Mire magamhoz térek, itt az ősz, alighanem a bőröndömben hoztam magammal, extra naptej helyett, és ah, bár tudnám, mihez kezdjek, az sem rossz elképzelés, hogy majd lesülök, kamaszkorom óta nem csináltam olyat, elképzelésem sincs már róla, az hogy nézne ki.
Egyik este bemegyünk a civilizációba is, zenélő szökőkutat nézni, vidám lengyelek telepednek mellénk, előkerül a lengyelmagyarkétjóbarát is, bár csak sört nyomnak, és ráadásul a család egyetlen francia tagja kezébe, hol itt a bor, egyenest nekem? Igazságtalan a sors.
Sosem tudom, miért tűnik olyan magától értetődőnek, ahogy szépen, lassan, ide-oda billegve bokáig belefúrom a lábam a homokba, nyilván sosem csináltam a balatoni iszapban, a kisebb-nagyobb kagylók között, az egyik így is máig látható cakkot vágott a lábujjamba. De annyira otthonos, ahogy enged a talpam alatt a homok, és otthonos az is, ahogy a hullámok aztán lemossák róla, és megyek tovább, bokáig gázolok a vízbe, térdig, a nap süt, halkan énekelgetek magamban, nagyon halkan, hogy a többi strandoló azért meg ne hallja.
Délután aztán tombol a szél, fényképezés közben néha videóra állítom a gépet, és versfoszlányokat dörmögök bele, almákról meg egyéb romantikusságról, bár az almákból aztán meseféle kerekedik, nem vers. A szarvasra, aki most még épp ember, igyekszem nem gondolni, a szarvas története szomorú, és én nem akarok semmit sem írni belőle, inkább a sárkányos-világösszeesküvős regényt gyurmázom át magamban, és örülök, hogy ebben a változatban a főhős lényegesen szeretetreméltóbb és okosabb.
Este fügepálinka, és forró, agyoncukrozott mentatea a teraszon, a rózsabokrok mellett, és vízipipa, almás vízipipa, ízek és illatok, kellemes szédülés, a tenger moraja, narancsvörös, mediterrán telihold lenn a parton, bár kissé vonakodva enged le a biztonsági őr fényképezni, és el is kísér, nem teljesen tiszta, hogy a testi épségemért aggódik (itt azért mégis forradalom volt és miegymás), vagy ismerkedni akar.
Nem akarok hazamenni, úgy nem akarok hazamenni.
