Mindegy, végül is egész nyáron ezért sírtam, de tényleg, mármint majdnem.
Vasárnap ahhoz képest nem is akart szétesni a fejem és a nyakamról pedig le, hogy szombat este három cigit is elszívtam (pedig most legfeljebb három-öthetente egyet szoktam), és megittam négy sört és egy kávét, mindezt csak egy csomag ropival földelve, és az egészben az a legrosszabb, hogy rá kellett jönnöm, mostanában már a baráti sörözésekhez is túlságosan síkideg vagyok, elmondom, hogy most nekem egy Leafblade koncert kéne, egy olyan, amikor a fűben lehet heverészni a napsütésben, miközben a fiúk ott gitározgatnak meg énekelgetnek, a fák susognak a lágy szellőben, és az egészből pontosan annyival kell törődni, hogy heverészni lehet a fűben. (Megtörtént eseményeken alapul, attól eltekintve, hogy akkor épp kezdtem nagyon ráparázni, mi lesz itt este, amikor az agyam ki fog fogyni ebből a nagyszerűségből, amit a jó ég se tudja, mitől termelt be magának; aggodalmaim később apokaliptikusan megalapozottnak bizonyultak, mert minek bizonyulhattak volna még.) Esetleg két óra gyaloglás bokáig a tengerparti homokban, angol verseket szavalva a tomboló, meleg szélnek és a hullámok vad harsogásának, bár hozzátenném, hogy összesen szerintem ha öt angol verset tudok kívülről, szóval a The Sentry-t pl. egészen sokszor megismételtem.
In the flower of fury, the folded poppy,Valamint belevinnyogtam a mediterráneumba vérző kis szívem bánatát, hogy nem tudok jó verseket írni, mert ahhoz nem vagyok elég biztos magamban és a világban, mindig ott ül a vállamon a gonosz kis manó, és kiröhögi, amit írok, ha éppen tudnám, hol az a Thornton Wilder regény, most idézném az idevágó részletet, de hah, nyilván az a könyv sosincs meg, amire épp szükségem lenne. Persze ha hirtelen megtalálnám, verseket nem tudnék írni akkor sem, viszont megint elolvasnám az egészet, mert A teremtés nyolcadik napja egyébként a világ egyik legjobb könyve.
Night.
(Egy másik idézet megvan belőle, mert egy időben elég sokat éjszakáztam ezzel a nadával, és valahol jó volt tudni, hogy olyan igen derék fiktív emberek, mint John Ashley is szenvedtek tőle.) (John Ashley az összes általam ismert fiktív emberek közül is kiemelkedően derék, pedig én az olyan történeteket szeretem, amiben derék fiktív emberek szerepelnek.)
„- Rossz színben van, mi hijo. Nem alszik. Majd én elmondom magának az álmait. A nagy semmiről álmodik. Megy, megy, egyre lefele, a semmibe, a semmi fehér mészvölgyeibe. A szeme kimered, kőbányákba néz, mély gödrökbe, ahol minden jéghideg. Jéghidegen ébred. Úgy érzi, soha többé nem tud felmelegedni. És mindenütt a semmi, nada, nada, nada... de ez a nada röhög, a fogát csikorgatja. Kinyitja a szemét, benyit a szobába, és mindenhonnét ez a nada röhög magára. A padló nem padló. A falak nem falak. Hajnalban fölébred, és remeg, és nem tudja megállítani a remegését. Az életnek nincs értelme. Az élet hülye röhögés.”Hinnye, az de egy tetves időszak volt, tulajdonképp néha azóta is meglep, hogy túléltem, és hogy nem lettem még sokkal teljesen alkalmatlanabb és keserűbb és gonoszabb és elidegenedettebb.
