ön dönt, iszik, vezet, vagy egyáltalán, mit csinál épp az életével

Most ott tartunk, hogy jövő héten életemben először üzletileg utazom, sőt, odakinn még egy céges grillpartin is részt fogok venni. Ez egyrészről nagyon jó, másrészről viszont érkezhetett volna olyankor, amikor épp nem az az elképzelésem az ideális szabadidős tevékenységről, hogy bemászom az asztal alatti legsötétebb sarokba, és álomba sírom magam, annyira alkalmatlannak érzem magam bármire mindenre.

Persze nem kéne figyelmen kívül hagyni a jó dolgokat sem, például sokszor szépen süt a nap és a héten nem volt őrjítően meleg, sőt, olyannyira tavaszi az idő, hogy felvehettem még a kék csizmámat, márpedig annál szebb+kényelmesebb nincsen. Sőt, öcsém esküvője is jól sikerült, szép volt az ifjú pár, isteni a barackpálinka, pompás a vörösbor, mindannyian jól éreztük magunkat, igazán pazar volt az egész. Még új cipőt is sikerült vennem előtte, nem nagyon elegáns, ellenben kényelmes és csillog, és egyszer sem estem hasra benne.

Ó, Istenem, azért örülnék, ha mondjuk már szeptember lenne, és egy tehetséges űrlény szimbióta megoldotta volna minden problémámat, mielőtt a játékra ráunva visszaadta nekem az irányítást, mert így önerőből ez elég ijesztő lesz.

szomorúság

Már félálomban, miután vagy negyedszerre sikerült tovább nyomnom az ébresztőt, valahogy csak összehoztam egy mondatot az elmúlt másfél hetemről.

Mostanában mindig nagyon szomorú vagyok álmomban, alighanem azért, mert az vagyok ébren is.

Látom én a lényeget.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem is akarnék senkivel sem beszélni róla, nagyon kevés emberrel akarok egyáltalán mostanában beszélni, és velük is csak fiktív dolgokról.

csak a szokásos

Az irtózatosan hülye hajtól, amit két és fél hete az instrukciókkal* teljesen ellentétesen vágott a fejemre a fodrászlány, irtózatosan nagydarabnak nézek ki, még annál is szélesebbnek és zsírfejűbbnek, mint amúgy**, szóval most két és fél hete ahányszor csak tükörbe nézek, vagy fényképet látok magamról, elönt a tehetetlen, tomboló undor, hogy miért kell nekem ilyen csúnyának lennem.

Ami nyilván nem teljesen jogos, mert például nem kell ilyen csúnyának lennem, például biztos tehetnék többet érte, hogy kisebb darab legyek***, a hajam pedig idővel csak visszanő valami emberi formáb; és illetve hát amennyire pedig ilyen csúnyának kell lennem, mert genetika és életkor és rossz reflexek****, azzal tulajdonképp hasznosabb lennem megbékélnem, mint minden egyes alkalommal megküzdeni az őrjöngő hisztivel.

Biztos minden más lenne, ha a családunkban nem lenne ennyire eszeveszetten fontos érték és kimondatlan elvárás a szépség, vagy ha valaha életemben legalább öt percre megfeleltem volna a családi szépségideálnak (atletikusan karcsú, szabályos vonású, és mindemellett láthatóan okos) (lehet, hogy ez soknak tűnik, de valójában a család jelentős része megfelel a kiírásnak, messze én vagyok a legalacsonyabb és egyben a legkövérebb). De a dolgok jelenlegi formájában akkora kudarcnak érzem magam, hogy a legszívesebben soha többé ki sem mennék a bejárati ajtóig sem.

