Szombaton kicsit távolról indítottunk, mármint ezúttal nem mentünk el Pécsig, csak ki a furcsa óratornyos lakótelepre, hogy mindannyiunk Adminjánál fojtsuk borba és sajtba heti nehézségeket. Pálinkába is. És pizzába a végén. Meg zellerszárba az elején. Nagyon jó volt és remek is, sőt. Pompázatos.
Esténként aztán mostanában gondolataim szoktak lenni az életről és a világról, és néha az is eszembe jut, hogy ha lenne olyan blogom, mármint ha olyan blogom lenne, amiben fejtegetem a dolgokat úgy általában, akkor most mindenféle érdekeset írhatnék, például arról, hogy mit és miért. Vagy mit nem és miért nem, de ez nem mind igaz ám, mert én kérem a természettudományos egységeknek azon részébe tartozom, akikről annyi bizonyos, hogy bizonytalanok, és nem azokba, akik szigorúan bináris eldönthetőségben léteznek.
Megnéztem a filmet, amiben római legionáriusok skót télben pikt lovasok elől futnak, igazából tetszett, mármint képileg, egészen tündérletesek volt például, amikor hőseink csak úgy a távolból látták, ahogy üldözőik elvágtatnak az erdő fái közt rézsút tűző, bágyadt napfényben. Szerintem tényleg ilyen lehet, amikor a Tündérkirály vadászik, ilyen vad és távoli és idegen. A filmbe aztán sajnos történetet is tettek, mert hogy elvben azt illene, és az nagyon nem állt jól neki. Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.
És polcokat rángatok a nemhelyükre, mert a helyüket még én sem tudom.
