Sikerült megvennem az egyetlen férfias illatúra belőtt hajlakkot az egész tetves boltban (úgy harminc közül), de amilyenre most az én hajam nyesve van, azt nem lehet hajlakk nélkül kiengedni az utcára, kipróbáltam, azóta is zokogok az akkor készült képeken. Így viszont nem tudom, kissé bizarr, és nem vegyül jól a jázminos parfümömmel sem, viszont az tény, hogy kevesebb ragaccsal sokkal jobban tart, mint az előző, amit a különféle mérőszámok tanulmányozása nélkül csak úgy leemeltem.
Két-három hét után már annyira hiányzott, hogy csináljak valamit a két kezemmel, ami aztán tárgyi valójában is létezik, hogy kipréseltem a tubus végében maradt, kevéske üvegkontúrt is, zseniális ötlet volt, azóta is fáj a kezem (a tubus vége mindig megkínoz, ott már nagyon furcsa pózban kell egyszerre rajzolni és nyomni ki belőle a pasztát). De, ööö, bár kell még rá festék is, egyelőre azt hiszem, csinos kis mécses lesz.
A lábamra ejtettem az új férfihajlakkomat, de olyan ügyesen, hogy öt perc múlva már szép, vörös félkör jelezte a becsapódást, természetesen be is dagadt (nem tört el, ha az a csont tört volna el, csak zokogva tudnék lábra állni) (attól még jaj). És így nem lehet rollerezni sem, mert minden cipő nyomja, pedig amúgy nyilván találtam volna más kifogást.
És szerelmes is lehetek, bár erre nem utal más, mint hogy éktelenül elsóztam a körözöttet. Éktelenül el is csiliztem (hát... paprika, nem?) de az direkt volt, teljesen.