*csak alul nyírd fel egy kicsit, és a fülemnél igazítsd meg, fenn szeretném, ha hosszabb maradna

**komolyan, rászoktam a nagy, hangsúlyos fülbevalókra, hogy keretezze már valami a rusnya hörcsögpofámat, hátha úgy kicsit visszabillen a vizuális egyensúly... pedig alapvetően nem is szeretem a fülbevalókat, meg be is gyullad tőlük a fülem

***csak hát úgy tűnik, amennyit leszed a több mozgás, azt visszateszi a kevesebb alvás és a stressz

****úgy értem, basszus, amilyen kínosan feszengő arcokat vágni tudok, ha tudom, hogy fényképeznek, vagy a "kérlek, ne üss meg" tartás, amit önkéntelenül felveszek, mert tudom, hogy ez (ha nem is most, de amint meglátom a végeredményt) fájni fog

nagyon fáradt és kicsit... fáradt is

Nem a szándék hiányzik a blogoláshoz, hanem minden más, úgyis mint: idő, agy, téma. Jó, ez sem teljesen igaz, mert még téma is lenne, elvégre megnéztem az Infinity War-t (szerintem elég jó lett), ismét voltam Tatán barátokkal kirándulni (furcsa volt a mráciusi havazás után most egy erős harminc fokban végigjárni ugyanazt a kört), volt Primordial és Ugly Kid Joe koncert is (mindkettő igen erősre sikerült), és ráadásul erről mind vannak gondolataim is, csak erőm nincs megfogalmazni őket.

Meg úgy igazából nem látom hasznát és értelmét sem, kevéssé társas korszakomat élem, ez van, sajnos, és itt a blogon még hagyján, de élőben néha már szóltak, hogy bunkó vagyok. Türelmet kérek.

És úgy nyolcvan óra díszdobozos alvást.

álmatlan

De hát ha nem tudok rendesen aludni; és nagyjából tudom is, miért nem tudok rendesen aludni; de nem igazán tudok vele mit kezdeni, azon kívül, hogy nem alszom rendesen; a gondolataim kezdenek egész érdekes struktúrákba rendetleneződni.

Az mondjuk jó volt, hogy a héten nem mentem minden este emberek közé. Lett volna rá lehetőség, és sok szempontból jó is lett volna ezekkel-azokkal-amazokkal a ritkán látott ismerősökkel meginni pár sört, de sok volt már az elmúlt hetekben. Vagy talán nem is az volt a sok (alapvetően nem tartom magam introvertált embernek, viszont tetszőleges társasági helyzetben csodálatosan tudok szorongani, ezért az ilyen bizonytalanabb periódusaimban irtózatosan kimerít minden baráti program), hanem az énidő kevés, nehéz eldönteni*.

*jaj, mármint nyilván az alvás a kevés, de az ébren töltött időt nézve mi a nagyobb gond.

újabb hét

Az április, a friss lomb lehetetlen-zöldje, a Crippled Black Phoenix és a Dragon Age: Inquisition épp a legjobb úton van, hogy egyetlen maszív tömbbe olvadjon össze a fejemben. Valami erőteljesebb vulkanikus kőzetre gondolok (például bazalt), a világ most olyan lágy és kifinomult körülöttem.

Egyfolytában irtózatosan fáradt vagyok, minden hajnalban felébredek fél öt-öt körül, és ébren vergődök egy jó órát, mintha kéne, vagy lenne értelme. Persze biztos felkelhetnék - ha lefeküdtem volna fél kilenckor, hogy fél ötre kialudjam magam, de erről nyilván szó sincs. Hónapokig sikerült majdnem eleget aludnom, most hetek óta nem, és már kezdek teljesen leépülni (szombatot ki is vettem szabadságnak, mert különben felfordulnék végleg. És nem, továbbra sem játszom hétköznap éjszakánként*. Sőt. Lefekszem nagyjából időben).

Adjon valaki úgy hatvan óra díszdobozos alvást, és minden rendben lesz.

*bár most már játszottam egyik hétköznap este, de csak azért, mert tudtam, hogy hétvégén nem lesz rá időm, és sosem fogom befejezni ezt a játékot így sem. De akkor is lefeküdtem időben; elaludtam azonnal; felébredtem fél négykor, hogy na, ideje lenne felke... neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!!! Hát ez van.

a tegnapiakhoz képest

A következők történtek:

• az új pulóveremben mentem dolgozni
• rendeltem két nyári ruhát
• végighallgattam a Primordial lemezt

Fel vagyok készülve a jövőre.

a múltkori rendelés

Már meg is érkezett, valahol a hordható és az esztétikus határmezsgyéjén imbolyogva nem lehet eldönteni, hogy az én méretem-e, vagy sem. Nyilván jobban érdekelne a dolog olyan korszakaimban, amikor amúgy esztétikusnak érzem magam, de mostanában ez nem jellemző*, szóval maradjunk annyiban, hogy hordható, és majd fogom is hordani.

