, azt hiszem, a következővel nem várunk huszonhét évet.

Eljövetel

A legújabb társulattal nem élőben írunk együtt, hogy aztán szigorúan eldugjuk egymás elől a magas szószám mögött rejlő iszonyatot, itt házi feladatok vannak, és felolvasás. Angolul. Persze többnyire inkább senki sem ír semmit, csak Brian, ő ráadásul folytatásos abszurdumba gyúrja össze a teljesen széteső feladatkákat, és felolvasás közben röhög a saját poénjain. Én rövid ötletekben sosem voltam erős, ráadásul az anyanyelviek mellett rettenetesen kijönnek a nyelvi korlátaim is, pedig úgy igyekszem. Mint a mellékelt ábra mutatja.

     Halott volt. Akkora vértócsában hevert, hogy nem is lehetett más, csak halott. És persze láttam, ahogy még egyszer, utoljára vadul csapott párat a szárnyával, mielőtt ernyedten a betonra csuklott volna, épp, mint a hullámos papagájom gyerekkoromban, vagy mint a kórházablakba repülő galambok. Utoljára még repült, át ebből az életből a rákövetkezőbe, mint minden rendes madár. Épp csak fogalmam sem volt róla, hogy ennek itt van-e következő élete. Vagy felmerült-e valaha, hogy ezt az egy életét elveszítheti.
     Amikor a hatalmas, fehér alak alázuhant az égből, először persze én is csak sikoltottam és hátraugrottam, mint a többiek. Azt sem tudtam, mi lehet. Csak álltam, a hátam egy kirakatnak vetettem, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam, hogy élek, még élek, még élek, mint a többiek, miközben a folttalan szárnyak még verdestek, és próbálták felemelni a földről a szétroncsolt testet. Mindenki lebénult a döbbenettől. Senki nem próbált segíteni, bár a dermedten bámuló tömeg fele a kórházban dolgozott.
     Láttam az arcukon, hogy mind az épületet megrázó becsapódásokra gondolunk, a tompa puffanásokra, amik elől az utcára futottunk. Az egyik orvos tekintetében a döbbenetet lassanként felváltotta a gyanú, és fellesett az égre. Követtem a példáját. A kórház fölött azóta örvénylett a hófehér felhő, hogy behoztuk azt a mindenórás kamaszt, de most ujjként meredt ki belőle egy villogó fénynyaláb: egy tornádó tölcsére. Halálos csúcsa fehér szirmokra robbant, ahol a kórházat védő, új részecskekupola húzódhatott.
     És csak az járt az eszemben, hogy felhívtál az első csattanás előtt.
      – Nehéz szülés volt – sóhajtottál, aztán hirtelen megváltozott a hangod. – Angyalok! És támadnak!

2016.

gyorsjelentés

Valójában négyen vannak, ma reggel egy-kettő-három-négyre rázta ki őket a fa, és nagyot kergetőztek az egykori közért tetején. Kedden és szerdán is csak kettőt láttam, egyszer a varjaktól próbáltak ellopni egy fél pár cipőt (az egykori közért tetején, hol máshol), máskor a fenyőfába bújtak be. Csütörtökön a vihar előszelével indultam, minden madár kushadt, nem láttam őket sem, de ma reggel kipottyant a lombból mind a négy. Feketék-fehérek, hangosak és vidámak, szarkák, szeretem a szarkákat. Is.

A macskákkal viszont már hetek óta rút bukásban vagyok, és kéne még ehh, rengeteg, hogy meg legyen a terv, az időhiány mellett az a fő baj, hogy unom. Több, mint egy éve csinálom már, szánalmasan eredménytelenül, és a képek többsége még csak nem is szép.

Rájöttem, hogy idén már megint nem fogok eljutni egy napnyi fesztiválra sem, kicsit nyűgös vagyok, de teljesen esélytelen lett volna levonszolnom magam pót-Zajra múlt héten. És amúgy is, minek, nem lett volna társaság, úgy pedig nem olyan vidám még egy barátságos fesztivál sem. A szabadság viszont közeleg, várom már, nagyon várom már.

és ketten voltak!

Az idő telik, múlik, voltunk távolról indítani az esőben, sörözni a nemsvájciakkal, és ma reggel kiderült, hogy az az éktelen ricsaj, amitől nem bírtam aludni, két kamasz szarka, akik egyszer csak kihuppantak egy fa koronájából az egykori közért tetejére, és kergetőztek egy sort. A repülés még nem ment nekik valami jól.

+

Jó, azért rengeteg vidám dolog is történt, például múlt szerdán már tettek valamit a kávénkba, mert először megpróbáltunk felmenni az irodaház tetejére (hétfőn még lehetett, és onnan néztük a várost), aztán inkább csak lementünk az utcára, és olyan hülyeségeket beszéltünk, hogy azon sírni kellett. Csütörtökön ezen felbátorodva lemerészkedtünk a garázsba, ahol fotós-zongorista kollégánk Charlie angyalai típusú képeket készített rólunk, pisztoly helyett üres banánhéjjal, mert mi normálisak vagyunk. Nem. Pénteken aztán elindultunk a céges hétvégére, mi azon a buszon ültünk, ami meg is érkezett, és utána végigvihogtuk és ittuk az estét, valamint ugrabugráltunk is zenékre. Szombaton ennek ellenére képesek voltunk felkelni, fürdeni a medencében, megnézni a wellness részleget, a falut, az élménybirtokot, a szobatársnőmet könyékig összenyalogatta egy ló, visszamentünk a medencéhez, visszamentünk a pezsgőfürdőbe, kávéztunk, ittunk, táncoltunk. Vasárnap reggel még a hevertünk a napon, és néztem a lehetetlen-kék vizet, és már majdnem olyan volt, mintha tényleg nyaralnánk.

