Onnan tudom, hogy a világ most pont olyan színű, mint a sirály hasa, hogy a szemközti háztetőre egész horda gyűlt melegedni, gond nélkül újraforgathatnák a környéken a Madarakat. Én lennék az a szereplő, aki áttörhetetlen, high-tech ablaka mögül nézi az iszonyatot, a szája néma sikolyra nyílik, mert az új ablak nem csak esőt, de hangot is jól szigetel.
Nem vagyok benne biztos, hogy egy marék pörkölt kávébab elrágcsálása helyettesíti a reggelit.
Tegnap J.-nél pizzáztunk, sütöttünk igazi pizzát (jobban mondva J. sütötte, én pedig álltam a falnak támaszkodva, és hülyeségeket beszéltem), és láttam J. új lakását, óriási terasza van. Megrögzött aggleányokként megbeszéltük a kötelező témákat (punnyadt vénasszonyok vagyunk, és a világ ne sipítozzon, hogy van pofánk mindezt egyedül) és Bibliát olvastunk (azt kapott karácsonyra, vannak benne történelmi magyarázatok, és kíváncsi voltam rá, az új szöveg hogyan viszonyul a Károli fordításhoz; ízlésesen). Előtte találkoztam a Tescoban a társadalom söpredékével, ilyenkor nagyon tudom szeretni azt a környéket, ahol élek, itt még az eseti hajléktalan szemében is több értelem és jóindulat csillan, mint azokéban ott a bevett koldusfordulataikkal.
Azon gondolkozom, rollereznék-e valaha egyáltalán, mert tegnap rájöttem, hogy attól nem félek (legalábbis még nem estem vele akkorát, hogy féljek). De attól tartok, lusta lennék (felmerült az is, hogy röhejes, de nem hagyom, hogy terrorizáljon az életkorom).
playlist
Ragyogóan süt a nap, még mindig álmos vagyok tizennégy óra alvás után, Deep Purple ordít, majd meglátjuk, mivel felváltva, a meg nem írt képeslapjaimat két rózsaszín szaténrózsa fogja össze, ahhoz képest egész vidám és idilli a kép, hogy soha többé semmi nem lesz rendben, de hát ezt a soha többé semmi nem lesz rendben dolgot úgyis tudom már egy ideje, szóval. Ahh, igen, Firebird. Bill Steer a világ egyik legszebb kisfiúja volt sokáig, és egyáltalán, Bill Steer, ah, egyszer kezet fogtam vele, mondtam már? Utána rögtön megdöntöttem az egy este alatt elfogyasztott sörrekordomat, de ennek semmi köze ahhoz, hogy kezet fogtam Bill Steerrel, inkább azért történhetett, mert összefutottunk Asthringgel, és ennek örültünk.
Aztán voltak olyan szomorú dolgok az életemben, mint hogy elfogyott a maradék pizza, és az mindig megrázó pillanat. Voltak szomorúbb dolgok is (alighanem telepatikus lejátszóm van, mert ezen a ponton váltott, hogy telemelankóliázza az én kis lelkemet), hatásukra némileg leolvadt szívem kis kapcsolótáblája, és egyrészt a fejemet vertem a falba (most komolyan, lehet valaki ennyire hülye? Aztán szombaton pedig azt hittem, meghalok a fejfájástól), másrészt részegen posztoltam, ami nem csak az álmoskönyv szerint rossz dolog. Nem tudom... Pontosan tudom, mit írtam, mondjuk annyira nem tűnt számomra apokaliptikusnak, hogy utána másnap egész délelőtt aggódó emaileket kelljen megválaszolnom, amiért nagyrészt köszönet, hogy itt aggódás tárgya voltam meg minden, de azért akkor már én ijedtem meg rettenetesen, hogy te szent ég, hiszen én nem is azt akartam, hogy emberek rettegjenek, én csak épp el voltam keseredve. És esetleg volt egy enyhe agyrázkódásom is, bár ahhoz azért kellene agy, hogy rázkódjon, és néha nagyon úgy nézem, hogy ezt az alkatrészt belőlem kifejeltették (ezt teljesen akaratlanul írtam el, de nem lehet véletlen).
Persze, mint azt még órákkal előtte mondtam is, én tudtam, hogy ez lesz, nemhiába voltam egész héten ideges és álmodtam megállás nélkül nyomorultul ugyanazokat a dolgokat, ezzel az egésszel persze csak az a baj, hogy ha ennyire megrögzötten nem hiszek a telepátiában, a megérzésekben, a jóslatokban, és egyáltalán, a jövő felderíthetőségében, akkor ezt így hogy, másodszorra is. (Úgy látszik, most ráfeküdt a gép a népiesített setét kesergésre, Aebsence-t egyébként amúgy is hallgasson mindenki, mert hogy jó.) Szóval én nem akarok előre tudni dolgokat, mert én nem hiszek a dolgok előre tudásában, és nem elég a sorsnak, hogy a szívemet facsarja, még a világképembe is beleköt??? Naugye. (Turn and face the strange, mondotta volt Andy Cairns, de az ő whiskey fogyasztása mellett engem sem lepne meg, ha hirtelen Nostradamus reinkarnációjának hinném magam.)
A zenegép szerint ideje legalábbis érzékibb témákra térni (vidámabbnak nem mondanám, szegény Gilda, hát nem a szeme láttára csábítja el újabb áldozatát élete szerelme?), ezek közül most így hirtelen csak a sztrapacska jut eszembe, a szombati családi ebéd egyik fénypontja. A szombati családi ebéd csak fénypontokból állt, bár odafelé menet nem tudtam volna felsorolni, mit eszünk, mert a padludka még megvolt, de hogy azt a másikat hogy hívják? Szakóca? Aztán kiderült, hogy a pucóka az valójában a sztrapacska tájjellegű elnevezése, még dédanyám hozta magával valahonnan a Felvidékről, a recepttel együtt. A padludka pedig a máramarosi dédanyám specialitása volt, ő zsenge szőlő- és karalábélevélből is főzte, de ezúttal spenót és sóska vegyítéséből készült, csak (részemről) sajnos fontos alkotóeleme a kapor. (Meglepő mód nem csak szomorú és verekedős zenéket tartok; ez általában engem lep meg a legjobban.) (Igen, végül is tartok még szomorú/verekedős szempontból bekategorizálhatatlan ír népiségeket is.)
Ma nincsenek kovácsok, mert elmentek ökröt áldozni Hekatének, vagy mit szoktak így vasárnap délben.
