Van emellett ugye új munkahelyem is, annyi biztonsági előírással és felfoghatatlan kóddal, hogy ahhoz képest könyvem is kevés van (ruhám is, nyilván), két beléptetőkártyával és az egyik ablakban műanyag ciklámennel. A hónap elején a helyi lakosok egy része segélykoncertekkel gondoskodik a szórakoztatásunkról - még sosem láttam embert dalolva csigavonalban biciklizni, különösen délelőtt 11-kor nem. A magasított kerítés és a szögesdrót túloldalán kéklő Toporgó Büfé árnyas fái alatt egész nap hangos danolászással ünnepelték a családi pótlék, majd pár nappal később a segély érkeztét. (Mi voltunk a dróton belül. Ez egy ilyen rezervátum.) Megbeszéltük, hogy az első fizetésünkkor mi is átmegyünk, és bedobunk egy felest, aztán éneklünk valami szépet, de egy kicsit tartok tőle, milyen egészségkárosító hatása lehet az ott árusított "italbolt jellegű szeszes italoknak".
Erről jut eszembe, hogy a napi 2x50 perces vonatút szép, és amikor épp nem ájulok be rajtaütésszerűen, és nem a kollégákkal kell társalkodnom, akkor bámészkodom (mert a vonatút szép) vagy írok (kézzel, mint az állatok), valamint elkezdtem vázlatokat készíteni a 9745. számú italboltról és törzslátogatóiról, a mappám konya bajszú biciklitranszformerekkel és bamba vízvezetékszerelőkkel van tele. Újabb tétel az ígéretes, ám egyelőre/soha meg nem valósuló projektjeim listáján. (A nyulas bábképregényből amúgy júniusban elkészült 7 oldal, ebből 5 oldalt meg is lehet tartani, ez már egy teljes epizód, EGY TELJES EPIZÓD! Kár, hogy nem az első... és hogy rémesen kurta ahhoz képest, hány napot vacakoltam vele. A másik 2 oldal nem rossz, nem rossz, csak kukába vele.)
Most akkor egyszerre ennyit, a többit majd ha lesz időm és agyam és gépem egyszer.
