Cork jár az eszemben, az egyetlen ír város, ahová nincs kedvem visszamenni, és az, hogy ez nem olyan jó arány, mert akkor az egyetlen ír város, ahová kedvem lenne visszamenni, Dublin; Cashelt kéretik nem városnak számolni, Cashel legfeljebb egy nagyon bájos porfészek. Négy éve épp Corkban voltam, és igazából rossz volt, leginkább az én hibámból, mert nem tudtam, hogyan szabad nekem egyedül utaznom (mértékkel), és mégis nekivágtam. Persze maradt rengeteg érdekes kép és emlék, színek, illatok, a döbbenet, hogy dagálykor közel az utcákkal egy szinten tetőzik a Lee, mert ez az én árvízhez szokott, budapesti szememnek maga az iszonyat, de biztos tudják ezek, mit csinálnak (nem, nem tudják, honnan tudnák, ezek a nyugat magyarjai), az operaház, ami úgy néz ki, mint egy vidéki Centrum áruház a kommunizmus bágyadt délutánján, és a Shandon mellet a balti kisközért. Az ír szabadságeszményt jelképező hattyúk, és a szabadságeszményt némileg romboló kép, hogy a szökőkútra mekkora csavarokkal rögzítették őket. Színarany angyal szürke kőháttér előtt. Ifjú ír alkoholisták emlékműve, akik ugyan a szabadságért haltak meg, de leginkább azt érték el, hogy az angolok bakanccsal lerúgták nemzetük arcát sokszor gyors egymásutánban (mondom én, hogy ők a nyugat magyarjai).
Igazából Budapesten belül is annyi utaznivaló volna. Az ilyen napsütéses, álmos őszi délutánokon annyi látnivaló. Csak venni kéne egy jó vastag sapkát, vagy meggyógyulni végleg rendesen.