Aztán voltak olyan szomorú dolgok az életemben, mint hogy elfogyott a maradék pizza, és az mindig megrázó pillanat. Voltak szomorúbb dolgok is (alighanem telepatikus lejátszóm van, mert ezen a ponton váltott, hogy telemelankóliázza az én kis lelkemet), hatásukra némileg leolvadt szívem kis kapcsolótáblája, és egyrészt a fejemet vertem a falba (most komolyan, lehet valaki ennyire hülye? Aztán szombaton pedig azt hittem, meghalok a fejfájástól), másrészt részegen posztoltam, ami nem csak az álmoskönyv szerint rossz dolog. Nem tudom... Pontosan tudom, mit írtam, mondjuk annyira nem tűnt számomra apokaliptikusnak, hogy utána másnap egész délelőtt aggódó emaileket kelljen megválaszolnom, amiért nagyrészt köszönet, hogy itt aggódás tárgya voltam meg minden, de azért akkor már én ijedtem meg rettenetesen, hogy te szent ég, hiszen én nem is azt akartam, hogy emberek rettegjenek, én csak épp el voltam keseredve. És esetleg volt egy enyhe agyrázkódásom is, bár ahhoz azért kellene agy, hogy rázkódjon, és néha nagyon úgy nézem, hogy ezt az alkatrészt belőlem kifejeltették (ezt teljesen akaratlanul írtam el, de nem lehet véletlen).
Persze, mint azt még órákkal előtte mondtam is, én tudtam, hogy ez lesz, nemhiába voltam egész héten ideges és álmodtam megállás nélkül nyomorultul ugyanazokat a dolgokat, ezzel az egésszel persze csak az a baj, hogy ha ennyire megrögzötten nem hiszek a telepátiában, a megérzésekben, a jóslatokban, és egyáltalán, a jövő felderíthetőségében, akkor ezt így hogy, másodszorra is. (Úgy látszik, most ráfeküdt a gép a népiesített setét kesergésre, Aebsence-t egyébként amúgy is hallgasson mindenki, mert hogy jó.) Szóval én nem akarok előre tudni dolgokat, mert én nem hiszek a dolgok előre tudásában, és nem elég a sorsnak, hogy a szívemet facsarja, még a világképembe is beleköt??? Naugye. (Turn and face the strange, mondotta volt Andy Cairns, de az ő whiskey fogyasztása mellett engem sem lepne meg, ha hirtelen Nostradamus reinkarnációjának hinném magam.)
A zenegép szerint ideje legalábbis érzékibb témákra térni (vidámabbnak nem mondanám, szegény Gilda, hát nem a szeme láttára csábítja el újabb áldozatát élete szerelme?), ezek közül most így hirtelen csak a sztrapacska jut eszembe, a szombati családi ebéd egyik fénypontja. A szombati családi ebéd csak fénypontokból állt, bár odafelé menet nem tudtam volna felsorolni, mit eszünk, mert a padludka még megvolt, de hogy azt a másikat hogy hívják? Szakóca? Aztán kiderült, hogy a pucóka az valójában a sztrapacska tájjellegű elnevezése, még dédanyám hozta magával valahonnan a Felvidékről, a recepttel együtt. A padludka pedig a máramarosi dédanyám specialitása volt, ő zsenge szőlő- és karalábélevélből is főzte, de ezúttal spenót és sóska vegyítéséből készült, csak (részemről) sajnos fontos alkotóeleme a kapor. (Meglepő mód nem csak szomorú és verekedős zenéket tartok; ez általában engem lep meg a legjobban.) (Igen, végül is tartok még szomorú/verekedős szempontból bekategorizálhatatlan ír népiségeket is.)
Ma nincsenek kovácsok, mert elmentek ökröt áldozni Hekatének, vagy mit szoktak így vasárnap délben.
és most ünneplünk, a magunk módján
Én olyan büszke vagyok magamra, és ezer és egy okom van rá, például, hogy még életben vagyok, bár a tizediken lakom, köszönjük meg a szüleimnek, mert erről csak és kizárólag ők tehetnek, senki más nem; és hogy csak a taxiban kezdtem el bőgni, és hogy csak a liftben kezdtem el ordítva bőgni, mint egy gyerek, mert tudtam én ezt már nagyon hosszú ideje, de nagyon hosszú ideje, hogy nincsen rendben semmi, és soha többé nem lesz rendben semmi sosem.
(Így másnap reggel azért hozzátenném, hogy aggódni igazából nem kell, csak tegnap leolvadtak a biztosítékaim, de mára már visszaállt a dolgok szokásos menete... bár barátságtalannak tartom a sorstól, hogy épp aznap süt reggel ennyire a nap, amikor nekem fejfájásom van.)
(Így másnap reggel azért hozzátenném, hogy aggódni igazából nem kell, csak tegnap leolvadtak a biztosítékaim, de mára már visszaállt a dolgok szokásos menete... bár barátságtalannak tartom a sorstól, hogy épp aznap süt reggel ennyire a nap, amikor nekem fejfájásom van.)
Film Keatsről – Fényes csillag (Bright Star, 2009.)
Vannak filmek, amikről elég elolvasni egy fél bekezdést, és onnantól kezdve semmiféle meglepetés nem érheti a nézőt – a Fényes csillag pont ilyen. Fiatal és szegény romantikus költő szerelmes lesz, de 1819-et írunk, és a filmet is egy nő rendezte, úgyhogy elkerülhetetlenül lassú sodrású, érzelmes, könnyekkel és versbetétekkel ékes történet vár ránk, ami akkor is Jane Austen feldolgozásnak hat, ha történetesen az utolsó levélrészletig így esett.
Cikk az lfg.hu-n.
részint pizzáról
Ha van valami, amit utálok (egész sok dolog van, de most egy eddig keveset emlegetett tétel került elő a listán) az az, amikor valamire ráírják, hogy csípős, amikor rákérdezek, mondják, hogy bizony, tényleg csíp, és aztán annyira sem, mint a Blendi fogkrém gyermekkoromban. Tény, hogy a Brunchban osztogatják a világ legfinomabb pizzaszeleteit, de már másodszorra hittem el nekik (második fajta) paprikáról, hogy csíp, amikor nem - ma sikerült abszolválnom egy tökéletesen uborkasaláta ízű pizzaszeletet, amit talán megmentett volna, ha tényleg van ereje annak a nyomorult pepperoninak, ám így csak furcsa élmény volt, hogy állagra pizza, ízre uborkasaláta. (Ellenben a Don Pepe Mérges pizzája... nem vagyok egy Don Pepe rajongó, de a Mérges, az maga a csoda. És ÖL. És a múltkor kértem rá juhtúrót is, és azt hiszem, sikerült eljutnom valami nagyon csípős és fokhagymás és ízletes mennyországba, szóval annak még folytatása lesz.)
