az elmúlt kétszáz év leghidegebb nyara végre engedélyezett egy korty levegőt

Azért persze nem csak iszonyatos hőség volt az elmúlt hónapokban, nem csak másfél nap folyamatos ájulásközel és iszonyatos fejgörcsök (a napsütéstől, a napszúrástól, a huzattól, a légkonditól, a fronttól), csak ahányszor épp ragacsosra izzadtam a billentyűzetet, vagy nem bírtam elengedni a kávéval teli papírpoharat, mert különben az egész világ billegni kezdett, nehéz volt a rettenetes szenvedéseken kívül másra összpontosítanom. Vagy inkább simán lehetetlen.

Volt például születésnapom, láttam a Várhegy fölött alkonyatkor kelő teliholdat, csináltam kiváló palacsintás étkeket (bevezethetnék itthon is a tízes kiszerelésben kapható, tartós palacsintát, mert az az egy-két csomag, amit a franciáktól szoktam importálni, mindig hamar elfogy), sétáltam és írtam, és most próbálom kialudni magam, mert holnaptól megint harmincöt fok lesz, és olyankor napi négy-öt óránál többet nem lehet (nem érdekel, hogy emberek évtizedekig röhögve kibírják annyival, nekem nem elég, oké?). Szódás Lova írásos instrukciói alapján ügyesen megszereltem a vécétartályt (főleg az okozott gondot, hogy miután magabiztosan kijelentettem, hogy hah, van ám énnálam mindenféle szerszám, kiderült, hogy az állítható csavarkulcsot ennyire azért nem lehet állítani, szóval először boltba el, emberölésre alkalmas eszköz vételez, cső leszerel, boltba vissza, pontosan ugyanolyan cső, hol is van az, ááá, merre lehet). Arról nem is beszélve, hogy voltam házat őrizni messze földön, és ah, hát az egy külön és csodás dolog, csak nem tudom, mikor jutok a tíz giga fénykép végére (tíz giga? mi? mikor lett ez ennyi?). És dögönyöztem kutyát is, kaptam anyukámtól igazi Starbucks tumblert (zöld!!!), végleárazásban vettem egy farmert, aminek nem kell felhajtani a szárát (elképesztő, hogy egyes gyártók mikre nem képesek), és ha a fejem fölött fúrnak (mindig, nyilván most is), The Civil Warst visítok (egyrészt, mert attól nem hallok, másrészt bosszúból; és nyitott ablak mellett!!! mert gonosz is vagyok melegem van).

hajnali pesszimizmus, nyári változat

A szél egy rövid időre kisöpörte a dögletes forróságot, az a gond, hogy azt is kisöpörte vele, ami eddig felszívta bennem a koffeint, és most, hogy végre a hőmérséklettől akár aludni is lehetne, a remegős túlpörgöttség nem hagy. Majd amikor elhúztak a felhők, és ismét beizzítja a kemencét a nap. Majd akkor csuklom össze.

vadásztanga

Izé, na, vadásztanya. Egyes kifejezéseknek jobban áll a szögletes, sovány ipszilon, mint a rusztikusan pocakos.

volt nálam fényképezőgép is, csak nem szedtem elő

A hétvége telefonos műalkotásainak címe: (1) Strand (2) Mokka óvatosan megközelíti a lábamat (3) Veranda (4) Spam (5) Mokka alaposan beszalonnázik (6) Skandináv fények negyven fokban.

Sok sört ittunk. A rufi továbbra is lenyűgöző étel. A sárga Trabant lebillent feliratát visszaegyengették. Strandoltunk. Megnyertem egy játszma Bang!-et. Mokka, a szomszéd kutyája továbbra is retteg az emberektől.

csak a szokásos (meleg van és mindjárt elájulok)

Felváltva szakad rólam a víz és ráz a hideg, az előbb kis híján elájultam, pedig ennyi kólával a fejemben a vércukromnak is jó helyen kéne lennie, aztán rákezdett a fejfájás, állítólag Stuttgartban teniszlabda méretű jég kopog, de Stuttgart messze van, és én már nem hiszek benne, hogy itt valaha is elviselhető idő lesz. Persze mit panaszkodom, megtehettem, hogy az árnyékban negyven fok elől bemeneküljek egy plázába, ahol van konnektor és légkondi, ráadásul utóbbi n em is vészesen hideg, jobban mondva megvannak annak is a korlátai, hogy mennyire tudja ellentételezni az üvegtetőt, a hatalmas belső teret és az embereket.