Pillanatnyilag azzal küzdök, hogy nem kéne további nyári ruhákat vennem, akkor sem, ha praktikusak és kényelmesek (amúgy többnyire esztétikusak is, csak ez most viszonylag másodlagos).

Elég jó az új Primordial, de nem hinném, hogy eleget fogom hallgatni az elkövetkezendő tíz napban, szóval a koncerten majd megint csak úgy ténfergek (az első sorban kiabálva, mint legutóbb).

*csak a szokásos

dolgokon túl

Azt szeretem a legjobban ebben a hirtelen felmelegedésben, amikor egyszerre csak délután fél háromkor elemi erővel rámtör az elmúlt hónapok legrosszabb másnapossága, és nem, nem toltam hármasával a feleseket munka közben. De minden megvan, a kontrollálhatatlan remegéstől a hányingerig, hasogató fejfájással együtt, köszönöm, kedves időjárás, most akkor ez októberig így lesz.

A másik, amitől akár hánynom is lehetne, a választás, de igazából a fidesz-kétharmad fennmaradása sokkal kevésbé ráz meg, mint a Brexit vagy Trump tette. Az én világomat az a két bohóctréfa törte el végleg, és onnantól érzem azt a fogcsikorgatva, fejleszegve tovább küszködést, ami nem jó, de Orbán Viktor már keveset tud hozzátenni. És még csak azt sem mondom, hogy az a kevés mégis személyesebb, mert a Brexittel egy számomra sokkal valósabb és vonzóbb lehetőség halt meg (egy sikeres országba sikerrel emigrálni reálisabb jövőkép volt, mint abban reménykedni, hogy idehaza bármi lényegében jobb vagy csak más lenne attól, hogy kétharmad helyett hirtelen csak sima többséggel kormánykodnak), Trump Amerikája pedig az egész világot szétrohaszthatja. Azért persze nem esik jól, és kicsit félek, hogy Óbuda mit kap majd a büntetésül, amiért a lakótelepek továbbra sem narancssárgák.

Haladtam az Inquisition-nel, Skyhold sokkal rosszabb, mint Haven volt, minden lépcsőről lefordulok a lenti bozótba, és itt nagyjából más sincs, csak lépcső. Persze vannak rosszabb pályák is, egy aknába egyszer háromszor zuhantam be, mire sikerült csigalépésben felvinnem szegény szereplőket valami falécen, arról nem is beszélve, hogy tetszőleges helyszínre olyan 25-30% eséllyel találok vissza, beleértve a világtérképre kivezető pontokat. Sosem fogom befejezni ezt a játékot (különösen nem úgy, ha csak heti egyszer merek leülni elé).

Persze legalább itt a tavasz (egyben rögtön a nyár is), hajlam szerint rügyeznek és virágoznak a fák, illatos a levegő, cuki kutyákat sétáltatnak az utcán. Vettem egy teljesen fölösleges pöttyös ruhát, tudom, miben megyek az öcsém esküvőjére, és egyszer majd jóra fordul minden.

kivételesen szerda, sőt, már csütörtök is

Na jó, végül rendeltem valamit, ami nem feltétlenül a méretem, de hát amilyen ostobán meg voltak adva a paraméterei, még az sem kizárt, hogy igen, mindegy, addig is legalább várok valamire. És tavasz van!!! Tavasz!!! Igenis tavasz, és most már kénytelen lesz itt is maradni, mert különben mérges leszek.

Hétvégén voltunk kézműves sörfőzdében, és oké, kóstoltunk sört is, de volt ott maláta, többféle maláta, és most mit mondjak. Maláta. Legjobb. Igaz, én még akkor is szeretem, amikor sör lesz belőle.