Miután a múlt héten jobbára nem találkoztam emberekkel, szombatra három program is beesett egymásra (illetve nagyon fontolgattam egy negyediket is, mocskos southern-stoner zenéket akartam hallgatni élőben, de ahhoz már tényleg el kellett volna kérnem Hermoinétől az időnyerőt). Először is Adryéknál fánkoztam - két éve nem is találkoztunk, most nagyon izgalmas volt, mivel még csak fényképen láttam a házukat, a kutyájukat, és legdefőképp a kisfiukat, aki még a délutáni alvást szabotálva, holtfáradtan is rettentő vidám volt. És már nem közlekedik labda nélkül. Szóval fánkot sütöttünk, ettünk, ittunk, csak hát nekem olyan fél hat körül el kellett indulnom, mert hogy.
Mert hogy szent meggyőződésem volt, hogy Ami kiállításmegnyitója hétkor kezdődik, és hétre én olyan pontosan oda is értem, hogy az ihaj. Hatkor kezdődött. Persze legalább találkoztam Grafikuslánnyal, és végre élőben is megismerkedtem Pookah-val és Amival, akiket évek óta csak a netről ismerek (és akik mind a ketten elképesztően de döbbenetesen jó grafikusok, na). Sőt, Csillel is, ő ugyan nem grafikus, de ellenben ír, meg hát róla is annyit hallottam már, hogy sokat. És egy lenyűgözően csinos és elegáns kismamával is, akiről senki meg nem mondta volna, hogy pár hetes kislánya van otthon - csinos kismama mondjuk volt a fánksütésen is, csak rajta épphogy nagyon látszott, hogy bármikor szülhet. És tök jót beszélgettünk és tök jó volt, és tessék elmenni megnézni Ami kiállítását, Puskin mozi kávézója, színes képek, látni kell.
Innen Mergenc születésnapi sörözésére indultam (és fájó szívvel lemondtam a koszos típusú zenékről, mert hát Mergenc mégis Mergenc), és a születésnapjára kaptam tőle egy igen kompakt és ZSENIÁLIS műanyag dugóhúzót. Viszont mindenki sorozatokról, mangákról, animékről és a karaktereiről!!! beszélgetett, ami azzal járt, hogy két óra alatt alig tudtam magamba erőltetni egy korsó sört. Az ünnepelt amúgy elég indiszponált volt, az este egy pontján arra a kérdésre, hogy "kérnél nekem egy pohár sört?" joviális mosollyal és teljes erőből a kérdező fejéhez vágott egy üvegtálkát, szerencsére a falat találta el, de azért ööö, itt egy kicsit úgy éreztem, mégis jobb lett volna nekem egyedül elmennem koncertre. Pedig mostanában már nem is szeretek egyedül elmenni koncertre. (Mióta öreg lettem és érzelmes, kell nekem valaki, akinek két ugrálás közt zokoghatok a vállán, hogy öreg lettem és érzelmes.)
Sok másról nem számolhatok be, a leárazás legutolsó napján vettem magamnak negyedáron elegántos ruhát, bár ahogy egyelőre az a program alakul, hát, nem tudom, hogy fogom kibírni a "tapsi meglepetés operakalandjai" aktuális részét, kérem, maradjanak a képernyő előtt, bár ezt a webkettő idején már mondani is fölösleges.
Miután a múlt héten jobbára nem találkoztam emberekkel, szombatra három program is beesett egymásra (illetve nagyon fontolgattam egy negyediket is, mocskos southern-stoner zenéket akartam hallgatni élőben, de ahhoz már tényleg el kellett volna kérnem Hermoinétől az időnyerőt). Először is Adryéknál fánkoztam - két éve nem is találkoztunk, most nagyon izgalmas volt, mivel még csak fényképen láttam a házukat, a kutyájukat, és legdefőképp a kisfiukat, aki még a délutáni alvást szabotálva, holtfáradtan is rettentő vidám volt. És már nem közlekedik labda nélkül. Szóval fánkot sütöttünk, ettünk, ittunk, csak hát nekem olyan fél hat körül el kellett indulnom, mert hogy.
Mert hogy szent meggyőződésem volt, hogy Ami kiállításmegnyitója hétkor kezdődik, és hétre én olyan pontosan oda is értem, hogy az ihaj. Hatkor kezdődött. Persze legalább találkoztam Grafikuslánnyal, és végre élőben is megismerkedtem Pookah-val és Amival, akiket évek óta csak a netről ismerek (és akik mind a ketten elképesztően de döbbenetesen jó grafikusok, na). Sőt, Csillel is, ő ugyan nem grafikus, de ellenben ír, meg hát róla is annyit hallottam már, hogy sokat. És egy lenyűgözően csinos és elegáns kismamával is, akiről senki meg nem mondta volna, hogy pár hetes kislánya van otthon - csinos kismama mondjuk volt a fánksütésen is, csak rajta épphogy nagyon látszott, hogy bármikor szülhet. És tök jót beszélgettünk és tök jó volt, és tessék elmenni megnézni Ami kiállítását, Puskin mozi kávézója, színes képek, látni kell.
Innen Mergenc születésnapi sörözésére indultam (és fájó szívvel lemondtam a koszos típusú zenékről, mert hát Mergenc mégis Mergenc), és a születésnapjára kaptam tőle egy igen kompakt és ZSENIÁLIS műanyag dugóhúzót. Viszont mindenki sorozatokról, mangákról, animékről és a karaktereiről!!! beszélgetett, ami azzal járt, hogy két óra alatt alig tudtam magamba erőltetni egy korsó sört. Az ünnepelt amúgy elég indiszponált volt, az este egy pontján arra a kérdésre, hogy "kérnél nekem egy pohár sört?" joviális mosollyal és teljes erőből a kérdező fejéhez vágott egy üvegtálkát, szerencsére a falat találta el, de azért ööö, itt egy kicsit úgy éreztem, mégis jobb lett volna nekem egyedül elmennem koncertre. Pedig mostanában már nem is szeretek egyedül elmenni koncertre. (Mióta öreg lettem és érzelmes, kell nekem valaki, akinek két ugrálás közt zokoghatok a vállán, hogy öreg lettem és érzelmes.)
Sok másról nem számolhatok be, a leárazás legutolsó napján vettem magamnak negyedáron elegántos ruhát, bár ahogy egyelőre az a program alakul, hát, nem tudom, hogy fogom kibírni a "tapsi meglepetés operakalandjai" aktuális részét, kérem, maradjanak a képernyő előtt, bár ezt a webkettő idején már mondani is fölösleges.
