Szóval most előkerült az abuzív kapcsolatok témája, és két dolog döbbentett meg, az egyik, hogy a viszonylag friss, és szintén ó-jaj-bazmeg-ekkora-sötétség-emberi-fejekben-nem-lehet "szülnének többet, nem verné őket a zember" botrányt követően is milyen mérhetetlen tudatlanság van az emberekben. Én el akarok menni ebből az országból (és igen, máshol tényleg jobb, mármint valamiért minden ilyen irányú felmérésen erősen leszakadva szerepel Magyarország az utolsó helyen, szomorú, de attól még ez van). A másik, hogy jé, hát van ember, akivel évekig barátok voltunk, de én tényleg soha többé nem akarok beszélni vele, úgy kikommentelte magát a számomra civilizáltnak tekinthető létformák közül.
Az első több rétegű. Egyrészt igenis a kurvaanyját mindenkinek, aki szerint egy abuzív kapcsolat csak a kialakult evolúciós szerepeket tükrözi, és helyesen képezi le a férfi dominanciáját (ezek az emberek, gondolom, viszonylag ritkán jutnak el a gondolatig, hogy egy férfi is lehet egy abuzív kapcsolat szenvedő alanya, de ha eszükbe jutna, na, rögtön előkerülne az empátiájuk). Valószínűleg egy kő alatt töltötte az elmúlt hónapokat, ha sehol sem találkozott a témával, a statisztikákkal, amik rávilágítanak, hogy igenis, ez jelentős probléma, és nem, nem csak az alsóbb néprétegekre jellemző, hanem általános jelenség. Másrészt, aki kijelenti, hogy az ő ismerősei között márpedig ilyen nincs, az egy ostoba vadbarom. Most komolyan, emberek azt hiszik, az abuzőr az olyan, hogy a homlokára van tetoválva, hogy ABUZÁLOK, vicsorog, és az egyik ökle mindig véres? Nyilván nem; nyilván jelentős részük az adott kapcsolatokon kívül normálisan viselkedik, sok köztük a kifejezetten sármos és szimpatikus ember. A statisztika sajnos arra utal, hogy mindannyian ismerünk ilyen embereket (én személy szerint a statisztikától függetlenül is tudok párról, de én, mint Öntudatos Feminista nyilván a saját tényeimet is a légből kapom, mert hát az nem lehet, hogy valamit tudjak, hát nő vagyok, azok eleve mind buták), legfeljebb nem mind látjuk, vagy vagyunk hajlandóak észrevenni a dolgot. Nem tudom, hogy az a szakember, aki leírta, hogy ő de bizony ilyet nem ismer, mi a francot gondolt, leül sörözni, és a haverja odafordul hozzá, hogy "tudod, Józsikám, én egy abuzőr vagyok, és tegnap is úgy elvertem az asszonyt a vasalóval, hogy a fülén jött ki a foga"? Csak mert nyilván nem ezt mondja, hanem azt, hogy „"hát, az asszony, hát, rettenetes, így hülye, meg úgy hülye", azt a tényt erősen elmaszatolva, hogy a problémát testi fenyítéssel gondolta megoldani. Józsikám nyilván azt fogja levenni, hogy ezek a mai nők, az emancipáció tönkretette a magasztos asszonyi alázatot, és nem azt, hogy elég nehéz vidámakat kufircolni apjukkal, ha valakinek el van repedve a medencecsontja, vagy befigyel három törött borda. Az iskolázatlanabb és az iskolázottabb elkövetők között meglátásom szerint az az egyik különbség, hogy egy bizonyos szint fölött nem sikk dicsekedni az ilyesmivel, mert annyira azért nem elfogadott társadalmilag a dolog, hogy a pohár rozé mellett megosszák a Józsival. De létezik: az általam ismert példák többnyire diplomás emberek, egyikük sem az ún. alacsonyabb néprétegek tagja. Ráadásul aki abuzőr, az nyilván nem azt gondolja magáról, hogy harrrr, veszett féreg vagyok, harrr, hanem azt, hogy neki kurvára igaza van, és a másik megérdemli, sőt, tulajdonképp a másik ennél sokkal többet érdemelne, csak ő nagyon rendes. És akkor is ezt fogja gondolni, amikor elborul az agya, és tényleg agyonveri a piszkavassal az asszonyt, meg akkor is, amikor csak megindul felé, de az asszony gyorsabb, és félelmében leböki, mint a disznót. Persze, persze, nyilván van olyan is, ahol a nő bántalmazza a férfit, és van szülő-gyerek és gyerek-szülő abuzív viszony is, és az is nagyon fontos, hogy a terror nem csak testi lehet, hanem lelki is. És ha valakit öngyilkosságba kergetnek, nem agyonvernek, az ugyanúgy halott lesz, csak még nehezebb leültetni érte a bűnöst.