De elképesztően jó lenne aludni egyet egy jó hűvös szobában.

tumblr

Ó, és a régi és új és kedves és érdekes és unalmas és közhelyes és művészieskedő fényképeimből ezentúl ide fogok feltenni rendszeresen egyet-többet, lehet követni, szeretni.

Vannak-lesznek olyan képek is, amik erre sosem jártak, mert nem volt apropójuk vagy épp párjuk, netán csak szöveget voltam lusta írni köréjük, és most már örökre elmaradnak innen, de ott, ott majd megtalálják a helyük. Remélhetőleg.

történetek

Legalább másfél hónapja nem voltam moziban, pedig akadtak olyan filmek, amiket megnézhettem volna, amilyeneket nézni szoktam. Ma az olcsószerda még vonzóbbá tette, hogy moziba meneküljek a hőség elől, de már harmadszor tébláboltam át a pénztár előtt, amikor egyszer csak rájöttem, hogy mi a bajom. Épp az, amiért volt olyan időszak, hogy mindent és bármit megnéztem.

Moziban filmet nézni egészen más, mint tévében vagy számítógépen, a sötét, az óriási vetítővászon, a hangerő belelök a filmbe, és még azok a történetek is magukkal ragadnak, amik amúgy nem feltétlenül kötnének le. És én most nem tudom, én most nem akarom odaadni magam egy történetnek. Minden porcikám végtelenül és önző módon tiltakozik az ellen, hogy én bárki más történetébe belebújjak (csodálatos, végül is ez csak a munkám), ide ne jöjjenek új szereplők, új drámák, új feloldások. Nem kell már egy sem.

Aztán arra gondoltam, hogy nem is én nem tiltakozom ennyire, hanem az összes többiek, Beltrán és Fekete és Corrie és Mike és Kelda és Este és Kijlan és Jakab és Ada és Rathger és Gabrielle és Ash és Éger és Fairly és Deor és Sanris és Kormi és Priscilla és Martin és Emma és Ince és Joana*, és nekik mind-mind külön világuk és legendájuk és végtelen sok történetük van, apjuk-anyjuk, barátaik, ellenségeik, távoli ismerőseik, titkaik és elszámolnivalójuk. Főleg velem, amiért néha mégis beledagonyázom mások történeteibe ahelyett, hogy az övékkel haladnék.

*és Sabhdh és Sigwin és a Vöröscsizmás, de ők szigorúan csak novellányi terjedelemben. És még vagy kétszer ennyi, akiknek sokszor nevük sincs, csak történetük.

emberek. továbbra sem értem.

Negyven fokban térdig érő, szegecses bőrcsizma. Cicanacival, pántostrikóval, a Várnegyed újravakolására elegendő sminkkel.

kérem a szemüvegbe épített fényképezőgépet

Vannak dolgok, amiket úgyis elfelejtek, és nem marad meg, csak a csillogás a szemében, a mosoly, a bizonyosság, hogy szépnek látott, és én szeretnék emlékezni az arcára is, de hát az nem megy. Utálom, hogy ennyire nincs arcmemóriám. Persze megnyugtató, hogy anyám szerint is jó pasi volt, de én emlékezni akarok rá, miért nem emlékszem, utálom, hogy ennyire nincs arcmemóriám.

Saját magamat sem ismerném meg, pláne fényképen, mármint direkt azért van rólam sok fénykép, hogy tudjam, hogy nézek ki, mert egyébként nem ismerném meg magam, a fejemben egészen máshogy nézek ki, és még csak nem is arról van szó, hogy szebben*, de lágyabban és élesebben (hm, ez most majdnem ellentmond egymásnak, pedig nem is). Aztán néha valaki egyszer csak úgy néz rám, mintha életében nem látott volna még ilyen szépet, és kis híján legyalogol a járdáról, vagy úgy néz rám, mint aki rég nem látott ilyen izgalmasat, és egyfolytában odavillan a tekintete, miközben várjuk a liftet, és hirtelen nem tudom hová tenni az egészet, mert a Palais de Tokyo igenis szebb nálam, bár tény, hogy némileg eltérő kategóriában indulunk. Jó, a liftnél lehet, hogy valóban izgalmasabb vagyok, bár ez tudott egy csomó emeletet, és voltak benne mindenféle extra gombok is.