Ahogy Arany kovács nagy dadogva elővezette, mit okoskodtak ki, Setétlápi bíró hirtelen már nem is bánta annyira, hogy nem reggelizett, mert egy pillanatra úgy megszédült, ahogy máskor csak sátoros ünnepek után szokott reggeltájt, márpedig olyankor híresen rosszban volt még a legízletesebb szalonnás rántottával is. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy most nem az éjszakába nyúló koccintgatás rogyasztotta meg a térdét, hanem tényleg maga a világ megfordult meg vele. Ez ugyan baljósabb volt, mint akár a legcifrább macskajaj, de legalább hamarabb vége szakadt.
- Micsoda? Még hogy ahhoz a vén boszorkányhoz küldenétek?
- Kőris néne a vidék legbölcsebb asszonya; aki annyi elveszett kecskét varázsolt már vissza, csak megbirkózik egy legény mosolyával is! – Vas kovács érvelésében voltak ugyan kisebb-nagyobb hiányosságok, de legalább Setétlápi bíró elkódorgott mosolyát sikerült visszacsalogatnia. Kissé sápadt és ideges volt az a mosoly, de kezdetnek megtette: innentől könnyebben ment az alkudozás.
Három tyúk; egy fehér, egy vörös, egy fekete. Egy zsákocska só, egy füzér paprika, egy dobozka bors; egy vég fehér vászon, egy gombolyag vörös fonál és egy köteg vastű - a város hagyományosan ennyit fizetett a hegyi javasasszonyoknak minden évben, hogy segítsenek a pásztoroknak, favágóknak, bányászoknak. És maradjanak a kunyhójukban, tette hozzá magában a Setétlápiak minden nemzedéke; egy bíró sem szenvedhette a határozott, nagyszájú boszorkányokat. A mostani sem örült neki, hogy a kovácsok még egyszer kifizetnék a vénasszony teljes jussát Szikla kovács mosolyáért - csak akkor nyugodott meg, amikor kialkudta, hogy a város mindennek csak a harmadát állja.
- A fekete tyúk, a só és a fonál - nézett mogorván Ezüst kovácsra, aki erre nevetve csóválta meg a fejét.
- Mégis a szívén viseled a sorát, le sem tagadhatod! De nem úgy lesz az: a város adja a vörös tyúkot, a borsot, és a vég vásznat! A többit pedig majd megosztjuk mi egymás között!
powered by coffee and hype
Sosem értettem, az ismerőseim miért vannak úgy oda a Starbucksért, a dublini ottlétünkkor a világ legmocskosabb helye volt (olyan vécével, hogy az még az én tiszatúrákon edzett lelkemet is megviselte), az edinburgh-iból este hétkor kizavartak minket, hogy zárnak, az egyik jelentéktelenebb párizsi pedig csak a megtestesült semmilyenségben volt vétkes - de ezek most itt engem meggyőztek a szűrt kávéjukkal és a vadul hasító wifivel.
Ezt kiabálta másnap Setétlápi bíró is magából kikelve. Érthető volt a felháborodása, nem fordult még elő sosem, hogy Huzavon bíráját hajnalok hajnalán kirángatták volna az ágyából, és azt sem hagyták, hogy a reggelijét elköltse: most korgó gyomorral ült a tanácsteremben, és hat rettentő dühös kovács nézett vele farkasszemet.
- Nem értem én, mit jajongtok, ha nem kovács, hát nem kovács! Nekem mindig is gyanús volt, hadd szögezzem le: egyszer csak felbukkan itt a semmiből azzal a furcsa ezüstszemével, aztán másnap már be is fogadja az a mogorva agglegény, az Ólom kovács? Tudtam, hogy valami nincs itt rendben, de ti bezzeg nem hallgattatok rám már akkor sem!
- Ha jól emlékszem, te könyörögtél az öreg Ólomnak, hogy fogadja be – köszörülte meg a torkát Ezüst kovács, mert csak ő volt elég idős ahhoz, hogy sértődés nélkül kiigazítsa a bíró emlékezetét, ha túlságosan is igazodott a pillanatnyi véleményéhez -, és helyesen tetted. Nem kallódhat a városban csak úgy egy tízéves kisfiú. Ne bánd egy percig sem, mert derék ember lett belőle: ezért is aggaszt minket úgy, hogy elveszítette a mosolyát, és vele együtt a tehetségét is. Mert meg kell, hogy mondjam, nem láttam még nála tehetségesebb kovácsmestert.
Öt társa – Arany kovács, Réz kovács, Vas kovács, Ón kovács és Kobold kovács – egyetértően bólogatott. Mind kölyökkora óta ismerte Szikla kovácsot, azóta, hogy egy hatalmas nyári vihar a város határába vetette, és amikor elállt az eső, és kiderült az ég, ott állt a tyúktojásnyi, gőzölgő jégdarabok között, és tágra nyílt szemmel, riadtan méregette őket.
- Nekem nincs olyan legényem, aki átvenné a helyét – fejezte be Ezüst kovács, és Setétlápi bíró gúnyosan felhorkant, mert Ezüst kovácsnak vagy húsz éve egyáltalán nem volt legénye.
- Nekem sincs – jelentette ki komoran Vas kovács, és ahogy elvörösödött, látszott rajta, hogy igazán a szívén viseli az ügyet.
- Nekem sincs – dörmögte Arany kovács is kissé szabadkozva, mert arany volt a természete is, és nem örült, hogy erővel kell a bíróra kényszeríteni az akaratukat.
- Nekem sincs – ismételte a magának való Kobold kovács, a tűzről pattant Réz, a szűkszavú, komor Ón.
- Márpedig ha nincs, aki átvenné Szikla kovács helyét, akkor csak egyféleképp kerülhetjük el, hogy Huzavonban csak hat kovács legyen: vissza kell adnunk Szikla kovács mosolyát.
megmondtam már egy hete
Tudtam én, hogy havazni fog, már csak azért is, mert végre lenne időm kinn ücsörögni a napsütésben. Ehelyett szutyok van, hó, és szürke mocsok, fáj a fejem és ráz a hideg, az még nagyon hiányzott, hogy belázasodjak.
Tegnap megdögönyöztem egy nagyon aranyos kutyát, szeretem a kutyákat, legjobbak.
Tegnap megdögönyöztem egy nagyon aranyos kutyát, szeretem a kutyákat, legjobbak.