Most kitaláltam, hogy írok valami vidámat és pozitívat, nyilván nem sikerült, pedig rendesen szedem a vitaminokat és írom a napi listákat és egy csomószor indokolatlanul vidám vagyok, esküszöm! De ezek főleg kisebb és kevésbé érdekes dolgok, egy különösen jól sikerült kávé, harkály az ablak előtt a fán, a rendíthetetlenül suhogó eső, amiből majd virágok nőnek és illatos, tavaszi hajnalok.

továbbra is mindig kedd

Vásárolni akarok valamit, nagyon-nagyon; de olyasmit, aminek örülök és tetszik és van értelme, és létezik a méretemben, komolyan, miért olyan teljesíthetetlen kérés?

(Egyébként rohadtul nem kéne semmit sem vásárolnom, irdatlan pénzeket költöttem el az elmúlt három hónapban, és rendben, hogy kellett már egy új szemüveg, de még csak nem is hordom, mert nem tudom megszokni ezt az átmenetes multifokális mókát. Eh. A többi pénzről pedig még csak nem is értem, hova ment, hát fogorvosnál is csak egyszer voltam, pedig az a kedvenc luxushobbim.)

kedd kedd kedd

Azt hiszem, a mai napon az volt a legszórakoztatóbb*, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy a Dragon Age II milyen Verdi opera lenne, nyilván nagyon jó, abban a változatban is, ahol Hawke a kétségek tépte tenor, és Anders a megbízhatatlan bariton, és abban is, ahol Anders a zaklatott lelkivilágú tenor, és Hawke a szoprán, aki megpróbálja eltéríteni a szent céltól. Aztán rájöttem, hogy valahol van ebben egy Wagner opera is, templar szempontból, és akkor arra gondoltam, hogy többet kéne aludnom.

Az Inquisition egy hete áll: néha komolyan veszem, hogy többet kéne aludnom, és ez sajnos nem fér össze azzal, hogy hétköznap játsszak. Mármint próbáljak játszani, és inkább nekimenjek minden virtuális tereptárgynak. Lássuk be, ez megnehezíti, hogy haladjak a küldetésekkel, és így akkor hogy jutok majd el arra a pontra, ahol érdekes kezd lenni a történet? Sehogy. Hát úgy.

Irgalmatlanul nyűgös vagyok, nehezen viselem már a telet, az egyik kétharmadáig kész regényemet kidobtam, a másikban levittem a főhőst egy szakadékba, aztán rájöttem, hogy onnan nehéz lesz felgyújtani azt a várost, nem mondom, hogy írói válságban vagyok, de mélységes elégedetlenség tölt el, ha életem ezen szeletkéjére gondolok. Mondjuk ezt mostanában életem egész sok szeletkéjéről elmondhatom, idén még nem rajzoltam, bénák a fényképeim, mindig elalszom a hajam, és már az irodában sem eszem délutánonként gyümölcsöt, mert rendszeresen rohadt. Süssön már ki a nap, de tényleg.

Lehet, hogy többet kéne relaxálnom vagy nem is tudom, aludnom néha? 

*Jó, ezen kívül app migrációt teszteltem, szóval nem volt olyan erős a mezőny

be vagyok oltva empátia ellen, azt hiszem

Emberek, akik a kávézóban pénzt adtok a laminált családi fotóval kéregető, láthatóan jól szituált hivatásos koldusnak, és ezzel arra bátorítjátok, hogy az én asztalomnál is hosszan toporogva próbáljon úgy tenni, mint aki épp szenved: rohadjatok meg mind egy szálig.

március idusa

Terveztem, hogy írok majd valami hosszút és érdekeset, például arról, amikor elmentem, és megnéztem a bontás kezdete előtt még két nappal a Hotel Olimpiát a Normafánál, térdig érő hóban és verőfényes napsütésben, vagy arról, hogy végül csak megnéztem a Három óriásplakát...-ot is, és továbbra is a Szólíts a neveden kapná tőlem az Oscart, netán hogy végül csak elkezdtem a Dragon Age: Ingquisitiont, és egyelőre az idő hetven százalékában nekimegyek minden rohadt fának és leesek a lépcsőkről, szóval ez így kétszáz óra helyett mondjuk kétmillió lesz - de valószínűleg inkább elmegyek még vásárolni, szöszmötölök, és alszom.

