A régi ház lépcsőjén ült, fél kézzel mintha a kihasasodott levegőt fogta volna, a másikkal egy kést markolt, és elszántan kapargatta a semmit. Lenyűgözve bámultam: kölyökkoromban lógtam pár évet egy pantomim társulattal, de sosem láttam senkit, aki ilyen tökéletesen el tudta volna játszani, hogy épp töklámpást farag. Méghozzá micsoda töklámpást! A mozdulatai alapján két karral épp csak átérhető, igazi, kövér tök, szinte láttam, milyen elégedetten pöffeszkedik. Néztem egy ideig, próbáltam kikövetkeztetni a mintát: vajon egyszerű, vicsorgó szörnypofát kap, vagy valami művészibbet?
Megérezhette, hogy nézem, mert a térdére ejtette a jobb kezét, és felvigyorgott rám.
– Nem látod, ugye?
Felvontam a szemöldököm, aztán visszavigyorogtam. Ragadós volt a jókedve.
– Kísértettök – magyarázta, mintha egyértelmű lenne, és erre már én is közelebb léptem. Rég hallottam ilyen ostobaságot, de hiányzott, azt hiszem.
– Amit már egyszer megettetek?
– Nem – rázta meg a fejét –, olyan tök, ami ki sem nőtt rendesen, eltapostuk a kertben, megrágták az egerek, esélye sem volt rá, hogy egyszer szép, kövér halloweeni tök legyen. Pedig minden tök arra vágyik, vagy hogy megegyék rendesen, almával töltött csirke mellé szépen lesütve, elkortyolgassák a levét pár csepp bourbonnal megbolondítva, esetleg felhabzsolják az elhagyatott kertekben túró vaddisznók. Szegény elhalt kis tökök ezt sosem élhették meg, és itt kísértenek.
Leguggoltam, hogy jobban lássam: inkább csinos, mint szép a maga pisze, szeplős módján, az a fajta lány, akitől szinte várja az ember, hogy a lépcsőn ülve kísértettököt faragjon. Terápiás céllal.
– És ha kísértettököt faragsz belőlük, megnyugszanak?
– Persze. – Megpaskolta a levegőt, mintha valóban ott lenne előtte a narancssárga, vigyori tök. – Igazán megérdemlik. Senkinek sem ártottak!
– És utána mit csinálsz a kísértetlámpákkal?
– Kiteszem őket a kertbe, a többi töklámpás közé. Gyertyát gyújtok bennük; persze nem igazi gyertyát, csak egy kis emléket, valami szépet, fényeset, ami úgy ragyog, úgy melenget, mint a tűz az éjszakában. Ha akarod, mesélhetsz nekem valamit, amíg ezt a tököt befejezem, és akkor az lesz benne a gyertya. Csak szép legyen. Boldog. Ami átfűti a szívedet.
Lassan bólintottam, és végigfutottam a gyermekkorom megannyi apró örömén, a kamaszkor lázasabb csodáin, aztán a sarkamra kuporodva mesélni kezdtem. A lány felemelte a kést, és ráérősen, a szavaim ütemére faragni kezdett.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nagyon szép lány volt, nem is volt nála szebb. Nekem legalábbis nem volt, és hogy szerény is volt, okos, kedves és vidám, csak még szebbé tette. Hanem egy napon szörnyűség történt vele, borzalmas szörnyűség, és többé emlékezni sem emlékezett semmire, ami felderíthette volna a szívét. Márpedig fény nélkül nem nőhet semmi; elfonnyadt, mint a te kísértettökeid. De annyira szétmarta a szívét a keserűség és a hideg, hogy nem nyugodhatott még akkor sem. Ha már neki magának nem volt szép emléke, mások örömét égette el, akár a gyertyát, és bár alig nyert belőle több meleget, mint hideg télen a mécses mellett didergő ember, legalább nem veszett bele egészen a sötétbe. Legalábbis ezzel vigasztalta magát, mert a szíve mélyén tudta, hogy sötét és gonosz dolgot művel: ahogy a gyertyát is egészen elfogyasztja a láng, ő is felemésztette az emberek emlékeit, behabzsolta a gyermekkorukat, elkortyolgatta az első csókjukat, szépen, komótosan ellopta tőlük a boldogságukat. Körbebástyázta magát mások reszketeg fényével, hogy távol tartsa a sötétet, a saját sötétjét, és közben arra gondolt, ha meglennének a tulajdon emlékei, talán nem csak távol tarthatná, hanem feloldhatná az iszonyatot.
– Ez eddig nem valami szép mese – pillantott fel rám higgadtan, de a füle vöröslött, elárulta, hogy magára vette. – És nem is boldog.
– Még nem fejeztem be – emeltem fel a kezem, bár tudtam, hogy nem emlékezhet a mozdulatra, ahogy nem emlékezett rám sem. – Egy nap, amikor épp nem reszketett annyira, körbejárta a környéket, ahol kísértett, és leült egy ház lépcsőjére. Nem emlékezett semmi szépre, nem tudta hát, hogy a saját, régi otthona elé telepedett le, de valami átszivároghatott a régi boldogságból, mert ahelyett, hogy mohón ellopdosta volna az arra járók emlékeit, beszélgetni kezdett velük, és elkérte őket. Akadt, akinek fel sem tűnt, hogy elvesztette a múltja egy szilánkját, annyira sok fénye volt, de akadt olyan is, aki elővigyázatlanul a legdrágább kincsét adta, és egészen belebetegedett a hiányába. De a lány nyugodtabb lett, hogy csak csalnia kell, nem rabolni, és bolyongás helyett elkezdte berendezni a régi kertet, a régi házat. És bár továbbra sem emlékezett a saját múltjából semmi szépre, és bár továbbra is mások múltját égette el, a kicsalt láng melegéből kiszökött valami az utcára is, és a környékbelieket meglepte valami csendes öröm, amit már rég nem ismertek arrafelé.
– Még ez sem az igazi – morogta, és láttam, nem tudja eldönteni, mosolyogjon, vagy sértetten méregessen. A térdére könyökölt, a láthatatlan tök fölé görnyedve, és durcásan nézett. Mindig ezt csinálta, ha nem tudta, mitévő legyen.
– Aztán egy szép napon arra járt az apja, aki talán azóta nem látta a régi házat, hogy a lányát elvesztette. Ahogy ott sétált az őszi alkonyatban, először azt hitte, csak káprázik a szeme, mert a lány ott ült a lépcsőn, ahol gyerekkorában együtt faragták a tököket Halloweenre, és elszántan kapirgált valamit egy késsel. Ott ült, és várta, hogy valaki visszaadja neki az emlékeit.
A szemébe néztem, és elmosolyodtam.
– Mit gondolsz, elég nagy az a tök ahhoz, hogy ez a láng beleférjen?
2012.