Hetek óta szakadt az eső. Napok óta megállás nélkül dörgött is az ég, mintha csak Vas kovács rosszkedvét utánozta volna: olyan mogorva lett, hogy néha már Kormos cicára is ráförmedt, ha vacsora után a lábának dörgölődzött egy kis tálka tej reményében, márpedig ez példa nélkül való volt a Vas család és egész Huzavon város történetében. De Szikla kovács a legrosszabb tanítvány volt, aki valaha a keze alá került: minél többet tanult, annál ügyetlenebb lett, a harmadik héten elrontotta már a vasszöget is. És ha még csak kovácsinasnak lett volna hasznavehetetlen! De újdonsült komorságával a mester jókedvű harsogását is megfékezte - nem nevetett a tréfáin, nem perelt, nem dalolt vele, ahogy az izzó vasat ütötte. A harmadik hét végén aztán Vas kovács egyszerre csak ledobott fogót, kalapácsot, puszta kézzel vágott egyet az üllőre, és ráförmedt Szikla kovácsra.
- Menj haza, öcsém, mielőtt még rám is végleg rám ragasztod ezt a mélabút; és ne gyere vissza holnap sem! Tőlem nincs mit tanulnod, és úgy nézem, nem járnának nagyobb sikerrel a többiek sem. Menj haza, pihenj pár napot, aztán kitaláljuk, mitévők legyünk, mert ez így nem mehet tovább!
Szikla kovács megköszönte eddigi türelmét, és lehorgasztott fejjel elkullogott. Bántotta, hogy nem tudja megtanulni a saját mesterségét sem, de még jobban bántotta, hogy ennyi gondot okozott a barátjának. Hazaindult, de a lába másfelé vitte: háromszor megkerülte a főteret, és épp nekivágott volna a negyedik körnek is, amikor valaki a vállára csapott.
- Sokat jársz mostanában errefelé, Szikla kovács - dörmögött Ezüst kovács, és Szikla kovács nem kérdezett vissza, hogy ugyan, honnan tudná ő azt, hiszen a város másik végén van a műhelye. Nyomorultul megrázta csak a fejét.
- Nem vagyok én már semmiféle kovács - sóhajtotta, és megrázta a fejét. - Nemhogy Szikla kovács nem vagyok, de egy árva patkószöggel nem bírok el!
- Az bizony hiba - bólogatott sűrűn Ezüst kovács -, különösen, mert hogy Huzavon hét kovács nélkül nem lehet, és ha leteszed a kalapácsot, az egész várost veszélybe sodrod vele!
Szikla kovács, ha lehet, még jobban lógatta a fejét; nem elég, hogy Vas kovács kedvét elrontotta, de még a városnak is csak baja van belőle!
- Csak van valaki más, aki beállhatna hetediknek!
álmomban
a legbizarrabbak akkor is az emlékek, a beszélgetés közben felemlegetett dolgok, amikről ugyanakkor egy szempillantás alatt eszembe jut minden - jobban mondva pont ugyanolyan sok minden, mintha valódiak lennének. Pont ugyanolyan élesek, pont ugyanolyan mélyek.
Ma két kamaszkori nyaralást alkotott az agyam (az egyik saját meglátásom szerint életem legjobb négy napja, és az "emléke" alapján tényleg az lett volna), és nem csak az a szomorú benne, hogy ezek a nyaralások nem léteztek, de hogy a falu sem. Pedig nagyon jó kis falu lenne, reggelente a vásárlás után nem vittük haza a kaját, hanem az aprócska főtéren, a hársfák alatti piknikasztalnál ettük meg abban a nagyon jellegzetes, kora délelőtti napfényben, ami csak júliusban és augusztusban létezik. Az egyik srác szüleinek a telkén sátoroztunk a ribizlibokrok között, és amikor neki haza kellett mennie, átköltöztünk a faluvégi kempingbe, ahonnan tiszta időben, két domb között látni lehetett a Balatont is. Esténként egy kis földút sarkán magnóból ordíttattuk a Pearl Jamet a helyiekkel, akik utána lenyitott tetejű orosz katonai terepjáróval vittek minket éjszakai túrára a Bakonyba, és olyan meleg volt, hogy a sátoron kívül, hálózsákkal a fejünk alatt aludtunk. (A másik nyaraláson pedig egyszerre fogadtunk egy féléves programból amerikai, és egy egyhetesből német cseregyerekeket, Balatonfüredre vittük őket, és összeverekedtek.) Úgy szeretném, ha ezek tényleg megtörténtek volna, mert annyira jók lettek volna.
Aztán pedig álmodtam egy kilencvenes évek eleji magyar slágert, videoklippel, dalszöveggel, énekesnővel-arccal-névvel-parókával, és nemcsak, hogy tudtam a dalszöveget, de a nővéremmel ott tomboltunk a tévé előtt, hogy ezt hogy felejthettük el, amikor ez volt a legjobb! (Igazi No Doubt klón, az igazi No Doubt feltűnése előtt 4-5 évvel.) Azt hiszem a válasz az, hogy egész könnyű elfelejteni, ami nem is létezett. (Azért a biztonság kedvéért rákerestem, de nem, tényleg nem létezett. Kár érte.)
Ma két kamaszkori nyaralást alkotott az agyam (az egyik saját meglátásom szerint életem legjobb négy napja, és az "emléke" alapján tényleg az lett volna), és nem csak az a szomorú benne, hogy ezek a nyaralások nem léteztek, de hogy a falu sem. Pedig nagyon jó kis falu lenne, reggelente a vásárlás után nem vittük haza a kaját, hanem az aprócska főtéren, a hársfák alatti piknikasztalnál ettük meg abban a nagyon jellegzetes, kora délelőtti napfényben, ami csak júliusban és augusztusban létezik. Az egyik srác szüleinek a telkén sátoroztunk a ribizlibokrok között, és amikor neki haza kellett mennie, átköltöztünk a faluvégi kempingbe, ahonnan tiszta időben, két domb között látni lehetett a Balatont is. Esténként egy kis földút sarkán magnóból ordíttattuk a Pearl Jamet a helyiekkel, akik utána lenyitott tetejű orosz katonai terepjáróval vittek minket éjszakai túrára a Bakonyba, és olyan meleg volt, hogy a sátoron kívül, hálózsákkal a fejünk alatt aludtunk. (A másik nyaraláson pedig egyszerre fogadtunk egy féléves programból amerikai, és egy egyhetesből német cseregyerekeket, Balatonfüredre vittük őket, és összeverekedtek.) Úgy szeretném, ha ezek tényleg megtörténtek volna, mert annyira jók lettek volna.
Aztán pedig álmodtam egy kilencvenes évek eleji magyar slágert, videoklippel, dalszöveggel, énekesnővel-arccal-névvel-parókával, és nemcsak, hogy tudtam a dalszöveget, de a nővéremmel ott tomboltunk a tévé előtt, hogy ezt hogy felejthettük el, amikor ez volt a legjobb! (Igazi No Doubt klón, az igazi No Doubt feltűnése előtt 4-5 évvel.) Azt hiszem a válasz az, hogy egész könnyű elfelejteni, ami nem is létezett. (Azért a biztonság kedvéért rákerestem, de nem, tényleg nem létezett. Kár érte.)
győztem
Most fáj a szemem.
