A mai napra aztán valahogy elfogyott a kiskanállal nagy nehezen összekapirgált kraft is, és hazafelé csak ültem a vonaton az esőben és időnként szétmázoltam a képemen a könnyeket, mert annyira sok volt és annyira sok és annyira sok és annyira sok.
És tudom, hogy nyilván rengeteg mindent tényleg én rontok el, és ezeknek talán a húsz százaléka már reálisan számon kérhető is lenne, de azokat is elrontom, mert nem tudok egyszerre tizennyolc folyamatban levő ügyet és jelentést és oktatást és levelezést még csak képernyőn sem tartani, nem hogy fejben, és ha valamit nem értek, és visszakérdezek, akkor jön az ingerült lesajnálás, és tudom, hogy ennyire nem vagyok buta, ennyire nyilván nem vagyok buta.
De most először komolyan felmerült bennem, hogy az új kollégát az én helyemre keresik, és nem a januárban szülő lány helyére.
