hosszú vagyok, mondja

40 kiló, nem is tűnik többnek. Nemrég kerülhetett az utcára, még minden szempontból tiszta, a beszéde, a tekintete, a ruhája is, bár persze ha minden igaz, a szakadt ballonkabátot tegnap kapta, akárcsak a nyári cipőből kilógó frottír zoknit. Alig bírja mozgatni az ujjait, úgy elgémberedett, de nem fogadja el a kesztyűmet, amíg meg nem esküszöm rá, hogy van otthon másik. És, megjegyzem, tudok venni is.

Márciusban lennék nyolcvan, mondja, de úgysem érem meg.

És erre nem tudok mit mondani.

(Megbeszéltük, keresek és próbálok vinni viszek neki télikabátot és sálat és kötött pulóvert és pár pamuttrikót, mert nem csak kabáttal él az ember, és persze harisnyát, és bár nagyobb a lába, mint nekem, találtam egy decens városibakancsot (magas a szára, de nem túrára szánták), mert azt mondta, csizma kéne, amikor rákérdeztem, milyen meleg holmira van szüksége, de abból csak magassarkúm van harminckilences, nem igazán nyerő ebben az életkorban, szóval marad a bakancsféleség, és tettem be csokit is, mert azt mondta, szereti; de mindez nyilván semmit sem ér. Annyit sem.)