Hosszú volt ez a hétvége, és nem azért, mert négy napból állt (azt meg tudnám szokni), de sok volt a program, ráadásul az alvást nem épp favorizáló eloszlásban. Jó volt, jó volt, persze, hogy jó volt, de most jól esne némi passzív pihenés is.

Remélem, most már tényleg csak egy hétig tart a tél.

hurrá

Kicsit már tavasz van!!!

Nemsokára nagyon tavasz lesz!!!

Napsütés!!! Virágillat!!! Madárdal!!!

IGEN!!!!!!!!!

pénteki semfontos

Igen, a tegnapi nyilván egy fél blogbejegyzés volt, aminek már csak azért sem lett másik fele, mert hirtelen dolgok történtek, majd váratlanul elaludtam. Kicsit már unom ezt is. Hétfőn korán hazaértem, héttől kilencig aludtam, akkor felébresztett egy telefonhívás, tíztől megint aludtam. Kedden fél kilenckor elaludtam, szerdán programom volt, úgyhogy csak tizenegy körül zuhantam be az ágyba, nagyjából az ajtóból egyenesen. Csütörtökön? Végül nem mentünk korcsolyázni, úgyhogy nyolckor felborultam.

Közben folyamatosan kettősfront, a fejem széthasad, mindenki hülye, van, aki sértően az. Szereztem hobbitos hangoskönyvet franciául, nem egészen értem, mit remélek tőle, azon kívül, hogy pont elég szót felismerek ahhoz, hogy tudjam követni a történetet (de csak azért, mert amúgy is nagyjából mondatról mondatra tudom).

LEGYEN MÁR TAVASZ, MIELŐTT MEGŐRÜLÖK!!!

csütörtöki nemfontos

Nem volt jó ötlet azzal jutalmaznom magam, amiért hajnalok hajnalán eltántorogtam fodrászhoz, és senkit sem öltem meg, hogy fehércsokis tortát reggeliztem. Mármint a fehércsokis torta önmagában tökéletes, határozottan a Starbucks legjobb süteménye, mondom ezt én, aki hónapokig bírja habos és cukros csodák nélkül; a fehércsokis torta eszeveszetten és irreálisan finom, de nagyon nem kellett volna azt reggeliznem. Délig rosszul voltam tőle.

tél vége

Esik a hó és eszeveszett hideg van, köhögök, a legszívesebben csak aludnék, és aztán ha felébredek, legyen már mondjuk tavasz? De tényleg.

Végül is A víz érintése jó volt, kifejezetten tetszett, tényleg, megnyugtatóan rendben van az a film. Azért ha én adnám az Oscart, a Szólíts a neveden kapná (egyelőre: az óriásplakátos móka még hátravan).

Van jácint és sárga törpetulipán az irodában, utóbbi tényleg nagyon törpe, akkorka csak, mint egy krókusz. El kéne ültetnem a karácsonyra kapott tulipánhagymákat, és akkor lenne rendes, nagy tulipánom is majd, de lusta vagyok. Végtelenül lusta.

Egyre később sötétedik, és ez még úgy is jó, hogy közben esik a hó, és eszeveszett hideg van.

nem hát

Ma felébredtem reggel kilenckor, ittam egy pohár hideg teát, majd délután egyig hanytat feküdtem az ágyban, és azzal küzdöttem, hogy ha oldalra fordulok, fáj a nyakam, ha hanyatt fekszem, szédülök. És egyébként sehogy sem kapok levegőt, mert miért is kapnék, fölösleges az. Délután fél négyre sikerült felöltöznöm, és eljönnöm az új szemüvegemért, gondolkoztam esti programon is, de azt hiszem, inkább hazamegyek, és nem alszom, csak félholtan heverek úgy éjjel kettőig.