De aki kijelenti, hogy ez marhaság, és csak azért beszélünk ilyesmiről, mert az öntudatos feminista picsák elrontották a magasztos férfi tökösséget, de ő egyébként nem is ismer ilyen embert, mert ilyet csak a társadalom alja csinál eleve, az olyan mélységes tájékozatlanságról, butaságról, a logikus gondolkozás teljes hiányáról és erkölcsi érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot, hogy bocs, ha higgadt érvelés helyett inkább hányok tőle. Vitázni olyan emberekkel szoktam, akiket legalább minimálisan tisztelek.
A dolgok második része meg az, hogy ha valaki szitokszónak használja a feminizmust (betegségnek tartja a homoszexualitást, büntetné annak a felvállalását, markánsan rasszista, rá akarja kényszeríteni a vallását és egyéb rögeszméit másokra, stb., stb., stb.), annak én ugyan baromira nem akarom megtiltani, hogy ilyen nézetei legyenek (fel azért csak nem foghatom), sőt, azt sem, hogy hangoztassa őket, csak lehetőleg ne ott tegye, ahol hallom. Ha az illető a Nézeteit megnyilvánulásai túlnyomó részébe beleszövi, akkor sajnos köztünk barátság nem lehet, mert viszonylag ritka a barátság két ember között, amikor az egyik aktívan okádni akar a másik mondandójától. Megnehezíti a beszélgetést. És nem, az én értelmezésemben a liberalizmus nem arról szól, hogy én ezt feltétlenül mind meg akarom vitatni vele, hanem hogy nem feltétlenül akarom börtönbe záratni meg Dunába lövetni pusztán azért, amiket beszél. Csak nem akarok beszélni vele. És nem, nem akarom megbeszélni, nem akarom megvitatni, nem akarom meggyőzni és magam meggyőzetni sem (de különösen egyiket sem), csak nem akarok számomra elfogadhatatlan, förtelmes dolgokat hallgatni órákon át, ahogy elevenen kibelezett kismacskákat sem szoktam nézni pusztán azért, mert rettenetes, és a dögkutat sem kötelességem szagolgatni, hogy tudjam, milyen az igazán iszonyatos bűz. A liberális nem elkötelezett eszmevédő, akinek minden, a kihalás szélére kerülő förtelmet meg kell dédelgetnie, mert ha kihalna pl. a sztálinista eszme, az a liberalizmus csődje lenne (nem mintha a különösen visszatetsző szólamok közül bármelyik is a kihalás szélén lenne, sajnos; ezek olyanok, mint a gyom, nem kell külön védeni őket), és nem kell szeretnie, de még csak tisztelnie sem az ellenfelét, a liberális kb. annyit vállal magára, hogy másokat a seggarcú ideológiájuk miatt nem büntet. Nem csukat le. Nem ölet meg. De ha valahol szerepelt a minden, magát liberálisnak tartó egyén által nyilvánvalóan aláírt alapszerződésben (kell lennie ilyennek, mással nem tudom megmagyarázni, hogy olyan felháborodottan kérik számon rajtam), hogy kötelező ideológiai vitákban kelljen részt vennie seggfejekkel, az olyan apró betűvel lehetett, hogy esküszöm, nem vettem észre. Nem egészen értem, amikor azzal jönnek nekem, hogy "te nem vagy liberális, mert nem hallgatsz meg, amikor épp mondjuk fajgyűlölök, há, de minden liberális ilyen, mert ti hazudtok, de mind!". Ilyenkor kedvem lenne megkérdezni, hogy "kiscsillag, nem kevered te a liberálist a pszichoterapeutáddal?", bár az is csak akkor hallgatja meg, ha fizet (vagy ha ő nem, legalább az állam). Egyébként persze az is simán lehet, hogy a legkevésbé sem vagyok liberális, őszintén szólva pont nem érdekel, az annyival még meg is könnyítené a helyzetet, hogy lehetnék ideológiai megkötések nélkül elutasító emberekkel. Szóval szomorú, de néha régi barátságokba kerülnek a túlhangoztatott Nézetek, és vérzik a szívem, de inkább mondjuk ne kommunikáljunk soha többet, mint hogy nekem még egy antifeminista vagy antifaszomtökmindegymiafasz kirohanást végig kelljen hallgatnom. Mert nem érdekel, de nagyon zavar, őszintén, nagyon, nagyon, nagyon.
