Most úgy teszek, mintha a mai nap egy kopott, szürke takaró lenne, a két végén élénkpiros és fehér csíkokkal, egészen magamra húzom, na jó, a lábam kilóghat kicsit, mert két zokniban is fázik. Az egyik fülemben benne a fülhallgató, hogy halljam a zenét, a másikon csak körbetekerve, hogy halljam magamat is, énekelgetek, az mindig megnyugtat (bár sok minden mást nem lehet közben csinálni, nem vagyok jó a multitaskingban, mindig elfelejtem, hogy sor közepén vagyok, és van szöveg) (egyetlen kivétel ez alól a Spancil Hill, amit egyértelműen kelta fonatokkal küzdve tanultam meg), szerintem ha az emberek többet énekelnének, boldogabbak lennének mind.
Novellát kéne írnom, fordítanom kéne, elsodornak már megint a határidők, de most ez a lassú csend a jó, olaszul énekelni, pedig csak a szöveg fordítását értem, néha lágyan, néha csengőn, néha élesen, és - nyilván - néha hamisan.
