Egyszer volt, hol nem volt a tegnap este, amikor is úgy döntöttem, hogy nekem azért jogom van a barátaimhoz, és nekik is énhozzám, akkor is, ha rosszul lekommunikált tennivalók és fojtó köhögések állnának közénk, és elindultam, hogy mergenccel megnézzük a Timur Lenket (addigra azért már túl voltam napi 8 óra munkán, egyenletesen elosztva a gépi képtoszogatás és fordítás között). Nagy bánatomra a négyes-hatos nem járt, és sikerült a rossz irányba menő villamospótlóra felszállnom, de gondoltam, én rugalmas vagyok és rendíthetetlen (ez a kettő nem mond egymásnak ellent?), és az előnyömre fordítom, hogy a Nyugati helyett a Moszkva téren kötöttem ki, majd megyek metróval jól. Hah! Mert én ilyet is tudok!
Aztán kiderült, hogy a Sors miért teremtett olyan bambának aznap, mert rögvest belebotlottam AnnGelbe és brainoizba, és velük mehettem el a Nyugatiig, és hőzöngtem meg lelkesedtem felváltva, mostanában ezek az állapotaim vannak (a dermedt zombulás és a fuldokló köhögés mellett), aztán elértem a Timur Lenk második felére is, mint kiderült, épp egyházalapító áhítat volt, azaz megint idióták voltak, mi meg vidámak ennek megfelelően. Lenézett Petya is, és saját bevallása szerint mostanában van élete (gasp!) holott eddig mindig azzal jött, hogy neki olyan nincsen.
Aztán hazajöttem, és teletömtem magam aszpirinnel, és különféle apokalipszisokról álmodtam egész éjszaka, voltak ott ufók, zombik, és gonosz lények, akik aranyos kismacskákkal tartottak minket sakkban. Illetve volt egy skót gael whisky katalógus is, amit akkora mérhetetlen ámulattal csodáltam, hogy ettől whiskyrajongók szerettek belém, és hoztak nekem whiskyt, szóval azért álmodtam jókat is.
Reggel meg aztán azon gondolkoztam, hogy miképp is állok én ezekkel a dolgokkal, mint whisky meg szerelem, és arra jutottam, hogy az első még hagyján, majd nekiláttam porszívózni egy kicsit. Ahhoz sem értek, de azt nem halogathattam tovább.
Ez illeti a hasonulást, na.