Ma pedig fagylaltot uzsonnáztunk, és jön a lehűlés is!

nyugtalan, netán nyűgös

Baszki, és megnéztem, és kiderült, hogy 2013-ban volt 8 látogatója a titkos blogomnak. Nagyon izgalmas élmény lehetett.

A hetem nagyjából azzal kezdődött, hogy élőben is láthattam emberi agyvelőt, vagy legalábbis nekem úgy tűnt, hogy a néni vállán és fejrészén az a fehéres-darálthúsos massza nem lehetett olyan nagyon sok más (abban a pár perces időszakban jártam ott, amikor már állt a forgalom, de még senki sem takarta le szegényt). Soha többé nem merek elmenni kukásautó és egyéb, hátul billenő vagy nyíló járművek mögött, akkor sem, ha nem tudhatom, pontosan mi történt, mert elméleteim azért vannak. Nem tesz ez jót az alapvető nyűgösségemnek, dolgokat szeretnék megrugdalni, vagy csak bemászni az asztal alá, és bőgni, de hát aludni sincs időm, nem hogy ilyen úri hisztikre. Semmivel sem haladok, két hete nem tudok rajzolni sem, írni már rég nincs agyam, és akkor emberek még olyan kérdéseket tesznek fel, hogy mit sportolok, és miért nem. Nem tudom beosztani az életem, ez van, a pénzemet sem tudtam soha, semmit se soha se nem, és minek is, mert úgyis csak meghalok majd aztán egyszer, és még örülhetek is, ha netán majd olyan hirtelen csapja szét a fejem egy nagy és nehéz fémtárgy, hogy nem lesz időm megijedni sem.

Oké, azt hiszem, ez épp nem az optimista énem, az optimista énem az, amelyik örül is neki, hogy odakinn két színes repülőgép kergeti egymást, és nem csak arra gondol, hogy idegesítően berregnek, és hogy akkor már megint Budapest Air Race lesz, és ne már, ez azt jelenti, hogy alig van hátra a nyárból.

arcturus vega jupiter mars

Néha úgy érzem, hogy kéne egy titkos blog, ahová leírhatok olyan dolgokat is, amiket nem véletlenül nem mondok ki, mármint van már egy ilyen titkos blogom, de az erősen tematikus, mondhatni monomániás (és a statisztikák alapján egyetlen egy látogatója akadt, és emlékszem, hogy az én voltam, amikor elfelejtettem bejelentkezni, szóval). Illetve nekem a rendes blogom a titkos blogom, de az is olyan kissé nehézkes néha már.

Hazaértünk a céges hétvégéről, ami legfőképp nagyon jó volt, szinte mint egy osztálykirándulás, sőt, még azt sem mondhatnám, hogy egy osztálykiránduláson lényegesen kevesebb alkohol fogyna, vagy kevésbé lennének a szomorú és a nevetséges határán a drámák. De azért az a pillanat, amikor a piros bársonyszőnyegen feltámolyogva Dragon Age szereplőkben próbáltam meghatározni a reggelt, na, az még nem volt meg középiskolás koromban. Illetve az sem, hogy az "osztálytársaknál" általában öt-tíz-tizenöt évvel idősebb vagyok, bár ez középiskolás koromban egészen bizarr lett volna. Majd nem tudom, lehet, hogy írok még róla, mi mindent csináltunk, de most alighanem el kéne mennem aludni ahelyett, hogy teljes Cure koncerteket hallgatok.

giccshatáron

Az igazán látványos naplementékhez kellenek a felhők, és ennek lehetnének egész coelho-i mélységei, ha amúgy nem szeretném a felhőket. De amúgy is szeretem a felhőket, és azt is, amikor furcsa-rózsaszínek, haza kéne mennem, mert este van és ráadásul hideg is. A tévében épp lángolva ég valakinek az ágya, míg mások keringőznek körülötte, a szám is éppilyen bombasztikusan igénytelen, bár mások szerint nyilván drámai, akár egy jobban sikerült naplemente. Hazamegyek és nem vagyok hajlandó munkára gondolni holnap reggelig, nincs nálam öngyújtó, ebből is látszik, mennyire fenyeget, hogy rászokjak a cigarettára. Kicsinek és jelentéktelennek érzem magam az ismerőseim és a barátaim mellett, lement a nap is, most viszonylag szívese visszatöltenék mentett állásokat, ha a valóságban is lenne ilyen.

leárazás

Voltam ruhát próbálni, ennek következtében most átérzem, hogy ronda kövér vagyok, öreg, és minden erőfeszítésem dacára iszonyúan kócos, viszont vettem egy farmert egy Whopper menü áráért. Márpedig pont farmerre volt szükségem, minden mást csak úgy felpróbáltam, szóval összességében nem kéne panaszkodnom, egy csomó pénzt nem költöttem el.

argh

Ma mindenki nyűgös, kivéve, aki hisztis, pedig kaptunk csokit is.

Halódik a telefonom, és semmi kedvem újat szerezni.

Csak egy nappal kéne hosszabnak lennie a hétvégéknek, hogy ne hibbanjak meg.