Kéne vennem zöld ruhafestéket, fülgyűrűt és végre egy kis görögdinnyét. Mert non sequiturban is jó vagyok.

*Naná, hogy szebben. Hülye lennék nem a világ legkülönlegesebben szépséges csodálatosságának képzelni magam. Persze tudom, hogy ez nem ebben a formában igaz, mármint vannak pillanatok, helyzetek és emberek, amikor, ahol, akiknek tényleg és teljesen, és persze ott van a világ fennmaradó része, amikor nálam tíz évvel és húsz kilóval zsengébb lányokkal megyek bulizni, mert annyi az eszem.

alighanem a meleg tehet erről is

Nem véletlen, hogy olyan csend van itt mostanában, nem akarok írni*, nem akarok beszélni, csak az utcákon akarok bóklászni, de ahhoz egyrészt túl meleg van, másrészt még nem gyógyult meg teljesen a talpam, miután a beton, a hőség és a nyári cipő szentségtelen hármasa erősen szétgyalulta.

Idén nem megyek fesztiválokra, kimarad a Sziget, a Blur önmagában nem ér meg nekem egy napijegyet, és tavaly annyira fölösleges és unalmas volt az az egy este, amit kinn töltöttem, hogy még ha kinn lenne az összes szigetezős ismerős épp aznap (kizárt dolog), az sem adna hozzá eleget. Kimarad a Fekete Zaj is, mert a három nap alatt egy olyan együttes sincs, ami érdekelne, egy darab sem, és hiába olcsó, hiába van idén az ADs-en, hiába pogózhatnék ott, ahol egykor vizsgákat írtam és vadul jegyzeteltem, nem vágyom most én arra, hogy csak azért odamenjek valahová, hogy senkit se ismerjek, de mindenki idegesítsen.

A hétvégére negyven fok fölötti hőséget mondanak. Szerintem visszamenőleg fognak kiolvadni a múltamból a szavak.

*Nincs kedvem, nem akarok, és nem kéne, témákra lebontva.

minden utazás egy new model army szám

Álmomban ott vagyok, ahol a valóságban egy hete voltam, a tudattal, hogy pár óra még, és tényleg fel kell szállnom arra a hazafelé tartó repülőre, de addig még itt ez a pár óra, és be lehet járni, és meg lehet nézni, és kell, kell, kell, mert hiányozni fog. Persze álmomban egészen más városrészek vannak, és némelyik már csak azért is érdekesebb a valóságnál, mert ellentmond a fizika törvényeinek.

Persze biztos lehet Budapestet is turistaként járni, megismerni, felfedezni, de azt hiszem, nem tudnám ugyanolyan ártatlan és jóindulatú álmélkodással szemlélni a várost.

a rendőrség hőlégballonon vette üldözőbe az elkövetőket

for reals

Az ablakom alatt lépésben elvonuló, folyamatosan dudáló, hangosbeszélőbe populista sötétséget ordibáló menet folyamatos ricsajától végképp eltört bennem valami, és azt hiszem, ezennel átadom a mai napot a habzó szájú gyűlöletnek.

Árpádsávos*, magyarkodó férgek**, Nagymagyarország matricával a kis francia kocsitokon (mert sosem feledjük Trianon vérző sebét, de hát ha a rönótot adták a legjobb konstrukcióban), lusták vagytok gyalog tüntetni?

Ó, bár valóban megfojtott volna titeket valamelyik nemzetellenes világösszeesküvés!

(Tegyük hozzá, most olyanok se tüntessenek az ablakom előtt, akikkel amúgy egyetértek. Továbbá ne fúrják a fejem fölött a falat, ne kezdjék légkalapáccsal bontani az úttestet, ne most vágjanak egyet a villamossínen – igaz, azt főleg éjfél után szokták – és ne most ordítsák világgá a családi problémáikat talajrészegen. Igaz, azt is főleg éjfél után szokták. LEGYENEK CSENDBEN.)

*Semmi bajom nincs azzal, amit egykor jelképezett, komolyan, miért is lenne. Minden bajom van azzal, amit most jelképez.