Kicsit furcsa, hogy mindig mekkora korszakalkotó diadalnak élem meg, hogy sikerül befejezni egy fordítást.
Kicsit furcsa, hogy mindig mekkora korszakalkotó diadalnak élem meg, hogy sikerül befejezni egy fordítást.
szegény bölcsészt a fájl is húzza
A sokak által fényesre körbenyalt Open Office közös történetük során nem először mutatta be, hogy három-négy-ötszázezer karakternél hosszabb szöveges fájlt ő márpedig akkor sem kezel, úgyhogy kénytelen voltam elkezdeni különféle darabokban tárolni a fordítást. Most egy idegességemben elmentett kurva fos open office szar.odt is ott figyel a gépen, pedig általában nem szoktam írásban trágárkodni, és fájlcímben különösen nem. A Word sem egy tökéletes program, de azért legalább nem akad meg azon, ha egy minimálisan formázott szövegben sok betű sorakozik egymás mellett.
Rinyáltam mindezt, mielőtt a kurva OO elszállt volna úgy, hogy az utolsó 6 oldalt végleg törölte. Mentettem közben, de ez a foshalom mégis a megnyitás időpontjára állította vissza. Most nem kicsit vagyok ideges.
Rinyáltam mindezt, mielőtt a kurva OO elszállt volna úgy, hogy az utolsó 6 oldalt végleg törölte. Mentettem közben, de ez a foshalom mégis a megnyitás időpontjára állította vissza. Most nem kicsit vagyok ideges.
Fekete Einar még egyszer végigsimít a bajszán, és itt a világvége
Hétfő éjjel a világgámenetelből hazatérve Writing Excuses-t hallgattam, és az ellenőrök és biztonságiak hada nyilván nem értette, miért röhögök vinnyogva (tényleg nem értették, még vasvilla tekinteteket is kaptam érte grátisz), viszont ám rettenetesen elszoktam a hadarós amerikai beszédtől.
Teljesen más forrásból jöttem rá arra az írástechnikai dologra, hogy bár nagyon jó, ha egy szereplőnek vannak jellegzetes gesztusai, azért nem szabad eltúlozni azt sem. Mint a címben is. Persze olvasás közben nyilván kevésbé zavaró, hogy már megint a bajszát basztatja és ráadásul a haja is hollószárnyként lóg, egyáltalán, hogy emlékeztethet madárszárnyra valakinek a haja, el sem akarom képzelni, fujj (valamiért az a meggyőződésem alakult ki, hogy Fekete Einart is Alan Rickmannek kéne alakítania, a Piton professzoros parókájában) (annak ellenére, hogy Einar szerintem legfeljebb negyvenes lehet - de hát a könyv szerint a kedves jó Perselus is csak közép-harmincas, szóval feleannyi sincs, mint aki játssza) bár néha a haja az éjszaka függönye, ami előtt téli hold (nem telihold) fehéren dereng az arca. Amúgy nagyon jó ez a könyv, csak szegény Einar. Nem elég, hogy gonosz, de még a leírásai is.
Teljesen más forrásból jöttem rá arra az írástechnikai dologra, hogy bár nagyon jó, ha egy szereplőnek vannak jellegzetes gesztusai, azért nem szabad eltúlozni azt sem. Mint a címben is. Persze olvasás közben nyilván kevésbé zavaró, hogy már megint a bajszát basztatja és ráadásul a haja is hollószárnyként lóg, egyáltalán, hogy emlékeztethet madárszárnyra valakinek a haja, el sem akarom képzelni, fujj (valamiért az a meggyőződésem alakult ki, hogy Fekete Einart is Alan Rickmannek kéne alakítania, a Piton professzoros parókájában) (annak ellenére, hogy Einar szerintem legfeljebb negyvenes lehet - de hát a könyv szerint a kedves jó Perselus is csak közép-harmincas, szóval feleannyi sincs, mint aki játssza) bár néha a haja az éjszaka függönye, ami előtt téli hold (nem telihold) fehéren dereng az arca. Amúgy nagyon jó ez a könyv, csak szegény Einar. Nem elég, hogy gonosz, de még a leírásai is.
fogadjunk, hogy jövő héten havazni fog
Agyamra megy már ez az időjárás, ne most legyen itt nekem tavasz, amikor határidőkkel küzdök már hetek óta. Tegnap este végül világgá mentem, de ma is egyszer csak kikapcsoltam a gépet és szabadnapos bölcsésznek álcáztam magam, és kimentem a Fényre. A padokon hajléktalanok aludtak, úgyhogy egy alacsonyabb kőfalra telepedtem fel griffmadarakat rajzolni, aztán pedig beültem a szomszéd plázában egy műbőr fotelbe, és kényelmesen hátradőlve, a netbookon fordítottam pár oldalt (csak néha egy kicsit ne otthon legyek).
Amúgy van jegyem a Sisters of Mercy koncertre, úgy elaludtam a hátam, hogy alig tudok gépelni, a Vén Betyárban még mindig jó a bakonyi sertésborda, újabb ismertetőm került ki az SFmagra (és pár hete egy másik az endlessre is).
Amúgy van jegyem a Sisters of Mercy koncertre, úgy elaludtam a hátam, hogy alig tudok gépelni, a Vén Betyárban még mindig jó a bakonyi sertésborda, újabb ismertetőm került ki az SFmagra (és pár hete egy másik az endlessre is).
Kate Elliott: Crown of Stars
Kate Elliott hétkötetes sorozatában a háború, a cselszövés, a szerelem, a misztika és az árulás mellé még Géza fejedelmünk fantasy alteregója is befért – igaz, csak mellékszereplőnek. Sárkánnyá dermedt hegyek, fejlődőképes, fiatal hősök, és ami még csak egy fantasy író agyában megfoganhat: tündérek, kísértetek, alkímia, kataklizma, dzsinnek és vikingek meglepően ügyes egyvelege.
Cikk az SFmag.hu-n.
melrose place
Ez az egész bloggeresdi, de komolyan. Egyik ismerősöm ismerősének kommentelve másik ismerősöm ismerősei harmadik ismerősöm magánéletére célozgatnak, én pedig Blind Faith-t hallgatok, és még mindig melegfront van.
De állítólag mégsem felejtettem teljesen fordítani, kicsit megnyugtat, hogy ezek szerint csak a sebességet feleztem (olyan nagyon azért nem, mert a határidőt már így is lecsúsztam).