A nyakam leginkább azért fáj, mert most már elég hosszú ideje egyfolytában befeszítem az iszonyatos indulattól: nem egészen tudom eldönteni, hogy tényleg lehetséges-e ennyire elképesztően dilettánsan szervezni dolgokat, mint a projektünkön, vagy ez már direkt van, és valami felfoghatatlan terv mentén szándékosan szívatnak. Kezd nagyon elegem lenni, és most nem szorongok, most haragszom. Minden, amiről az elmúlt háromnegyed évben folyamatosan jelezzük, hogy probléma, egyre rosszabb és rosszabb, de azért fontos a visszajelzés, az alapos és sokrétű visszajelzés a céges kultúránk elengedhetetlen része, mindenki írja le a visszajelzését, szigorú határidő van rá, fontos, hogy tudjuk, mikortól hagyjuk ugyanúgy figyelmen kívül, amit írtatok.

Persze ez csak kis dráma, nyilván nem nagy: szép az iroda, van fűtés, adnak kávét, fizetést, és végül is munkahely kategóriában még mindig egész elviselhető. Csak már nem jó. Csak már nem lelkesedem. De be lehet menni úgy is, hogy az ember nem lelkesedik, csak letolja azt a nyolc órát, nincs azzal sem sok baj.

Nem kell mindent szeretni.

végképp agyamra ment a kettősfront

Legalább nyugi van és a fekete garbómat vettem fel, gondoltam, amikor végül csak leettem magam gránátalmával. Elég halovány kis magocska volt, a saláta furcsán ametiszt-lilára festette, én a spenótra  tippelek, mert a brokkoli és a zöldborsó nem fog.

Ó, igen, múlt hét végére teljesen megutáltam már az ebédrendelős kosztot, és most megint mirelit zöldségeken élek, mert azt egyszerű elkészíteni (jó, hát a brokkolit fel kell vágni, de a többit elég beleönteni a dobozba) és szeretem is, kivéve a kelbimbót. Próbálkoztam vele, próbálkoztam többször is, de még almával és cukkinivel sem jött be.

Tegnap lefekvés előtt még sóhajtoztam egy sort az idő múlásán, amiből a tudatalattim valahogy azt szűrte le, hogy feltétlenül szörnyű dolgokról szeretnék álmodni, vagy csak végtelenül szomorúakról. Igazából persze tengerparti nyaralásról szeretnék álmodni, vagy kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról, nem arról, hogy egy bepöccent pszichopata kerget éjszaka a Keleti környékén, és senki sem segít.

Kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról szólva:

• jó lenne már rájönni valamire
• tényleg, legalább egy nyomorult problémát kibogozhatnék már végre
• mikor lesz időm rajzolni?
• mikor lesz agyam írni?
• miért szervezek magamnak programokat, ha a legszívesebben csak otthon fetrengenék?
• komolyan, a végén azért fogom elkezdeni az Inquisition-t, hogy legalább tudjam, miért nem haladok semmivel
• rendet kéne rakni
• ha negyven perccel hamarabb felkelnék, lenne időm rajzolni, de nem találom a ceruzámat
• irgalmatlanul sok pénzt el kéne költenem könyvespolcra és ruhásszekrényre
• gyűlölöm a világot

A kreatív problémák a valóságban kivitelezhetetlen megoldásához pedig például tök jó lenne, ha lenne álmomban egy működő fényképezőgépem, én már lassan azzal is beérném, ha csak álmomban működne, mert nagyon frusztráló, hogy álmomban sosem működik a fényképezőgépem (tudom, hogy álmodom, és ezt a képet nem őrzi meg nekem semmi sem, ezért már el sem lőhetem). Jó, hát az igazi az lenne, ha lenne egy olyan fényképezőgépem, ami működik az álom és az ébrenlét között is, olyan tündérországokat és belsőépítészeti megoldásokat tudnék mutatni, hogy ihaj, de azért ez egyelőre tényleg megvalósíthatatlan (azt hiszem).

a villamos

A villamosközlekedés, főleg reggel, az egy olyan, hogy én megértem a miértjeit, de elég pontosan leképzi, mi a baj ezzel az egész nyomorult világgal.