**Tegyünk különbséget a magyarok és a magyarkodók között. A magyarok rengeteg fontos, okos, ügyes és szép dolgot adtak a világnak. A magyarkodók csak hazugságokat és gyűlölködést.

kedves világ

Nem teszel te engem boldoggá mostanában, például őszintén nagyon jól meglettem volna anélkül, hogy ma délelőtt egyszer csak átképzi magát szökőkútnak a vécétartályba vezető cső, és kitermel pár köbméter vizet a csempére. Mindezt kb. félóra alatt, amíg békésen ültem benn a szobában a gép előtt... aztán roppantul megdöbbentem, amikor kétségbeesett nyugdíjasok csöngettek be, hogy tőlem folyik a víz, vagy még feljebb kell menni? Azt sem tudom, hány emeletet áztattam el. Szerencsére elvben erre a társasház biztosítása vonatkozik, és remélem, hogy azok az alattam lakók, akik majd munkaidő után érnek haza az újonnan nyílt házistrandba, nem akarnak meglincselni, mert tudják, hogy ez bárkivel megeshet.

Mert erről annyira nem tehettem. Nem a mosógép csöve billent ki, nem a fürdővizem folyt túl, egyszerűen a rohadt cső lyukadt ki és spriccelt, mint a kurvaélet, azt pedig igazán nem tudom, hogy lehetett volna kivédeni. És persze, örülök, hogy nem mondjuk két hete csinálta, amikor épp elutaztam tizenkét napra, hanem most, amikor még a lakást sem hagytam el, de akkor is. Nem bírom én az élet kihívásait, sok nekem a világ, egyre inkább úgy érzem.

hát, hazaértem

Délután valamiért az ágyon ülve szédelegtem épp (egész nap szédelegtem, csak nem egész nap az ágyon ülve), amikor a fecskék hirtelen szólamot váltottak, és a következő pillanatban két fecske villant át pár méterrel az ablakom előtt, mögöttük egy vörös vércse*. Mire eltűntek, már ott volt mögöttük a másik vércse is, ez félig oldalra billenve, hogy alaposan megnézhessem a hasát, a fejét, a szárnyát. Még sosem láttam sólyomfélét szabadon repülni, pláne ilyen közelről; legfeljebb három-négy méterre lehettek. A két vércse láthatóan egy csapat fecskét terelt, míg csak szét nem szórták őket.

*A színe, a mérete, és a városi lét alapján én vörös vércsének tippelem, de azok mintha nem vadásznának fecskére.

ezt nem hiszem el

És ezen a ponton a felső szomszéd elkezdte fúrni a falat.

Nem lehet elmenekülni. Ezek elől egyszerűen nem.

vannak fekete gyümölcsök is, de azok kevésbé feltűnőek

Azért elég jó kinn dolgozni a kertben, a madarak ordítanak, a fű, a bokrok zöldje szintúgy, rózsaszín virágok, piros gyümölcsök, az egyik kezemnél hideg pisztáciapuding, fügés keksz, őszibarack, a másiknál egy bögre tea és egy pohár vörösbor.

Rendben, a szomszédok lehetnének halkabbak, nem hallani tőlük a kacsákat. Pedig a kacsák is elég hangosak.

ne már

Az a fajta könnyed nyári nátha a legidegesítőbb, amikor orrfújás közben viszketnek a hallójárataim.

fecskék

A fecskéimről hosszú kutatómunkával kiderítettem, hogy valójában sarlósfecskék, nem füsti, parti, molnár és egyéb fecske-fecske változatok, márpedig a rendes fecskéket még a hollóhoz is szorosabb rokonság fűzi, mint a sarlósfecskéhez. Ez most megint egy olyan helyzet, ahol az angoloknak külön szavuk van rá swallow/martin és swift (de azért ott van még az a csavar, hogy ez a franciáknál hirondelle és martinet, szóval döntsék már el, ki a márton), nekünk meg bezzeg fecske ez is, az is – viszont épp ez a különbség motivált, hogy végre megnézzem, milyen fecskék lehetnek ezek, és bár már a formájuknál kételkedni kezdtem, a hangjuk egyértelműen eldöntötte.


Ezt hallgatom egész délután-este. Teljesen elképesztő, hogy ezek repülés közben alszanak, milyen állatok vannak már, és akkor még a goblincápáról nem is beszéltem. Mondjuk arról nem is szeretnék, rémálomba illően rusnya állat.