De állítólag mégsem felejtettem teljesen fordítani, kicsit megnyugtat, hogy ezek szerint csak a sebességet feleztem (olyan nagyon azért nem, mert a határidőt már így is lecsúsztam).
malacos kibernoir és egyéb ínyencségek.
Csak hogy a saját történetszédelgéseimet is védjem.
Azért az felmerült bennem, hogy mindig írok itt lelkendezve a mindenféle történetekről, egész sor Atlantisz, már amennyiben később rejtélyesen elsüllyedtek. De hát az van, hogy a malacos kibernoir és a világfa termelő rockfesztivál is masszív parkolópályára került, méghozzá egy és ugyanazon okból: nagyon sokat gondolkoztam rajtuk, sokat meg is írtam belőlük, de mindkettőnél felismertem azt a leküzdhetetlen akadályt, hogy olyan közegben játszódnak, amit létezik, és amit nem ismerek.
Persze simán bevállalhatnám, hogy megírom úgy pl. Amerikát, hogy csak filmen láttam, de inkább mégsem - kilógna a lóláb, szánalmasan kilógna a lóláb. Még az sem lenne elég, hogy napi 24 órában nézem a guglitérképen, melyik utca van melyik mellett, ordítana róla, hogy csak a saját kis keleteurópámat vetítem ki angol tulajdonnevekkel. Annak meg nem látom értelmét. Mert Budapest és New York, teszem azt, nem csak a tulajdonnevekben különböznek. Mindkét történethez legalább hónapokat kéne töltenem egy Budapestnél sokkal nagyobb városban, egy Magyarországnál sokkal gazdagabb vidéken. Rá kéne éreznem az ottani kultúrára, gondolkozásmódra, mert sajnos egyik történetet sem lehet áttenni ebbe az alapvetően kicsi, önálló hatalommal nem bíró országba, amit ismerek.
Valahol örülök neki, hogy legalább rájöttem, miért feneklett meg minduntalan ez a két történet. És persze, lusta is vagyok és szétszórt, mint a fene, de ezek itt főleg azért süllyedtek el ilyen rejtélyesen, mert tudom, hogy nem lennék képes jól megírni őket.
Azért az felmerült bennem, hogy mindig írok itt lelkendezve a mindenféle történetekről, egész sor Atlantisz, már amennyiben később rejtélyesen elsüllyedtek. De hát az van, hogy a malacos kibernoir és a világfa termelő rockfesztivál is masszív parkolópályára került, méghozzá egy és ugyanazon okból: nagyon sokat gondolkoztam rajtuk, sokat meg is írtam belőlük, de mindkettőnél felismertem azt a leküzdhetetlen akadályt, hogy olyan közegben játszódnak, amit létezik, és amit nem ismerek.
Persze simán bevállalhatnám, hogy megírom úgy pl. Amerikát, hogy csak filmen láttam, de inkább mégsem - kilógna a lóláb, szánalmasan kilógna a lóláb. Még az sem lenne elég, hogy napi 24 órában nézem a guglitérképen, melyik utca van melyik mellett, ordítana róla, hogy csak a saját kis keleteurópámat vetítem ki angol tulajdonnevekkel. Annak meg nem látom értelmét. Mert Budapest és New York, teszem azt, nem csak a tulajdonnevekben különböznek. Mindkét történethez legalább hónapokat kéne töltenem egy Budapestnél sokkal nagyobb városban, egy Magyarországnál sokkal gazdagabb vidéken. Rá kéne éreznem az ottani kultúrára, gondolkozásmódra, mert sajnos egyik történetet sem lehet áttenni ebbe az alapvetően kicsi, önálló hatalommal nem bíró országba, amit ismerek.
Valahol örülök neki, hogy legalább rájöttem, miért feneklett meg minduntalan ez a két történet. És persze, lusta is vagyok és szétszórt, mint a fene, de ezek itt főleg azért süllyedtek el ilyen rejtélyesen, mert tudom, hogy nem lennék képes jól megírni őket.
vasárnap
Süt a nap, meleg van, tegnap kötött ruhában és áfonyaszín harisnyában menten át vásárolni (amúgy rózsaszín alapon rózsaszín terrieres pizsamában fordítok itthon, hah, gót vagyok, kérem szépen), világgá kéne menni, de legalábbis cserepes tulipánt nevelni az ablakpárkányon (az ablakpárkányom túl keskeny hozzá, és már megint egy hétig elfelejtettem locsolni) (de majdnem elcsábultam egy ötven hagymás tavaszi mix láttán, tulipánok és nárciszok és krókuszok, csak hová tenném és honnan szereznék hozzá ötven cserepet és annyi virágföldet).
Az elmúlt hónapban a normális tempóm felével megy csak a fordítás, borzalmas, és ráadásul rettegek, hogy mi van, ha még a színvonalat is feleztem. A rettegéstől persze semmivel sem lesz jobb a helyzet, sőt, a színvonal sem, de legalább a rosszullétig fáj a fejem. Viszont kiváló kalandregényt találtam ki, enyhe steampunk / urban fantasy jellegekkel; gyönyörűen közhelyes lenne, és a Bodrog-ártérben játszódna egy alternatív századfordulón. Lenne benne léghajó, kiöregedett garabonciás, halott boszorkány és rengeteg varjú, esetleg igény szerint zombik is. És tokaji.
Persze előbb be kéne fejezni és át kéne írni a nanowrimo-rettenetet, valójában nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy az első változat kész legyen; és lehetne haladni a rókaálarcos bandita történetével is, ha egyáltalán el tudnám dönteni, hogy azt logótlanítom-e (azaz most komolyan akarok írni egy regényt a vinyómnak? Neki nem kell, tartok rajta Scalzit, azt csak jobban szereti), vagy inkább hagyom a fenébe az egészet...
Elsőnek azért mindenképp kiirtok még pár sárkányhajónyi vikinget, minden más csak azután jöhet.
(Azaz nulladik helyre besorolt a kávé.)
Az elmúlt hónapban a normális tempóm felével megy csak a fordítás, borzalmas, és ráadásul rettegek, hogy mi van, ha még a színvonalat is feleztem. A rettegéstől persze semmivel sem lesz jobb a helyzet, sőt, a színvonal sem, de legalább a rosszullétig fáj a fejem. Viszont kiváló kalandregényt találtam ki, enyhe steampunk / urban fantasy jellegekkel; gyönyörűen közhelyes lenne, és a Bodrog-ártérben játszódna egy alternatív századfordulón. Lenne benne léghajó, kiöregedett garabonciás, halott boszorkány és rengeteg varjú, esetleg igény szerint zombik is. És tokaji.