Igazi közlekedési csomópontban lakom, 3+1 villamos végállomásánál, és akkor az érintőlegesen átsuhanó buszokat nem is említeném, már csak azért sem, mert azokkal legfeljebb a rétre vagy a gyorsétterembe járok. A 3+1 villamosból mostanában engem csak három érdekel, azokkal jutok be a nagyvilágba városba, és ezek közül is kiemelt szerepet élvez a 17-es, mert az visz be a munkahelyemre.

A végállomáson egy ideje van már egy szép, villogó információs tábla, ami azt hivatott mutatni, melyik jármű milyen irányba mikor indul majd el. Körülbelül annyira pontos módszer, mint kávézaccból megtippelni a lottószámokat: ahhoz képest, hogy a villamosok végállomásáról van szó, az esetek többségében nem az a villamos indul elsőnek, vagy ha mégis, hát biztos nem annyi idő múlva, mint ami ki van írva. Rutinos utazó már felismer bizonyos jeleket, például ha két megálló hosszan visszatorlódtak már a beérkező villamosok, de a következő indulás tizenöt perc múlva van kiírva, akkor az történt, hogy az épp benn álló három jármű valamiért nem tudott időben elindulni, ezzel lekerült a jelzőtábláról, és most teljesen véletlenszerű, milyen sorrendben fogják őket a lehető leghamarabb kizavarni a forgalomba.

Ma például megint esett a hó. Ez kivételesen csak azért számított, mert amint kiléptem a latyakba, elromlott a kedvem - plusz két fok, a földön már víz, a tócsákban latyak, és estére úgyis elolvad az egész. Elvergődtem a villamosig, felszálltam a tizenhetesre, ahol olyan szag volt, mintha a mostanában divatos, ún. fosós-hányós vírus épp a szerelvény közepén döntött volna amellett, hogy ideje testet ölteni. Számot vetettem a sorsommal: a negyvenegyes úgyis azonnal indul, legfeljebb majd átszállok, de ezt nem.

A negyvenegyesről indulás helyett káromkodva levágódott a vezető, egy alacsony nő, és egy ideig dühödten rángatta a visszapillantó tükröt, aztán elment erősítésért. Pár perc múlva visszatért két tagbaszakadt férfi kollégával, akik nagy nehezen beállították neki a tükröt - ha még egyszer valaki behajtja, én agyonvágom, fogadkozott teljesen érthető ingerültséggel a villamosvezető, akinek ekkor már csak újra kellett kérnie egy szabad jelzést, hogy hat-nyolc perc késéssel elindulhasson. Addigra a fél villamos átszállt a tizenhetesre, mert a negyvenegyes indulását törölték, és már senki sem tudta, mikor megy melyik - viszont a tizenhetes nem indulhatott el a negyvenegyes előtt, szóval mindenki várt. Egy ponton megérkezett a tizenkilences is, hogy végképp összezavarja az embereket, és a negyvenegyes maradék utazóközönsége is pánikszerűen leszálljon. A villamos ekkor végre megkapta a jelzést, csengetett és azonnal indult.

Meglátásom szerint az egész világ valahogy így működik. Talál az ember valahol egy információs táblát, de az is csak a bajnak van.

filmek és egyéb állatfajták

Nagyjából egy hete irtózatosan fáradt vagyok mindig, pedig számításaim szerint alszom eleget. Sok a munka, nagy a stressz, óránként változik, hogy épp mit csináljunk, mit dobjunk el, miért nem emlékszünk erre-arra-amarra, végtelenül kimerítő az egész.

Közben persze csinálok mást is, írok emberekkel, meg vacsorázom emberekkel (nem ugyanazokkal az emberekkel), macskák hevernek ellentmondást nem tűrően az ölembe, az egyikük dorombolás közben azért arra is időt szakít, hogy a legvastagabb farmeremen át kilyukassza a térdem. Vadidegen kutyák vetik magukat zokogva a nyakamba és összenyalják az orrom; alighanem a kezemben tartott fél kakaóscsiga is közre játszott a szeretetrohamban, bár ha csak ez lett volna az oka, szerintem szájrapuszit kaptam volna, nem az orromat takaríccsa le a Buksi.

