Ennek örömére kimentem a Szigetre. Kaptam a szüretelőktől szüreti kalácsot, találkoztam rengeteg jó baráttal, kaptam legigazibb chipset, és ott voltam. A Szigeten. Sok sör után megálltunk a Nagyszínpad előtt a tömegben, meleg volt, zaj, villódzó fények, és végre egyszer úgy éreztem, hogy most minden jó, most minden rendben. Otthon vagyok. Na, ezért baj, hogy idén csak egy napra jutottam ki, mert ez a varázs a K-híd túloldalán teljesen szertefoszlott, és most nagyon nincs minden rendben, és nem érzem magam otthon... leginkább otthon sem.
Valamikor hajnalban felkeltem hajat mosni, és átköltöztem a félig kicsavart matracra, oda nem sütött a nap. Délelőtt nagy nehezen újraélesztettem magam, aztán Búvárzenekar segítségével becipeltem a maradék bútort, adtam neki kávét, felmostam a folyosót, majd kizártam magam a lakásból. Mert nekem kulcs nélkül kellett ellenőriznem, hogy felszáradt a folyosó, huzatos időben. Pedig még a szemetet is úgy szoktam kitenni az ajtó elé, hogy a kulcs a kezemben, én pedig a küszöbön belül.
Innentől kezdve pár órára beköltöztem a szomszédokhoz, akik nem csak rettentően segítőkészek voltak, de még kávét és palacsintát is adtak. Röpke három órába és tízezer forintba került, hogy visszajussak a saját lakásomba, végül is lehetett volna rosszabb, például ha közben kitör a vihar, és a tárva-nyitva álló, vadonatúj ablakon át elárasztja a víz a vadonatúj parkettát. De legalább tudom, milyen elképesztően rendes szomszédaim vannak (megköszöntem aztán nekik egy doboz belga csokival). Aznap már több inzultus nem ért a sors részéről, ebben azért az is benne volt, hogy hamar eltakarodtam aludni.
Hétfőn aztán elindultam úgy munkába, hogy félúton vettem észre, hogy a bő nyári nadrágom zsebei hátul vannak, azaz fordítva vettem fel reggel, fáradt lehetek, tényleg. Eszembe jutott, hogy ilyenkor elvben azért nem szabad megfordítani, mert megfordul vele a szerencse is, aztán az is eszembe jutott, hogy milyen szerencsém volt nekem az elmúlt napokban, és ha ez fordul, nem tudom, én nem fogok sírni.