Persze előbb be kéne fejezni és át kéne írni a nanowrimo-rettenetet, valójában nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy az első változat kész legyen; és lehetne haladni a rókaálarcos bandita történetével is, ha egyáltalán el tudnám dönteni, hogy azt logótlanítom-e (azaz most komolyan akarok írni egy regényt a vinyómnak? Neki nem kell, tartok rajta Scalzit, azt csak jobban szereti), vagy inkább hagyom a fenébe az egészet...
Elsőnek azért mindenképp kiirtok még pár sárkányhajónyi vikinget, minden más csak azután jöhet.
(Azaz nulladik helyre besorolt a kávé.)
türelmetlen vagyok, frusztrált és fáradt
És nagyon kiakadtam a tegnapi hisztin. Nagyon alacsony a tűrésküszöböm az engem célzó hisztivel szemben, irracionálisan és abnormálisan alacsony. Olyan alacsony, hogy az sem érdekel, ha az engem célzó hiszti történetesen jogos. És ez nem volt az.
Tegnap egyébként a bolond öregasszony is nagyon leakasztott, becsöngetett két pillepalackkal, hogy adjak neki vizet és levest, mondtam, hogy leves nincs, elfogyott (nem a leves fogyott el, hanem a befőttesüveg, amiben adhatnám, most addig nem kap levest,amíg nem fogy el egy újabb bödön kávé), de a két pillepalackot megtöltöttem, az egyikben bazdmeg döglött csótányok voltak bazdmeg. Azt kiöntöttem a vécébe, kidobtam a palackot, kerestem egy ásványvizes üveget, kivittem neki, mondta, hogy de hát miért dobtam ki, elég lett volna kiöblítenem, mire mondtam, hogy én sem vagyok a tisztaság istennője, de azért a csótányoknál meghúzok valamiféle határt, például, hogy amiben mumifikált csótánytetemek hemzsegnek, abból én már nem fogyasztok semmit sem. Erre sértetten vakaródzott, én majdnem elhánytam magam (a csótányoknál a szervezetem is meghúz valamiféle határt), és utána nagyon alaposan fertőtlenítettem vállig a kis habkezem, bár esküszöm, hogy amúgy hozzá sem értem, legfeljebb a csótányos üvegeihez.
Én... erre a világra én nem vagyok agyilag berendezkedve, kérem.
Tegnap egyébként a bolond öregasszony is nagyon leakasztott, becsöngetett két pillepalackkal, hogy adjak neki vizet és levest, mondtam, hogy leves nincs, elfogyott (nem a leves fogyott el, hanem a befőttesüveg, amiben adhatnám, most addig nem kap levest,amíg nem fogy el egy újabb bödön kávé), de a két pillepalackot megtöltöttem, az egyikben bazdmeg döglött csótányok voltak bazdmeg. Azt kiöntöttem a vécébe, kidobtam a palackot, kerestem egy ásványvizes üveget, kivittem neki, mondta, hogy de hát miért dobtam ki, elég lett volna kiöblítenem, mire mondtam, hogy én sem vagyok a tisztaság istennője, de azért a csótányoknál meghúzok valamiféle határt, például, hogy amiben mumifikált csótánytetemek hemzsegnek, abból én már nem fogyasztok semmit sem. Erre sértetten vakaródzott, én majdnem elhánytam magam (a csótányoknál a szervezetem is meghúz valamiféle határt), és utána nagyon alaposan fertőtlenítettem vállig a kis habkezem, bár esküszöm, hogy amúgy hozzá sem értem, legfeljebb a csótányos üvegeihez.
Én... erre a világra én nem vagyok agyilag berendezkedve, kérem.
dolgok, amikről nem írtam, de úgyis elfelejtem őket
- karácsonyi meglepetés: tapló vagyok
- francia mozik és a varázsbagett
- töltött káposzta a hipermarketből
- kockás blúzok, kockás ingek
- arany hollók
ah, és ám ráncosodom is
Erre most kisütött a rohadék nap, pedig már azt hittem, megússzuk anélkül, hogy a medve látná az árnyékát, és tényleg hamar vége lesz ennek az ocsmány hidegnek. Ocsmány hideg van, a fűtésszámlámra gondolni sem merek.
Állítólag szombaton volt földrengésünk is, de épp tömegközlekedtem, és esélyem sem volt észlelni két kátyú közt.
Ma nem sikerült abszolválnom az agyvatta nélküli ébredést, aztán felkeltem, és megpróbáltam kiszedni azt az ősz hajszálat, amit még tegnap reggel vettem észre. Persze nem sikerült, csak a barnákat körülötte, úgyhogy feladtam, mielőtt csak ősz hajszálaim maradtak volna. Igazából attól rettegek, hogy nem veszem észre, mennyire őszülök, és már mindenki rég rajtam röhög majd, mire valaki szólni mer, hogy ideje lenne újra elkezdeni festeni a hajam. (Eleven cáfolataként annak a tézisnek, hogy "úgysem láttad még egy nőismerősöd haját sem festetlenül", most épp 3-4 éve a saját színemmel rohangálok, és az az igazság, hogy rettentően szeretem. Csak ez az őszülés gond ne lenne vele.)
Na, ilyen, amikor tompán zúgó köd van a fejemben. Pont ilyen.
Állítólag szombaton volt földrengésünk is, de épp tömegközlekedtem, és esélyem sem volt észlelni két kátyú közt.
Ma nem sikerült abszolválnom az agyvatta nélküli ébredést, aztán felkeltem, és megpróbáltam kiszedni azt az ősz hajszálat, amit még tegnap reggel vettem észre. Persze nem sikerült, csak a barnákat körülötte, úgyhogy feladtam, mielőtt csak ősz hajszálaim maradtak volna. Igazából attól rettegek, hogy nem veszem észre, mennyire őszülök, és már mindenki rég rajtam röhög majd, mire valaki szólni mer, hogy ideje lenne újra elkezdeni festeni a hajam. (Eleven cáfolataként annak a tézisnek, hogy "úgysem láttad még egy nőismerősöd haját sem festetlenül", most épp 3-4 éve a saját színemmel rohangálok, és az az igazság, hogy rettentően szeretem. Csak ez az őszülés gond ne lenne vele.)
Na, ilyen, amikor tompán zúgó köd van a fejemben. Pont ilyen.
lehet, hogy a pohár félig teli, de nem mindegy, hogy mivel
Ma abban a teljesen váratlan és kiszámíthatatlan élményben van részem, hogy felkelek, és nincs még órák múlva is vattaszerű, szálas köd a fejemben (az ablakon túl is épphogy csak). Ehhez persze az kellett, hogy arra ébredjek, lüktetve görcsöl az állkapcsom, az üröm az örömben arányon azóta is gondolkozom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)