Megnéztem a Szólíts a neveden-t és a Fekete Párducot, mindkettő tetszett (teljesen egy kategória a kettő, nem?) (nem), a Három óriásplakát...-tól őszintén félek, mert mi van, ha nyomasztó lesz és a tetejébe depresszív?!, csak hát Martin McDonagh (oké, a hét mittudoménmi meg az öleb a világ legrosszabb filmje volt, de akkor is. Martin McDonagh), és a Víz érintése is érdekel, de az előzetese nem tetszett, és van még egy film a listámon, hát már nem is tudom, mi. A legsötétebb óra pont annyira nem volt nekem való, mint amennyi rengeteg jót hallottam róla előtte, csak azt erősítette meg bennem, hogy Churchillt én nem tudom kedvelni sem, nemhogy hősnek látni.

A Szólíts a neveden részint azért volt jó, mert épp eleget voltam én nagy, öreg házakban, vízparti városokban nyáron, a nyolcvanas évek elején, és néha egyszerre ebben mindben, és egy idő után éreztem az illatokat is, a lassan átfűlő ház enyhe dohosságát, a folyóparti fák jellegzetes szagát, a murva csikordulását a cipő gumitalpa alatt. Valamivel későbbről a teljességgel kifáraszthatatlan kamaszvágyat. Azt mondjuk igazságtalannak érzem, hogy ebben a filmben mindenki ilyen szép volt, hát basszus már, hagyjanak nekünk, halandóknak is valamit, no és ennyire okos is, meg tehetséges, komolyan, ez az a pont, ahol az sem vigasztal, hogy "és mégis milyen boldogtalanok, na látod". Eléggé jó film volt: nem érzelgősség nélkül, hanem épp az érzelgősséggel együtt pontos.

A Fekete Párduc azért volt jó, mert végre-végre nem mentek az agyonkoreografált akciójelenetek teljesen a sztori rovására, volt ugyan pár izgalmasnak szánt üldözgetés és lövöldözgetés, amit a végefelé már untam, de üdítően kevés, még a(z amúgy élvezhető) Galaxis őrzői 2-höz vagy a Thor: Ragnarökhöz képest is kevés. És kicsit a kaptafa is más volt, amire most ezt a filmet húzták, nekem a történet is egész tisztességesnek tűnt. Oké, az kicsit zavart, hogy az egyik főhősnőt Nokiának hívják (jó, Nakia, de képtelen voltam úgy hallani), de gondolom, ennek megváltoztathatatlan képregényes előzményei voltak.

Ilyen izgalmas napokat élek. Lenyűgöző, nem?

többet kéne aludnom, vagy kevesebbet gondolkoznom úgy egyáltalán

Voltunk korcsolyázni, írtam sokszor keveset (összességében sokat), volt néhány kisebb, de elég intenzív leolvadásom, most némi fásult közönnyel azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha a történetben, amit már nagyon alaposan kitaláltam az elmúlt tíz évben, és nagyjából a feléig meg is írtam, hirtelen az egyik szereplő akkor visszamenőleg nem férfi lenne, hanem nő. Vagy egy másik szereplő is lehetne nő. Netán mindkettő, bár az hülyeség lenne. És... tulajdonképp... eh.

Minek vannak nekem ötleteim, csak a baj van velük.

most akkor egy ideig kevesebbet megyek emberek közelébe

Oké, a szorongás nagyjából elmúlt, jött a helyébe olyan szintű frusztrált harag, hogy azon csodálkozom, még senkit nem ütöttem meg (és nem azért nem, mert már elfelejtettem, hogy kell; nem felejtettem el, hogy kell). Dühös vagyok magamra, dühös vagyok a világra, dühös vagyok teljesen jól behatárolható emberekre teljesen jól behatárolható dolgok miatt, és közben elég szomorú is. A csoki nem segít rajta. A whisky sem segít rajta. Semmi nem segít rajta. Ez van.